Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)

2019-04-13 / 88. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2019. ÁPRILIS 13. UTINAPLÓ 15 vésztőnek is lehetne nevezni. Har­­mincegynéhány utas fér fel a gép­re, mégsem ül mellettem senki. A levegőből kiábrándító látvány terül elém: hosszúkás, téglalap alapú la­pos épületek ezrével (mintha mind­egyik benzinkút vagy raktárhelyiség lenne), aztán magához ölel minket néhány felhő, és szerencsére feltű­nik a tenger. Az ikonikus, keskeny sokmérföldes parti szakasznak nem látszik a vége, de alig néhány má­sodperccel később már a halvány­kék tenger és az abba beágyazott kis sziget tűnik fel a horizonton. Az American Airlines azt írta a visszaigazoló e-mailben, egyórás a Miami és Nassau közötti légi já­rat menetideje. Negyvenöt perc után landolunk New Providence szigetén. Odafelé apró szigetek, homokdűnék tarkították az égkék tengert, a szárny feletti ablakon kinézve már következtetni lehetett arra, hogy szép idő fogad majd ebben az önálló szigetországban. És valóban, a téli hőmérséklet 25 fok körüli, a nap ragyogóan süt. A tengerfeneket imitáló kékeszöld szőnyeggel bevont repülőtér belső tere ahg nagyobb, mint néhány nagyobb vidéki város vasútállomá­sa. A távolban egy kis emelvényen három színes bőrű öregfiú játszik - középen egy dobos, kétoldalt egy-egy gitáros csépeli a hangsze­rét. Lágy, kissé bolondos karibi dallam, de fotó- vagy hangfelvételt nem lehet készíteni, közel menni ugyancsak tilos. A Bahama-szige­­teki határellenőrzés formáhs, de még a beutazó öreganyja mada­rainak nevére is kíváncsiak a kék egyenruhások. (Feltűnik, a Lynden Pindling Nemzetközi Repülőtéren szinte nincsen 30 évnél idősebb al­kalmazott sem a be- és kijutásnál, sem a poggyászfelvételnél.) Nassau északkeleten fekszik, de ezen a szigeten nincsenek tényle­ges távolságok, hiszen a földnyelv mindössze 35 kilométer hosszú. Az állam fővárosában él a bahama­­szigétekiek 70 százaléka, vagyis mintegy 200 ezer ember. Az üdül­ni vágyók jószerivel kizárólag New Providence-et keresik fel (Miami­ból komp kel át Biminire, a Ba­hamák több ezer szigete közül egy másik népszerűre), ezért nem meg­lepő, hogy a repülőtér bejárata előtt az elegánsan felöltözött taxisok és magánsofőrök oda se hederítenek az emberre, ha közli velük, hogy inkább a tömegközlekedést választ­ja. A busz, amelyből több eltérő, de hasonló számozású is akad, gyakran közlekedik, de hektikusan és meg­állója sincsen. Amikor egyre mesz­­szebb kerülök az épülettől, már úgy éizem, a nap nemcsak ragyogóan süt, hanem kifejezetten szikrázik. Egy meglehetősen eklektikus öltö­zetű, egzotikus külsejű fiatal férfi sétál előttem, hátán olyan kicsi zsák, amelybe két napnál többre elegendő ruha biztosan nem férhe­tett bele. Vancouveri, óceánkutató biológus (fülében, amely mögött tetoválás van, ékszer csüng, min­den második körme pedig feketére van festve), tíz napra jött. Szerinte is irreális összeg 40 dollárt elkérni azért a taxiért, amely a főváros szí­vébe vinne minket. A pálmafákkal szegélyezett autóút mindkét oldalá­ra kiállunk, percenként lelassít egy jármű, mindenáron el akarnak vin­ni minket (nincsen ebben meglepő, a helyiek fuvarozásból egészítik ki a havi, nagyjából 1500 dolláros jöve­delmüket), de mi kitartóan várako­zunk arra