Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)
2019-04-20 / 93. szám
SZALON ■ 2019. ÁPRILIS 20. www.ujszo.com TÁRCA A SZALONBAN Czucz Enikő Kivárásos vereség M egfogta a kezem, testéhez szorította, mintha ölelni akarná, majd beleharapott. Ezzel egy időben felhúzta lábait, amelyek eddig a pillanatig félhold alakra formálták kinyújtott testét, megrugdosta a tenyerem, karmával újabb apró jeleket hagyva a sors, az élet és az életidő vonalainak találkozási területén. Ezek azonnal nem láthatók, de pár perc múlva a piros sávok jelzik, hogy beindult a hegesedés. Olvashatóvá válók. Mintha rám lenne írva, hogy macskám van. Sőt, rám van írva, ez is, én pedig tovább rontom a helyzetet azzal, hogy nem kezelem a sebeket, nem hidratálom az egyébként is száraz, sérülékeny bőrt, amit a tartós vízhiány miatt fakó hámréteg borít. Mintha gipszmorzsalék vagy csontpor rakódna egy rég nem tisztított felületre. Valaha szobor lehettem, aki úgy kapta az életet, mint azok a gyerekkezek által nevelt, tojásból kikelő dinoszauruszok. Valószínűleg nem tarthatott tovább két napnál, és isteni beavatkozás helyett is csak egy pohár vízre volt szükség. Animálódó diszkont-Galatea, fellocsolt Hegeso. Azóta viszont rossz a kapcsolatom a folyadékkal, és ilyen körülmények között a lehető legtovább tart a varasodás. Ez a hirtelen és meglepetésszerűen előbukkanó macskakarmok okozta nyomok esetében nem is akkora probléma. Megtanultam, méret- és mélységfüggő a sebgyógyulás. Az évekkel ezelőtti képpel viszont ugyanígy jártam, nyom maradt utána, természetesen ez is volt a szándék. Innen indult. A második tetoválásom volt, ami azt jelentette, hogy tisztában voltam vele, mit kell tennem azért, hogy a tinta a vonalak folytonosságának hiányai nélkül és a színmélység egyenletességét megtartva épüljön a testképembe. Nem magyarázta már senki, hogy körömvirágos Indulona vagy az a kékre fogó kenőcs a lehető legtöbbször, természettel nincs kapcsolat, védeni víztől és naptól, és el a kezekkel. Volt már gyakorlatom, és éppen a már próbáltak tudatállapota akadályozott a megfelelő intézkedések elvégzésében. Gőgös és hanyagságra hajló arrogancia kíséri az embert, aki minduntalan a tapasztalatára hivatkozik. A többnyire puhán lépő plüsspamacstól egyébként nem ritka a véráldozat követelése. Különösen ingerült képet vág, amikor mutatóujjam az orra előtt köröz, bajszának végét érintve jobb és bal félen is, pont olyan távolságra tőle, hogy komoly megfontolást követeljen a kisállatok nyakának kitörését mímelő koreográfia végigjátszása. Az esetek többségében csak a mellső láb mozdul. A lusta gyilkos mérlegeli a tétet, nem fejt ki energiát, ha nem valószínű a győzelem. Azt már nem állíthatom biztosan, hogy az átgondolt gyilkos egyben lusta gyilkos is. Közös-e a halmaz, amelyet tevékenységük sajátságai kijelölnek? Talán a tett eleve kitakarja az eltérő módszertanok különbségeit. Ingerlő közelség határán mozgok, de épp elég távol ahhoz, hogy kikezdjem a macskahiúságot. Ragadozó létének sajátja. Muszáj mozgatni a fejét, ha követni akarja a mozgást, és megőrizni a mindenre felkészült vadász pozícióját. Nem érheti meglepetés. Általában ő győz, ösztönei a testi koordináció magasabb szintjeit teszik birtokolhatóvá. El vagyok kapva, de elölről kezdjük. Amikor én vagyok a gyorsabb, mutatóujjam hegyével nyomom meg az orrát. Bupp! íme a mutatvány. Győztem, de nem örülhetek sokáig. Éjjel adja vissza, mikor félálomból riaszt a lábamra mért duplakezes csapás. Porondmesterből préda. Igazán testhezálló, nehéz másként gondolni. Pillanatnyi