Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)

2019-03-23 / 70. szám

8 I SZOMBATI VENDÉG 2019. március 23. | www.ujszo.com Párizs után Rómában is befutott engem már spanyolnak, portugálnak, sőt dél-amerikainak is, csak csehnek nem... Ivan Franék: „Néztek SZABÓ G. LÁSZLÓ Született világpolgár. Anyai nagyapja grúz, édesanyja ukrán, apai ágon cseh. Bábszínészi diplomáját Prágában szerezte, a nyolcvanas évek vágán Párizsba költözött, ma Rómában ál, gyökerei mégis Pilzenhez kötik. Ivan Franék cseh filmekben ritkán játszik. Francia és olasz produkciókban folyamatosan. Hatéves kora óta futballistának ké­szült, tizenegy évesen a cseh ifjú­sági válogatott tagja volt, de nem sokkal később már a bátyja nyom­dokaiban járt. Amatőr színészként különböző pilzeni műkedvelő tár­sulatoknál játszott. Közben kitanult géplakatosa lett a Skoda-gyámak. Az érettségit ezután, esti tagozaton szerezte meg két év alatt. A bábszí­nészed szak végzős növendéke volt, amikor megismerkedett későbbi francia szerelmével, aki ösztöndí­jasként egy évet töltött a főiskola díszlettervezői szakán. 1989 őszén már vele utazott Párizsba, ahol ak­kori tervei szerint csupán egy évet töltött volna, de jóval tovább ma­radt. Ma már római lakos, de szíve­sen dolgozik cseh filmrendezőkkel is. Ő volt Diloman, a Vodka Lemon című örmény-ffancia-svájci-olasz koprodukcióban forgatott vígjáték Párizsban élő fiatalembere, aki le­velével felforgatja Kaukázusban élő apja mindennapjait. A cseh Titko­kat Alice Nelisszel forgatta, a Sö­tétséget Juraj Herzcel, tavaly a Szo­morú férfiak mosolyát Dán Svátek­­kel. Gérard Depardieu-vel a 36 - Harminchat című francia akci­­óthrillerben dolgozott, Silvio Sol­­dini az Ágota Kristóf regénye alap­ján forgatott Elégni a szélben című olasz-francia romantikus drámá­ban bízta rá a főszerepet. Marco Be­­locchióval a Vérem vérében, Paolo Sorrentinóval A nagy szépségben dolgozott, tavaly pedig Luc Bes­­sontól kapott szerepet az Annában. Harminc éve már, hogy külföl­dön él. Erez még magában annyi erőt, hogy most, ötvenöt évesen Párizs után Rómát is elhagyja, és egy harmadik nyugat-európai vá­rosban folytassa a pályáját? Ha a helyzet megkívánná, nem té­továznék. 1989-ben, amikor Prágá­ban megismerkedtem Claire-rel, franciául egyáltalán nem beszél­tem. Csak oroszul és angolul. De egy évvel később, Párizsban már elég jól elboldogultam franciául, s mivel bábtanszakon végeztem, Claire közbenjárásával bekerültem Jean- Pierre Lescot, a jeles bábművész színházába. Csaknem tíz évet húz­tam le nála. És nemcsak mint szí­nész, bábokat is készítettem. Elő­adásainkkal bejártuk egész Fran­ciaországot és fél Európát. 2000-ben aztán szerepet kaptam a Két párizsi nő című tévéfilmben, és annak kö­szönhetően felfedeztek a francia fdmrendezők. És olyan alkotásokba került be, amelyeket később Berlinben és Velencében díjaztak. Bábokat ké­szít még? Sem a lányom, sem a fiam nem igénylik már. Megnőttek. A magam szórakoztatására pedig inkább la­kásdíszeket készítek. Világcsavargó hírében áll, biz­tosan tudja. Vállalom. Nem sokáig bírom egy helyben. Ha rákapok valamire, nem mondok le róla egykönnyen. Szere­tek úgy