Új Szó, 2019. április (72. évfolyam, 77-100. szám)
2019-04-06 / 82. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. ÁPRILIS 6. 17 Szolláth Dávid A halk földrengés Damó arra ébred, hogy anyja becsapta maga után az ajtót. Felkel, ül az ágy szélén, a panellakás gyerekszobájának rekvizítumai között. A konyhában cedi meg háromszázötven forint. „Ma Hansival vacsorázom, vegyél magadnak kaját. És porszívózz ki végre!” Tegnap esti romok. Oszszeöntögeti a poharakból a maradékot. Amikor az elfogy, lemegy, hoz egy másfél literest. Veseszörp, így hívja ezt a kiszerelést. Az italdiszkont a ház aljában van, de egy órát készülődik az útra. Visszaér a nyolcadikra, elégedett a készletezéssel. Maradt bőven pénze is, ha esedeg. Egy kicsit még nem nyitja ki, inkább szódabikarbónát kever. Felhangosítja a zenét, keretre feszít egy újabb vásznat, lealapozza - ahelyett, hogy a korábban lealapozott, már rég megszáradt vásznakra festene. Az alapozás megnyugtatja, úszta munka. Azt nem lehet elrontani. Szertartásosan tisztogatja kézfejét, ujjait, ecseteit, élvezi, hogy a terpentin csípi a körömágyat. Ül az ágyon, ég a gyomra, a maró fajdalom kirajzolja a gyomor szájadékának belső íveit. Télszerkezetben látja, azonnal vászonra tudná tenni. Elmosolyodik a hülye ödeten, aztán néhány óra kiesik. Hansi bajor kakukkja ébreszti. Hogy baszná meg. A faházikóba illesztett számlapon fordított irányba járnak a mutatók, az előszobatükörből kell nézni, hogy értsd. „Esz leni nálunk ety bajris specialitás.” Négy óra, a virágokat is meg kell ma locsolni. A pletyka salétromfoltos cserepe és a magnó közé szorulva Beregi csővé tekert kézirata. „Bolhapiacon ma is találni századeleji képeslapokat, amelyen a kecskeméti zsinagóga megbillent hagymakupolával látható. Amikor ma megnézünk egy kiállítást a Tudomány és Technika Házában, vagy csak beülünk barátainkkal egy fröccsre a földszinti kávézóba, nem is gondolunk rá, hogy az épület nyolcvan éve kis híján összeomlott. Az 1911-es földrengés végül is megkímélte, de nevetségessé tette a komoly, mór stílusú templomot. Ügy áll a kupola, mintha egy részeg ukrán paraszt mulatós kedvében ferdén csapta volna fejébe a medvekucsmát. Chagall is eszünkbe juthat. Egy pityókás, táncugrásra készülő zsinagóga.” A hülye Beregi. Pityókás! Chagall! Ugyan már. De a cikkről eszébe jut, hogy ma elcsíphetné Orsit. Ha összekapná magát, öt körül beérne a Technikába. Igen, beszél Orsival, ma tudna vele beszélni. San Marco kávégép. Aranycsíkból hajtogatott, jobbra dőlő folyóírás, hatvanas évekbeli betűtípus. Damó ráteszi a mutatóujját, mintha az lenne a tollhegy, követi az írás nyomvonalát. Koncentrálnia kell, a finommotorika akadozik. A címer-relief is aranyozott, Szent Márkus emberarcú oroszlánja egyik mancsát törvénytáblán nyugtatja. Hozták a kávét levantéból, pörkölték, darálták, tőzsdén eladták. Shakespeare velencei kalmárjai. Megszerezték Márk csontjait, vagy valaki csontjait, amire egy bazárszéli műkincskereskedő ügyeden görög betűkkel ráírogatta Márk nevét. Hazavitték, aztán építettek rá csodatemplomot, egész vízi várost, mert kellett a rabszolgabiznisz elé valami ordenáré kulissza, amit Rómában is leokéznak. Vagy leámeneznek. Damó a hittanos Tivadar atyát képzeli a jelenetbe, épp elhappolja a szablyával hadonászó pogányok elől a koponyát. Tépett reverendája övén fityeg a viaszozott vászonzsák, zörögnek a csontjai. Vasárnapi sült oldalas maradványai egy vatikáni felségjelű doggy bagben. Damó hirtelen hátranéz a pulttól, a bárszék veszélyesen billen alatta. Nehogy lemaradjon Orsiről. De még nincs itt, mint ahogy senki a társaságból. Viszont a nagy, magas támlájú ülőgarnitúrákból kialakított boxok miatt nem lehet jól átlátni a helyet. Körbe kellene járnia óvatosan. Igen, döntött, körülnéz. De