a buszra, amelyet előíté­letesen csotrogánynak képzelünk. Aztán megérkezik, teljesen jó álla­potban, barna vászonnadrágot, kék inget viselő joviális sofőrrel. És már száguldunk is a kisebb hotelek és keresztül. Az egyik napon - leg­alábbis a mért adatok között - még egyéni csúcsot is felállítok: egyeden nap leforgása alatt 18,86 km-t sétá­lok, fél és alá. Persze, akad látniva­ló, bőven. A szálláshelytől néhány lépésnyire rendezeden temető fek­szik. Az első éjszaka, amikor egy, a kelleténél fürgébb, méretes termetű pók látványától, valamint a mellet­tem lévő szobában megszálló két lenge öltözetű, rendkívül fura ko­lumbiai nő azonosíthatadan tevé­kenységétől nem tudok aludni, úgy érzem magam, mintha egy horror­filmben lennék. Vagy legalább egy borzongató Screamin’ Jay Haw­­kins-dalban. Ezeknek a ki tudja mi­lyen hitű őslakosoknak a temetője tele van dobálva szeméttel, néme­lyik sírkőt elnyelte a fold, máshol egy-egy nyitott sírszáj maradt tátva. Már akkor sem lepődnék meg, ha kezében emberi koponyával ékesí­tett bottal előlépne egy átkot szóró, a gyarmatbirodalom minden sebét üdülőházak felé, majd már egyene­sen a belvárosba. Jobbra megjelenik a tenger. Ilyen színárnyalatot csak mozi- vagy festővásznon látni: talán az egész világon a Bahama-szigetek­­nél a legvilágosabb a tenger vize. Sekély, így a napfény könnyűszerrel kirajzolja a víz alatti homokot és a korallzátonyokat is. Négy napig járom a szigetet. A belváros lüktetőnek semmiképpen sem nevezhető szívétől alig öt­percnyi gyaloglásra lévő szálláshe­lyem elfoglalása után barnamintás rövidnadrágban, ujjadan ingben, mindent elnyelő hátizsákkal vágok neki az aszfaltnak A legelső utam a Cable Beachte vezet. Az egyik ho­telmonstrum, a Meliá tengerparti része csodálatos (vele szemben, az út túlsó oldalán, a bazársor mellett fabódéban helyet kapott bár van, ahol bömbölő rapre, a dalszöveget túlharsogva kántáló pultos készíti a koktélt), a mellette lévő, klubsze­rű Westwindé sem piskóta. És az utóbbi oldalán csak le kell sétálni a vízhez, a partszakaszon pedig bárhol le lehet heveredni a finom­szemcsés homokba, ezt a szálloda egyik alkalmazottja közli. Persze, azok, akik komplexebb tengerpar­ti nyaralásra vágynak annál, hogy olvassanak és zenét hallgassanak a vízparton, majd megmártózzanak a télen is 25 fokos Karib-tengerben, felkereshetik a Paradise Islandot, az aprócska kis szigetet, amely lu­xusszállodákkal és üzletsorokkal, akváriummal és tengeri sportolási lehetőségekkel kecsegteti az oda­­utazót. Élég lélektelen, ha számít a véleményem. Lófrálok Nassau utcái és autóútja mellett, a lépésszámlálóm szerint ádagosan napi három-négy órán magán hordozó vudu varázsló, vagy a bőrömön tapasztalnám meg A tit­kok kulcsa című film fél cselekmé­nyét. Hajnali öt körül, amikor már világosodik, még csecsemősírást is hallani vélek, de később kiderül, hogy a szomszédos házaknál kóbor­ló rühes kutyák és macskák közül nyüszített valamelyik Reggelre már nincsenek félelmeim, nyilván a tengerparti éttermekben elfogyasztott vívócsigaleves, a tej­­színes-gamélás tészta és a guavás sütemény, vagy talán a túlzott nap­sütés miatt volt álmatlan éjszakám. A templomok mindig megnyug­tatnak, a George Street-i anglikán katedrálisban teljesen egyedül vagyok Cipriano Palacios, aki az „öreg