ébredni reggel, hogy nem tu­dom, mi vár rám. Aztán vagy szár­nyalok, vagy zuhanok. Csak ne unat­kozzam, ez a fontos. Bármi történik is velem, jó vagy rossz, színészként mindennek hasznát veszem. A kör­nyezetem számára nyilván nem va­gyok könnyű eset. Főleg annak ne­héz, aki hozzám köti az életét. Egy ideig párhuzamosan futnak az útja­ink, aztán óhatatlanul jönnek a ke­reszteződések. Ezt vagy elfogadja valaki, vagy nem. Visszafordulni nem szoktam. Ha látom magam előtt az utat, nem állok meg, nem gondo­lom meg magamat. Képeket festek, fákat fényképezek, filmekben ját­szom, mindig kitölti valami az élete­met. És még gyűjtögetek is. Órákat, köveket, régi fegyvere­ket? Gombokat. De csak elvesztetteket. Olyanokat, amelyeket a földről kell felvennem. És szúnyogokat. Halott szúnyogokat. Ezt most higgyem el? Elhiheti. Bárhol vagyok is a világ­ban, márpedig minden évben több országban megfordulok, ha rám száll egy szúnyog, agyoncsapom, és be­ragasztom a zsebnaptáramba. Elő vele, hadd lássam! Tessék! És mi ez a bejegyzés? Hogy hova szállt. A karomra, az arcomra vagy a lábamra. Mindent felírok. Mire jó ez? Mánia. Iván Franék, szúnyoggyűjtő. Hogy hangzik? írtam már forgatókönyvet is. Ez imponálóbb? Sokkal. Mindig ilyen csodabo­gárvolt? Mások néztek annak. Gyerekként, Pilzenben, romának vagy orosznak. Orosznak? Az ukrán anyám miatt. Cigánynak meg azért, mert sötét a hajam, sötét a szemem- Ez akkor jött jól, amikor terroristát játszottam egy filmben. Veszélyesnek láttak. A repülőtere­ken mindig alaposan átvizsgálnak. Megszoktam. Sorrentino rendezése, A nagy szépség Oscar-díjat kapott. Ez a fdm sem juttatja előnyökhöz? A repülőtéri alkalmazottak nem ismernek fel. Még Rómában sem. Pedig az Elégni a szélben tíz Do­­natello-jelölést kapott. Hogyan lesz egy bábszínészből filmszínész Franciaországban? Egy cseh bábszínészből, ezt azért hangsúlyozzuk! Igen, kellett hozzá a véletlen vagy a szerencse. Silvio Soldini valakitől hallott rólam. Megnézett, és azt mondta: tiéd a szerep! Hatvanöt forgatási nap. Az nagyon sok. Tetszett a regény, Ágota Kristóf műve. Tudtam, hogy ezt nem ronthatom el. Hajó rende­zővel és jó operatőrrel dolgozom, mindig öröm a munka. Még akkor is, ha alkalmazkodni kell. Tavaly Luc Bessonnal dolgoztam. Felhí­vott, hogy szívesen látna a filmjé­ben. Nem tudtam, hány napra hív, milyen a forgatókönyv, ki leszek a történetben, mégis azonnal igent mondtam neki. Forgatókönyvet később sem kaptam. Helen Mirren, Luke Evans és Cillian Murphy, a film főszereplői pontosan tudták, miről szól a sztori, mi, a többiek mindig csak az aznapi jelenetünk leírását vehettük kézbe. Reggel megkaptuk a szöveget, megtanul­tuk, és mentünk. Különös élmény, de Luc Bessontól csak ilyet várhat az ember. Előfordult már, hogy vitába ke­veredett a rendezővel? Nem. A színész végrehajtó. Ki­szolgálja a rendezőt. Ezt el kell fo­gadni. Nincs apelláta. Főleg, ha már aláírtad a szerződést. Játszottam egy olasz tévéfilmben, a felvételek Tu­néziában folytak. Ötnapos szerepre hívtak. Négy napot leforgattam, az ötödikkel megvárakoztattak. Csúsztatták. A végén öt hétig ma­radtam egy nap miatt. Légy nyu­godt, majd