kicsit rápihen, kér Mártától egy kávét meg egy unikumot, felkészülés gyanánt. Zsebében magabiztosan rámarkol anyja utolsó százasára. És van ott még apró is. A gép meleg, kávészagú kályha, Damó az oroszlán szárnyán járatja az ujját. Méregerős kis ristrettók a napverte piazzák árnyékos sarkában, neki meg latyak a lyukas bakancsában. Kecskeméten fog megdögleni, ez nem vitás, a rémisztő csak az, hogy erre kurva sokat kell még várni. A tetején száradnak a lefordított kávéscsészék Mindegyik alján körtalp és minden körtalpban négy apró lőrés, mint hamutálak szélén a cigarettatartó mélyedés. Piramisba pakolják a lefordított csészéket, nem csúsznak szét. Okos. Rakásoljdk, ugrik be neki a pontos kifejezés. Kisebb-nagyobb lökéshullámok esetén hasznos, ha van milliméteres játéktér. Beregi földrengése, biztos azért gondolkozik ezen. A laza szerkezet ellenállóbb, a csészeoszlopok borulnának. Damó elképzeli, hogy a magasból lassan legördülő kupola elpattog, mint egy strandlabda, a torony viszont srégen és valamiért tökéletes csendben, a Technikára roskad. Lassan és halkan szakítja át a tetőt. Nem tud nyílegyenesen önmagába zuhanni, mert valami ősi átok miatt, amelynek csak a halál pillanatában villan fel tiszta értelme, őrá kell omlani a toronynak, ő rántja magára láthatatlan fonalakkal. Az első hang a némaságban: saját köhögése a törmelék alatt. Ügy látszik, kedvenc boxuk sátorként megmentette. Portól lisztes arcába lassú, fekete csíkot húz egy vércsík, megszólal a Lullaby a The Cure-tól, és akkor Orsi rátalál. A rengésre felriad. Rájön, hogy nem a boxban van, hanem a pultnál. Márta csapkodja ki a zaccot rohadt hangosan a kávészűrőből. A lökéshullám végigterjed mellén a blúz alatt. Márta mellei, úristen. Űj kávét tölt, megtörni és visszatekeri a szűrőt. Mozdulatai pontosak, elszántak mint egy gépágyút kiszolgáló tüzértiszté. Marokra fogja a San Marco botkarját, nyugati kocsik sebváltójának bakelitbütyke, ujjaiban öntudatlan grácia. A botkar a lehúzás után lassú erekcióba kezd, negyedkört bejárva ágaskodik, miközben a szuszogó, gőzölgő gép alul epeszínű levet csorgat. Tejszínt? Damó képtelen válaszolni, bár nagyon figyeli a szájmozgást. Mártának viszont nincs erre ideje, hatvanöt forint, felírja. Mire Orsi megbökdösi a vállát, a kávé megbőrösödött. Damó csak halványan emlékszik a délután terveire. Tudja, hogy a napnak volt célja, és ez Orsival volt kapcsolatos, de a bajor kakukk, a fordított idő, az aranyszárnyú oroszlán és az épületomlás után rettentő nehéz ezt már pontosan felidézni. De abban biztos, hogy nagyon várta, egész nap itt várta Orsit, és azt érzi, hogy ezért neki most igenis jár valami cserébe. Ezért ő most jó pontot kaphat. Megpróbálja felvenni azt „a lihegő kutyakölyök”-arcot, amivel szerelmük boldog heteiben kértek egymástól csókot, falat csokit, bármit. Orsi elborzad. Elfordítja a fejét, tekintete Mártát találja meg, aki közli, hogy ezt itt - mutat piros körmével Damóra - Orsinak kellene valahogy eltakarítania, mert ő bizony lassan zárna. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Költők városa IX. „Dans les foréts de mémoire, L’homme plante ses territoires Et l’arbre enfánt, né des orages, Découvre l’áme du feuillage Blottie au coeur serré des soirs. / L’arbre se souvient de l’amande, De la nuit len te des racines. Nem tudok szabadulni e soroktól már néhány éve. Most egy fénymásolaton kerülnek elém, rajta tollal krikszkrakszok, nyilak, szavak jelentése, ceruzával itt-ott sorok írva a nyomtatottak mellé. Egy fordítás bevégezeden feladata. Évek óta tart, mióta beleszerettem a versbe egy koranyári reggelen a Luxembourg-kertben. A verssorok és a kert fasorai azóta elválaszthatadanok, egyik a másik emléke len. A Mauritiuson született és