Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-23 / 70. szám
M SZALON ■ 2019. MÁRCIUS 23. www.ujszo.com Krusovszky Dénes Céllövölde T avaly még lehetett a tűzijátékért lelkesedni, idén már szégyellni kell, ha valaki az esti látványosságra vár egész nap. Végül is eltelt egy év, gondolta a fiú, elég idő ahhoz, hogy ez is megváltozzon. Körülnézett, a piactéren kisebbnagyobb csoportokban vonultak ráérősen az emberek egyik standtól a másikig. Pont olyan volt a látvány, mint húsvétkor szokott lenni, csak most sokkal melegebb volt. Az idősebbek egy-egy árnyékos sarokba tömörültek, ott beszélgettek a fejüket ingatva, a fiatalabbak a homlokukat törölgetve, hunyorgó szemmel vizsgálták a kirakott árukat. Időnként felemeltek egy-egy tárgyat, aztán erődenül, gyorsan vissza is ejtették mindet a helyére. Csak a gyerekeket nem zavarta a hőség, azok fel-alá szaladgáltak a napon, hangosan üvöltözve, a nagyobbak még a pólójukat is levették, és öszszetekerve a rövidnadrágjuk gumija alá fogatták hátul. Úgy néztek ki, mint valami vadul ágaskodó kentaurcsapat. A fiú emlékezetében legalábbis valami ehhez hasonló kép maradt meg a mitológiakönyv kentaurillusztrációiról. A verejtékező édességekkel és válogatott kacatokkal megrakott standok mögött álltak a vándorvidámpark szedett-vedett kocsijai. Már ismerős volt a fiúnak a legnösen arra markolt rá a keze, s ahogy megfogta a hideg érméket, ismét végigjáratta a céllövölde falán a tekintetét. Lőhetnék egyet, gondolta, mégsem bírta rászánni magát. Ha a többiek nem állnak ott, és nem dicsérik a hátát veregetve, amikor ellő egy hurkapálcát, vagy nem ugratják röhögve, ha mellétalál, az egésznek semmi értelme. Lassan, tanácstalanul indult tovább. A hőség nem akart szűnni, és a néha-néha bágyadtan feltámadó szél sem hozott hűs levegőt, csak a forróságot forgatta meg. A fiú kocsitól kocsiig végigjárta az egész vidámparkot, de az este közeledtével lassan sűrűsödő tömegben egyre nehezebb dolga volt. Többször végigment a körhintát övező kordon mentén, mindkét oldalról megközelítette a dobálós játék kocsiját, a vattacukrost, a szotyiárust, az édességstandot és még a kicsiknek felállított mesevonatot is leellenőrizte. Nem voltak sehol. Az egyik kocsi mellé kitéve egy bokszgép állt, ami lemérte, hogy mekkorát tud ütni az ember. Egész nagy sereglet vette körül, két félmeztelen fiú épp azon versengett, melyikük ökle az erősebb. Idősek és gyerekek vegyesen bámulták őket, a felesleges látványosságokhoz illő, bódult mosolylyal az arcukon. Meg sem várta, hogy melyik srác győz végül, mivel itt sem bukkant a barátaira, hamar továbbment. Egy nyugalmasabb részen leült a töredezett betonpadkára, onnan, csípőmagasságból megint végignézett a téren. Valamiről elfeledkezett volna, vagy direkt nem szóltak neki? De hát semmi jele nem volt, akkor mégis miért? Ügy érezte magát, mint kisebb korában, több, ugyanez a társaság járta tavasztól őszig a környéket, városi ünnepségtől falunapig, kirakodóvásártól húsvéti szünetig ők tűntek fel itt is, ott is. Néha cserélődtek a kocsik, volt, hogy valami új játékot szereztek, volt, hogy egy régit eladtak, de az összkép semmit sem változott abban a pár évben, amióta a fiú számon tartotta őket. Négy-öt, hollywoodi moziplakátok ügyeden másolatával színesre mázolt bádogkasztni állt a nagy placc körül U alakban, a tér távolabbi, nyitott végébe pedig a nagy körhinta volt felállítva. A dodzsemes most nem jött, ami elég elkeserítő újdonság volt, bár a jól értesültek arról beszéltek, csak szervizelni kell a kocsikat, legközelebb itt lesz az is. A fiú végigsétált a piaci standok mögött, óvatosan kikerülgette az embermagasságúra feltornyozott üres műanyag ládákat meg banánosdobozokat, áűépdelte