holnap megcsináljuk, szólt az asszisztens. Majd kedden, közölte másnap. Nincs értelme ha­zarepülnöd, maradj! Aztán kedden sem lett semmi. Jó, akkor pihenek, gondoltam. Napközben úsztam, na­poztam, aludtam, esténként iszo­gattam a bárban. Amikor eljött az a bizonyos ötödik nap, nagyon erősen össze kellett szednem magam. De megcsináltam! Komoly csalódás érte már vala­melyik filmje bemutatóján? Olasz film volt, A pacsirták csend­je. Politikai foglyot játszottam ben­ne, aki hatvanhat napi éhségsztrájk után meghal egy angliai börtönben. Remek forgatókönyv, de a rendező! A nevét sem mondom ki. Mindent el­cseszett, amit lehetett. Ezt tényleg nehezen viseltem. Érdekes mód mégsem bukott meg a film, de én tu­dom, hogy micsoda remek alkotás lehetett volna, ha másvalaki rendezi. Tudnék példát mondani arra is, hogy kellemesen csalódtam valakiben. Egy Franciaországban élő kurd ren­dező hívott a filmjébe. Egy este ké­pes volt tizenegy oldalt megírni a for­gatókönyvből, és mind a tizenegy hi­bátlan volt. Gyakran dolgozom fiatal rendezőkkel, vagy olyanokkal, akik a szerzői film hívei. Elvégzem a mun­kát, aztán vagy díjazzák egy feszti­válon, vagy csendben elvérzik. Igaz, hogy A nagy szépség ere­deti verziója négy óra hosszúságú? Mert mi jóval rövidebb változatot kaptunk. Az eredeti valóban négy óra. És nagyon szép. Még mindig örömmel nézem. Sorrentinónak nagy szeren­cséje, hogy olyan operatőre van, mint Luca Bigazzi. Tökéletes szim­biózisban dolgoznak. Lucával én már korábban is dolgoztam. A vég­sőkig maximalista. Sokan ezért nem rajonganak érte a stábból, mert ha valami nem úgy van, ahogy kérte, ordít, mint az állat. Sorrentinóval először egy reklámfilmben kerül­tem munkaviszonyba. Nem én vol­tam a történet főszereplője, hanem egy Alfa Romeo 159. Barceloná­ban forgattunk. Egy héten át na­ponta három helyszínen dolgoz­tunk, a végeredmény negyvenöt másodperces film volt. Nem emlékszem, hogy láttam volna. Nem láthatta. Ez a gyár reklám­sorozatának egyik része volt csu­pán, Jeremy Irons is játszott vala­melyikben, de amikor a miénk el­készült, épp igazgatóváltás zajlott a gyár élén, és azóta sem mutatták be sehol a filmet. Talán majd ha újra változik a vezetés, eladják külön­böző tévécsatornáknak. Az olaszok, gondolom, ugyan­olyan gyorsan befogadták, mint annak idején a franciák. Hiszen ha jobban megnézik, még azt is gon­dolhatják, hogy a számukra furcsa csengésű neve ellenére valahol lent, Nápoly környékén született. Néztek engem már spanyolnak, portugálnak, sőt dél-amerikainak is, csak csehnek nem. Mivel franciául Párizsban, olaszul Rómában tanul­tam meg, a helyi akcentus mindkét országban érezhető a kiejtésemen. Ritkán vétek nyelvtani hibát, de ha mégis, akkor nagyon elcsodálkoz­nak az emberek. Te nem vagy olasz? - álmélkodnak. Nem, kínai vagyok, vágom rá, és sokan képesek is el­hinni. Rómában gyorsan gyökeret eresztett? Rossz a kérdés. La Roma non si discute, la Roma si ama, mondják az olaszok. Vagyis: Róma nem lehet vi­ta tárgya, Rómát szeretni kell! A szerző a Vasárnap munkatársa „Képeket festek, fákat fényképezek, filmekben játszom..." (Képarchívum)

Next

/
Oldalképek
Tartalom