és helyzethez kötött előnyökkel dolgozunk. A hasonlóság talán megkérdőjelezhető, de mindig lenyűgöznek embervonásai, amikor háton fekve alszik a csípőmhöz közel, két darab Vénusz-domb között. Mintha gyerek lenne. Eggyel megvagyunk, a cica közös. Nem elhanyagolható: vajon hány Vénusz-dombja lehet egy embernek? Merthogy a tenyérjósok így nevezik a hüvelyujj alatti életvonallal határolt területet. Mások a szeméremdombot. így pedig az ádag kettő és fél fölé csúszik. A kettő önmagában termékeden, de keresztet érdemel-e, ha három kerül egymás mellé, mert valaki belenyúl? A macska nem gondolkodik ezen, boldog osztott belső tereinkben, közel hozzám, s hidegen hagyja az is, hogy milyen jelentéssel telítődik a jel, amit rajtam hagy. Én viszont csak addig tehetem fel a kérdést, amíg bőröm engedi a mellkas tágulását, amíg nyílik a hangrés. Amíg mozdul a szám. Azt mondod, hogy szörnyű végem lesz, mert nem iszom eleget. Ha a csontpor végül elzárja a légutakat, az életre kelés nem ért semmit. Még akkor sem, ha a világ tökéletes, hiszen az vagyok, aki vagyok. Néma szobrokkal könnyű kereskedni. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Költők városa XI. B ékés meditációnk a Luxembourg-kert platánjainak lombjai alatt váradanul megszakad. Arra leszünk figyelmesek, hogy az árnyak már nem a földre, hanem az égre vetülnek. Füst száll fel nem is olyan messze, aztán minden csatornán ömlik már a korma, szüzmárjám, lángokban áll a Notre-Dame. Eredetileg nem is akartam a Notre-Dame-ról írni, költőinket követve tudva le a kötelező kört, a bédekkerek első oldalát elvből átugorva, a Város (a világ?) legtöbbet fotózott épülete felett pedig szépen átsiklani. Túl közhelyes, s különben is itt volt, és itt lesz, akkor is, amikor már alulról szagoljuk. Most már, persze, bánhatom e hozzáállás következményét, hogy nem mentem be, amikor még lehetett volna, hogy nem voltam hajlandó keleti birkatürelemmel beállni téglának a turistahadak sorfalába, mentegethetem, hogy voltam régen, évekkel ezelőtt, amikor először jártam a Városban, hogy belülről nem olyan nagy szám, mint kívülről, meg hogy majd átsétálok a túlparti Saint-Séverinba, ha káprázatos, mégis otthonos gótikus beltérre vágyom. Aztán teltek a napok, a lángok és a füst elükével, a koromfedte realitást szemügyre véve, jött a megrendülésre a relativizálás. A huszártorony egyébként is késői hozzátoldás, ó, sok mindent túlélt már a Miasszonyunk katedrális, pláne, amikor félromos állapotban a forradalom dúlása után raktár volt. Az egyik cikkíró a tálibok rombolásához hasonlította az esetet (azért hadd tegyük hozzá, hogy a másik, és ráadásul szimbolikusan sokkal jelentősebb Saint Denis-i katedrális jobban megsínylette: a régi királyok sírhelyeit is meggyalázták, maradványaikat széthányták). Ami, persze, hülyeség - miért kell mindig össze-vissza hasonlítgatni? A tákbok rombolása a vallásos, forradalmi képrombolásból fakad, míg a Notre-Dame rombolása a Nagy Francia Forradalom esetében ezzel ellentétes elvakultság: a szekularizáció szélsőséges megnyilvánulásáról van szó. Ez pedig, valljuk be, akár szégyenkezve, sokkal inkább a nyugati civilizáció, és zászlóshajója, Párizs identitásának része, mint a manapság üres pufogtatássá és hervadt szóvirággá fajított keresztény civilizáció. A századok hatalma nem fogott a katedrálison, vethetjük ellen. Az elméken meg annál kevésbé. Jöttek a hoaxok a gonosz muszlint gyújtogatókról, akik Antikrisztus-prófétájuk nevében munkálkodnak. A középkor talán sosem fog véget érni, nesze neked szekularizáció. Majd végül