a földön összevissza kígyózó hosszabbító zsinórokat, amíg ki nem ért a tér egyik félreeső kiöblösödéséhez. A többieket kereste, és ez volt az egyik találkozóhelyük, de most nem talált itt senkit. Tovább indult a legközelebbi kocsi felé, a tompa, pattogó hangokból csukott szemmel is megmondta volna, hogy egy céllövöldéhez közelít, de persze nem volt ilyen trükkre szüksége. Ahogy a kocsi mellé én, hirtelen rázúdult a legvadabb színekben hullámzó látvány. A kívülről fehérre mázolt szerkezet, ami különösen hátulról nézve mutatott lehangoló képet, úgy tárult fel most, erre gondolt a fiú, ahogy megállt előtte, akár egy varázsdoboz. Belül sárga és piros színt kapott a kocsi, a bádogfalra szabályos sorokban sűrűn felrögzített nyeremények pedig a végtelen gazdagság látszatát keltették. Persze, olcsó gagyi volt minden, ezt a fiú is tudta már, mégis, ebben a sűrűségben volt valami csábító. A fiú a nyakát nyújtogatva próbált végignézni a céllövölde előtt összesűrűsödött csoporton, hátha észrevesz valakit. A sok vigyorgó, hangoskodó, vagy épp elmélyülten a célra koncentráló arc között mégsem talált egy ismerőst sem. Hol lehemek, csalódottan leeresztette a vállát és zsebre dugta a kezét. A zsebében volt néhány fémpénz, ösztöamikor anyja egy-egy pillanatra elengedte a kezét, és ő rögtön attól kezdett rettegni, hogy végleg elveszítik egymást. Nem emlékezett egy konkrét esetre sem, de az érzés most is pontosan megvolt benne. Libabőrös lett a karja, ő pedig idegesen dörzsölni kezdte a tenyerével, tűnjön el minél hamarabb. Azután hirtelen felállt, ismét a zsebébe nyúlt, megszorította az érméket, megvolt mind, érezte a tenyerén. Nem tudta kiverni a fejéből, hogy a többiek eltűnése nem véleden, és nem fiiggeden tőle. Egyszerre volt dühös és csalódott, illetve, bár ezt nem szerette volna magának bevallani, meglehetősen szomorú is. Hát jó, gondolta, akkor ez most így lesz, és határozott léptekkel elindult még egyszer a céllövölde felé. Egészen biztos volt benne, hogy ezúttal minden lövése találni fog. Költők városa VII. „Legyetek áldottak, két szép kurtizán, Élet és Párizs. Óh, Élet, be jó teveled játszani, s óh Párizs, be jó rejtőzködni vidám vadonodban. Élet: szeretője a konokoknak, s Párizs hazája azoknak, akiknek nincs hazájuk és szerencséjük. Élet és Párizs, engedjetek vidáman meghalni.” így száll Heine lírai kiáltása Ady tollán. Az 1906-os év utolsó előtti napján a Budapesti Naplóban közölt Heine Henrik keserű című cikkben Ady Endre mintha a „címszereplő” miniatűr portréját szeremé adni. A tárcanovella Heine utolsó párizsi éveinek mozzanatait jeleníti meg: egy éjszakai kódorgás keretében - ám hogy a miniportré menynyire Heinéé, és mennyire Ady önarcképe, leheteden eldönteni. Máris saját halálának vizionálásával kezdi, „s vinné szapora taliga testünket a hideg Morgue felé. Abban, ahogy Heine Henrik „keservesen elmosolyodik”, amikor „komédiázáson csípi” magát, Ady arcának torzulására, a színjátékban pedig Ady szerepeire ismerünk. S így tovább. Elutasítja az unalmas, „parfumtelen inkognitó-halált”, amely a puhány Bellimnek tetszene. Aztán hirtelen mint sváb paraszt iparos-segédnek akar szegődni, akinek Villette-ben a bálon „buta munkásleányok hízelegnének”. Aztán már csak írni szeremé, megint írni, valami olyasféle verset, mint ami a fenti idézetben szerepel. És itt jön a bökkenő. Efféle verset Heine sosem írt volna, sőt, egyáltalán nem is írt Párizsról (-hoz) verset, alig említi a várost a verseiben. Ebből csak Ady-vers lehet, aki akkor is Párizsért rajong, amikor levelet fogalmaz Érdmindszenten. Igaz, a szerző ismeri Heine életét, a szinte elszólásszerű életrajzi vonatkozásokból világos ez, például Damaszkusz említésénél. A