Párizsban, a kilencvenes évek elején elhunyt szerzőjéről, Jean Fanchette-ról, aki pszichoanalitikus is volt, azóta sem derítettem ki többet. Nem is érdekel. Versekért jön, és versekért tér vissza az ember a Luxembourg-kertbe, a költők városi dzsungelének szívébe, ahová az emlékeket ültetik. Organikus irodalmi rezervátum. Sosem fogom befejezni, ez már csak szuvenír marad, sóhajtok, és visszacsúsztatom a lapot a helyére. De nem hagy békén a dolog. Kisvártatva előkeresem az antológiát, amelyben megtaláltam azon a luxembourgi reggelen. (Poémes et récits d’Afrique noire, du Maghreb, de l’océan Indien et des Antilles) Egy platán-levél hullik ki a lapok közül. Terepmunka, helyszíni gyűjtés. Bár ez már egy későbbi időből származik, mint a könyv, egy őszi sétából, amikor a Vysehrad bronz gesztenyefáitól átruccantam ide a réz platánok alá. Emlékszem, az első nyári látogatáskor a RER B-n utazva a híreket görgettem a telefonomon, dohogtam, megint fákat vágtak Pozsony belvárosában, ráadásul épp a Comenius Egyetem környékén, amerre oly sokat jártam nemrég. Lám, mifelénk kivágják a fákat, ebben a csodás flegma városban pedig gondozzák - gondoltam, míg befordultam a Boul’ Mich’ és a Vaugirard sarkán. Ha elég hely van egy fához, itt biztosan zöldell egy, dohogtam az egyetem lemezteleneden szürke felára és az aljában a földdel egyenlővé tett tönkök képére gondolva, amelyet a hírhez csatoltak. Aztán a park zöld vasszékébe helyezkedve a friss reggeli napsütkérezésben kinyitottam az imént vásárolt antológiát, hogy aztán máig sem tudjak szabadulni Jean Fanchette soraitól. A költők fákról írnak verseket. Kit ihletnének meg szürke egyetemi falak? Most forgatom az őszi platánlevelet, és egy másik vers jut eszembe róla, A platánfa álma Adytól. „Két lábam elhült s szétbomolt Gyökerekként a mélybe szállva S itt állok a fehér mezőn, Mint árva platán-fe. / Girhes, szomorú derekam Szökkenve büszke lombot ontott, Lombom a felhőket veri S elhagytak a gondok.” A Fanchette- és az Ady-vers, a levél és a kéziradap, a fe és az ember, az irodalom és az élet, a civilizáció és a természet, Párizs és a Luxembourgkert satöbbi. Olyan ez a par excellence franciakért mint az egész város. Elegáns és gondozott, jól viseli magát, modora kissé rideg, de illendő, arisztokratikus, de nem sznob. Itt írta versét Ady az egykori Gambrinusban (ma pizzéria van a helyén), ahonnét a kert faira lehetett látni, hasonlóan a Párizsban járt az Ősz címűhöz, amelyben a „tréfás falevelek” alighanem a kert platánfáiról szabadultak el. A Vér és Arany nyara, az 1906-os évé forró volt, s korán jött az ősz. Mindezt párizsi barátai, Bölöni György és későbbi felesége, Itóka visszaemlékezéseiből tudjuk. „De azért ezt a két platánfát - egy augusztusvégi, zöldfényű holdas estén, együtt hárman kint üldögélve a kis brasserie előtt - mégis meg kellett, hogy lássa. Tökéletes szépségük már emberként szólt hozzá: isteni, égi, földöntúli, álombéli, de emberként. Mi a sudáran kinőtt, hatalmassá fejlődött, büszkén szép, dúsra ágaskodott, lombosodon: fát láttuk benne. Az olyan pompázatos fát, amilyet inkább csak a régi művészek elsárgult metszetein szoktunk látni” - írja Itóka. Bölöni könyvében ráadásul André Kertész (!) fényképén láthatjuk is a két fát. Forgatom a platánlevelet, mint egy megszikkadt emléket, a csúcsai letörtek már, nem fért a lapok közé teljes terjedelmében. „La nuit lente des racines”, forgatom a sort magamban egyre. „Gyökerekként a mélybe szállva.” Igen, a föld sötétje, amelybe a gyökerek kapaszkodnak, mindenhol egyforma. Ugyanaz Mauritiuson, ugyanaz a Szilágyságban, ugyanaz a pozsonyi vagy a párizsi flaszter alatt. Akár a költészet. Ezeket a sorokat nem fordítom le. Soha. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