a rövid idő alatt összegyűlt oly magas összeg. Ja, hogy hirtelen annyi pénz van, amely egy krízisbe roggyant országocskát is kisegíthetne? Hogy ebből meg lehetne tisztítani a Csendesóceánt az ott úszó szemétszigettől, amely nagyobb, mint Franciaország? Hogy ennyi részvét akkor sem szorul az emberek szívébe, amikor tömegek pusztulnak és városokat bombáznak le - vigyázó szemetek most épp Tripolira vessétek, és Jemenre, és Malira, és a rohingyákra satöbbi. Ebbe azért szorult némi keserű igazság. Vajon mennyit ér Isten háza, ha az Ember otthonát égetik fel? S talán azt sem árt tudatosítani, hogy a civilizáció templomává, a kultúra csodájává nem pusztán az Istennek házat építő középkor távoli világának emléke miatt vált a Notre-Dame, az idő szobra. A róla való gondolkodás avatta azzá. Vagyis a költők szava. Victor Hugóé mindenekelőtt - ezekben a napokban könyve eladási rekordokat dönt. Az a regény, amely elválaszthatatlan a katedrálistól, és amellyel, ha nem emeli fel a szavát, kitudja, meddig roskadozott volna még az akkor romos katedrális. Melynek falán az ananké szót találja a narrátor: „Eltűnt az a szó is a templom faláról, s meglehet, hamarosan eltűnik a föld színéről maga a templom is.” Előszavában a nagy író mellett a harcos műemlékvédő is hangot kap. És rengeteg szót tapasztottak a költők a katedrálishoz, s inkább mintha ezekből, mintsem kövekből épülne fel. A romantikusok rajongása rakta szövegkatedrális legszebb köveit. Elég csak előző feljegyzésünk költőit vallomásra fognunk a Luxembourg-kertből. Théophile Gautier hosszú verse, amely Hugo könyvére való utalással indul, pazar ragyogásával áradó költői leírással építi meg a templomot, mely ,A költészet világa e prózai világban” (Monde de poésie, en ce monde de prose). „Dobd el a rémes újságot, vidám / fehér felhőt lenget a Notre-Dame; / ne gondolj másra, ülj le, nézelődj, / figyelj! men holnap úgyis nélküled / bomlik a tér fölött a szürkület.” Ezt már Radnóti írja az utóbbi feljegyzésben idézett Cartes postales kisciklusában. A szavak az események tükrében átértékelődnek. Nemcsak nélkülünk, hanem a katedrális nélkül is bomolhat holnap a szürkület. Most már más látvány fogad majd, ha a Quai Montebello kőpadján üldögélek szusszanni, olvasni néhány oldalt, bejegyezni a noteszembe ezt-azt, hogy aztán a bal partról a Citén átkelve tovább induljak. Gondolom, míg Radnóti sorai jutnak eszembe, a tévében nézve a lángok pusztítását. Január végén a hó olvadt a tetőn, s a vízköpő szörnyek torkából permetező cseppeket szórta rám a csapkodó szél, amikor a templomot kerülve folytattam utam. A kép még a mobilomban van, nézem a cseppeket, a képernyőn a lángokat. A bejáratnál mindig megállók. Az utolsó ítélet szcénája az angyalok és ördögök lenyűgöznek. Alattuk az erények és bűnök allegóriáiban, a zodiákus jegyeiben egy letűnt nyelv néma ábécéjét silabizálja a szemlélődő. Gérard de Nerval is írt verset a Notre-Dame-ra, amelyben pusztulásának víziója a lángok tükrében ma már átértelmeződik. A szavakból rakott katedrális sosem dől le, ám a szavak értelme gyúlékony. „Vén már a Notre-Dame, s bár rémlik pusztulása, / mégis ő volt, ki rég Párizst születni látta. / [_]S akkor nagy sokaság özönlik mindenünnen, / s a rettentő romot bámulják egybegyűlten. / Merengnek, s mert Hugót olvasta mindahány, / az agg bazilikát újra látni véli, / olyan, mint hajdanán, a nagyszerű, a régi! / Ott áll hatalmasan, mint egy halotti árny.” (ford. Tóth Judit) Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 (Fotó: Shutterstock) (A szerző felvétele)