kellő önostorozás eredményeképp megszólaló Úr, aki Buddha, Mózes és Jézus istene, „szóval ilyen tehetős isten” csak úgy leszól Heine fiának, a „szerencséden flótásnak.” A biblikus prófétai megnyilatkozás a párizsi éjszakában nem is lehet más, mint paródia, Heine azt kéri az Úrtól, bárcsak tíz percnél tovább tudna hinni valamiben. Az írás végül oltári fricskával zárul, egy virágárus gyerektől faragott koporsót vesz Heine, hogy elküldje Bellimnek, miután ráírta a címzett nevét. A virágot persze elviszi szeretőjének. Ady Heine iránti rajongásának kevés nyoma maradt, pedig sok minden összekötötte őket. Egy 1905 júniusi cikkében említi: „Heine gúnyai a mamlasz Germánia ellen Heinének fájtak a legjobban.” Mintha csak Ady kompországi magyar ugarnak címzett gúnyairól lenne szó. Egy hónappal korábban rövid cikket ír arról, hogy a költő szülőhelyén, Düsseldorfban szobrot szándékoznak emelni neki, Németországban első alkalommal. Heine német recepciójának közismert megkésettsége és felemássága motiválja az első mondat fenséges iróniáját: ,A Kulturvolk, nagy és szent Németország népe, felséges cselekedetre készül.” Egy évvel később Ady Heine halálának ötvenedik évfordulóján (február 16.) rövid cikkel emlékezik a költőre, aki „a modern ember, az új, a boldogtalan ember fájdalmáról, kétségeiről, sejtéseiről, vágyairól, örömeiről ő énekelt V Ha költő az ember, holt géniuszokért nem megy csodás idegen városokba... először. Hérosza ő a modern emberiségnek.” S mintha csak Heine Emlékünnep című versének költői felejtés-szcénáját akarná cáfolni, így folytatja: „Ha akad valaki, aki virágot visz ki ma a montmartre-i temetőbe, sok-sok ezrünk nevében helyezi le a virágot az ő sírjára.” Nem magára gondolt, hiszen ekkor Budapesten tartózkodott. Ugyanezen az emlék-ünnepnapon azonban Ady verset is fogalmaz Henrik úr lovagol címen. A helyszín éppen a költő sírja, ahol éjfélkor, akárcsak valami romantikus irónián átszűrt középkorias jelenésben, megelevenedik a költő, hogy kísértetlován átvágtasson a világon (csak Germániát kerüli él). S hogy aztán a világ változatlan közönylétével számot vetve fáradtan visszafeküdjön sírjába, legalábbis a következő ötven évre. Hogy Ady maga is járt Heine sírjánál a Montmartre-on, már az is bizonyítja, Henrik úr szomszédságát is ismerte: .Áttekint a Zola sírjára.” Valóban itt van Zola is, s míg Zével a temetőben bóklásztunk, mi is megtaláljuk Heine sírjánál. Aztán véletlenül előkerül egy 1904. március 3-án közölt hosszú cikk a Szilágyból (Levél Párizsból), két hónapnyi szünet után publikált. Ady ekkor járt először Párizsban, s ez után cikkek tömkelegébe írja élményeit. Ebben az elsőben máris hevesen rajong szenvedélyes szerelmi retorikával a városért, ahogy majd oly sokszor. Egyebek mellett azt is leírja, hogy ma járt a Morgueban (erről máskor), s hogy „Holnap a temetőket járom.” Heine sírjához is elmegy, a „a dalok dalolójához”, aki a városban már „matrác-sírján” fogalmaz. Hogy mit csinált pontosan Ady az első párizsi tartózkodása idején, alig lehet rekonstruálni. Talán éppen február 14-én zarándokolt el a montmartre-i temetőbe. Annyi biztos, Heine csodált géniusza miatt ment oda, sőt, mintha ez lett volna az első dolga a városban. Ekkor már az is összekötötte őket, hogy mindketten idegenek és költők e csodás városban. Hiszen Párizs a hazája azoknak a szerencsédeneknek, akiknek nincsen hazája. Ha költő az ember, holt géniuszokért nem megy csodás idegen városokba - mormogom vissszapillantva a járdáról Heine sírjára. Az Élet miatt megy Párizsba, az elevenek szerelme viszi oda, Lédák és remények - fordulok Zéhez, aztán elindulunk a Montmartre fényei felé. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
