Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)

2019-04-27 / 98. szám

E lég csak egyszer, egyet­lenegyszer, fényes nappal megtenni a Positano-Amalfi út­szakaszt, az ember máris életre szóló élménnyel lesz gazdagabb. Ám ha ugyanezen az útvonalon sötétedés után indul vissza, az izgalom duplán garan­tált. Ez az alig ötvenperces kanyar­ból kanyarba fordulás, de inkább szlalomozás örökre az emlékezeté­be vésődik. És a gyomrába. A va­lósághoz képest smafú, amit ezzel kapcsolatban az útikönyvek írnak. Az út maga a technikai megol­dások bravúrja, állapítja meg a Berlitz zsebkalauza. A keskeny szerpentineket meredek sziklafalba vájták, mely követi a tengerpart vonalát. Ez is igaz. Egyik oldalon a több tíz méter magas sziklafúg­­göny, a másikon a térdmagasságig emelt kőkorlát, alatta a mélyben ülő, kisebb palotáknak beillő nya­ralókkal, görög vagy arab stílusban épült, hófehér házakkal, tíz-húsz vendégnél többet aligha fogadó szállókkal páratlan panorámát kí­náló kisvárosok sora. Ugyancsak a mélyben tenyérnyi kertek cit­rom- és mandarinligetekkel, sző­lőlugasokkal vagy éppen fügefák-Amalfi, a citromízű város kai, bimbózó kaktuszbokrokkal. Mindez télvíz idején, ami errefelé kellemes tíz-tizenöt fokot, lágy tavaszi szellőt s olykor nem kevés esőt jelent. A helyi, városok közt közlekedő rendszeres buszjárat utasaként mindez szemet gyönyörködtető látvány. Még akkor is, ha néha be­leszédül az ember. Beleszédül, men úgy érzi, errefelé közelebb van az ég, mint a föld, vagyis a parti föveny, amelyet a Vezúv vulkanikus hamu­ja festett feketére. A tenger színe viszont maradt eredeti: a türkiztől az azúrkék legszebb árnyalataival. Kőből épült kilátók, őrtornyok, tengerparti bástyák is gazdagítják a látványt, a legnagyobb vizuális él­mény azonban mégiscsak a kanyar­ból kanyarba fordulás, miközben lentről a nyugtalanító kék mélység riogat hosszasan. Amalfiba érve a buszunk is a ki­kötőben fejezi be útját. A látvány magáért beszél. Előttünk marco­na sziklafalak, virágzó erkélyekkel pompázó házak, a városka fölött kis kápolna, mögöttünk a tenger, szelíd hullámokkal. Nincs városkapu. Rövid, nyur­ga kis utcák vezetnek a főtérre, a Piazza Duomóra, amely pontosan olyan, mint Goldoni valamelyik velencei terecskéje. Persze nyáron, nem télen. Turistából ugyanis ke­vés van errefelé decemberben, de a környékbeliek sem árasztják el nagyon a várost ez idő tájt, hiszen Salerno, Sorrento, Positano vagy Ravello, hogy csak a legközelebbi híres helyeket említsem, legalább annyi látnivalót és finomságot kí­nálnak olaszoknak és nem olaszok­nak, mint a mozivászonról vagy a regényekből egyaránt jól ismert Amalfi, ez a festői fürdőhely. Bár kicsi a város, történelme a távoli múltba nyúlik vissza. A feljegyzések szerint már a közép­korban főváros volt, az Amalfi Köztársaság fővárosa, és a legje­lentősebb földközi-tengeri kikö­tők egyike. Nem véleden, hogy a helybeliek foglalták írásba a világ első hajózási törvénykönyvét. Ez a sziklatömbökbe préselt városka Genova és Pisa büszke vetélytársa volt, s egyben a szaracén kalózok megfékezője. Lugasaival, szédítő színfalaival, buja növényzetével írókat, költőket, festőket ihletett meg. Bocaccio a Dekarrferonban ad hírt a helyről, Shelley és Keats ugyanúgy megcsodálták szép­ségét, mint Ibsen, Wagner vagy Hans Christian Andersen. A Szent András-katedrális normann-arab motívumai ugyanolyan vonzók az idelátogatók számára, mint az a sok itteni finomság, ami szemnek és szájnak letagadhatatlan ingere. Ezért is jobb, ha előbb megmász­­szuk a Dóm monumentális lép­csősorát, utána jöhet a harangto­rony, a kolostor és a kripta, s csak a legvégén ülünk be egy kávézóba, cukrászdába vagy bármelyik ott­honosan berendezett étterembe. Még jobban járnak azok, akik a hatvankét lépcsőfok kétszeri meg­tétele után kedvet éreznek egy kisebb sétához, bámészkodáshoz, s csak a nap legvégén keresnek helyet a „jöhetnek a mámorító ízek” mámorító gasztronómiai kalandtúrájához. A Dóm előtti főtérről, de inkább terecskéről pajkos kölyökként szalad a távo­li sziklafal felé Amalfi főutcája, amelyből aztán jobbra-balra ágaz­nak szét a rövidebb, szűkebb és árnyékosabb, sikátornak is beillő utcácskák. Mintha egy citromfa levelének erezetét néznék a te­nyerünkben, olyannak képzeljük el az egykor pontosan megter­vezett város alaprajzát. Itt csak a Dóm és a hajdani kikötő épülete tűnik hatalmasnak, minden más kicsi, vagy még annál is kisebb. Az üzletek csupán üzletecskék, a boltok csak boltocskák, a bu­tikok meg butikocskák. Itt min­den piccolo vagy piccola. De bármerre is járunk, a tenger és a citrom bódító illata nem marad el mögöttünk. A környékbeli ker­tekben, völgyekben mindenütt

Next

/
Oldalképek
Tartalom