Kasztíliában” született, Nas­­sauban halt meg, kilencvenévesen - idestova 150 évvel ezelőtt. Neki és még tucatnyi egykor élt ember­nek a márványsírköve néz vissza a templom fehérre meszelt falai­ról. Számomra kevés dolog szebb az ilyen emléknél, hát elidőzöm a templomban, amíg az eső kint szemerkélni kezd. A templomszol­ga elmondja, vasárnaponként fél nyolctól, kilenctől és negyed tizen­kettőtől van délelőtti istentisztelet, akkor 70-80 ember tolong a szer­tartáson, hét- és napközben inkább csak turisták térnek be. Átmegyek a kormányzati épület­hez, amelyet az 1800-as évek ele­jén húztak fel a városközpontban. Előtte áll Kolumbusz szobra, hiszen a genovai 1492-ben a Bahamák partjain éne el először a kontinenst. Jelenleg az épület a mindenkori bahamai főkormányzó hivatalos rezidenciája. Marguerite Pindling asszonyról - aki egyébként a koráb­bi bahamai miniszterelnök, Lynden Pindling özvegye — sok kedves tör­ténetet tudok meg a helyiektől. Öt éve teszi a dolgát „Őfelsége tetszé­se szerint” (angol jogi terminus); megnevezése pedig Őexcellenciá­ja, a legtiszteletreméltóbb dáma, Marguerite Pindling. Egyébként itt, a Karib-térség picinyke szige­tén kedves emlékekkel gondolnak a máig uralkodóiknak számító Windsorokra: II. Erzsébet és Fü­­löp herceg különösen népszerű (a bélyegeken a gyémántjubileumtól és házassági évfordulóktól kezdve a fiatal hercegi párokig sok minden helyet kapott), a királynő nagy­bátyja, az 1936-ban lemondott VIII. Eduárd 1940-től 1945-ig a Bahama-szigetcsoport főkormány­zója volt. (Egyszerűbb volt annak kinevezni, mert elkezdett belebe­szélni a nagypolitikába, dicsérte a németeket, Hiderrel találkozott.) A nyolcvannégy éves Dolly, akivel a Bahamai Történeti Társaság mú­­zeumocskájában ismerkedek meg, még emlékszik arra, hogy az egy­kori uralkodó, ekkor már Windsor hercegeként, valaha ebben a kúriá­ban lakott szerelmével, az amerikai Wallis Simpsonnal.- Rendes ember volt, becsületes. Sokat tett azért, hogy minket, fe­ketéket igazán emberszámba vegye­nek a nem idevalósiak - mondja kreol angolsággal, majd elmeséli, hogy kislánykorában, bizonyps ese­ményeken cserkésszem csoport tag­jaként ő is gyakran felvonult előtte. w Csak le kell sétálni a vízhez, a partsza­kaszon bárhol le lehet heveredni a finom­­szemcsés homokba. A tengertől viszonylag távolabb, egy kisebb magaslaton áll a Király­nő lépcsője, amely annak a lépcső­sornak a gyűjtőneve, amelyet New Providence szigetének rabszolgáival a 18. század végén sziláid mészkő­tömbökből faragtattak ki. Hiába áll már csak hatvanöt darabból, a helyiek inkább 66 lépcsőfokként hivatkoznak rá. Viktória királynő­vel, akiről elnevezték, ugyancsak nincsen bajuk - elvégre ő írta alá a rabszolgaság megszüntetését jelentő pátenst. Ilyen és hasonló történeti emlékekből több van az óvárosban, mint azt egy ilyen terjedelmű írás­ban érdemes lenne elmesélni. Min­denesetre az éjjelente kivilágított városokként közlekedő óriás óce­ánjárók kikötője, illetve a mellette húzódó üzletsor és piac is számtalan spektákulumot tartogat. Tudom, mit beszélek, mert az utolsó napo­mon onnan megyek le a kedvenc tengerparti szakaszomra, majd fo­gok egy buszt, és a karibi szélben, amelynek lehelete Nassautól Mexi­kóig ér, visszarepülök Floridába. Mészáros Márton

Next

/
Oldalképek
Tartalom