Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-16 / 64. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. MÁRCIUS 16. 25 köket a hűtőben, és szertartásosan megettem. Fölforraltam, nem volt semmi baja, de ha felfordulok tőle, akkor is felfalom. Anyám utolsó főztje! A csirkepörköltet csinálta a legjobban. Gurultak a könnyeim, miközben tömtem a számba az újramelegítéstől szétfőtt húst, akkor sirattam meg anyukát. De a temetésen már tudtam tartani magam. Pedig te is sírtál. Azért jutott az eszembe, hogy ha egy kicsit felápolom őket, nem viszel tőlünk pár palántát? Utolsó emlék a nagyanyádtól, gondolhatsz rá, mikor öntözöd, felkötözöd, tápoldatozod, aztán megeszed az első termést. Persze, viheted a sárközi hímzéses párnahuzatokat is, sőt, felkérlek rá, mert Editke heteken belül nekilát mindent bezsákolni. Meg van on pár tő csili, csípős lesz, mint nagyanyád nyelve volt. Legalább egy évig kell az elhunytra emlékezni. így hát nem megyünk sehová. Majd talán jövőre. De azért is örülök ennek a sok szép palántának, mert én a nagyanyád temetése miatt kevesebbet tudtam verni. Sokszor elterveztem a temetési vállalkozóra várva, hogy ha hazamegyek, akkor végre kiszórom a vetőtálcába a marhaszívparadicsom-magot, attól kikapcsolok, ellazulok. De aztán csak elvágódtam az ágyon és arra volt elég az idő, hogy megegyezzek magammal: majd holnap ezt is elvégzem. Már aludtam is. Ez már a tavaszi fáradtság, ami újabb bizonyíték arra, hogy a tavasz van itt. Ölel szerető nagybátyád, Lajos Szécsi Noémi Levelek a kertből Kedves Húgom! Szép temetés volt, ugye? Mindenki kitett magáért. Józsi bácsi elhalasztotta a felest délutánig, és csak egy sört ivott reggelire, Jutka lemondott a leopárdmintás műszőrbundáról, és egy szép turkálós fekete kabátot vett fel, megadták a tiszteletet a mater familiasnak. Mert így beszéltek róla a beszédben mint mater familiasról, aki három gyereket szült és nevelt fel, aztán özvegyen is kitaníttatott. Nyolcvanhat évesen is hatkor kelt, és egész nap a családért tevékenykedett, de még a tágabb közösségének is oszlopa volt. De miért is vagyok meglepődve? A beszédet én írtam. Amikor halála reggelén bementem a kórházba és az ágy frissen áthúzva várt egy a kis házat kiüríteni, most az is a nyakamba szakadt, pedig Editkével megbeszéltük, hogy idén tényleg felszámoljuk a gazdaságot, eladjuk a házat, itthagyjuk a falut. Erre most még ez is. Pedig a nagyanyád növényi örökséget is hátrahagyott. Egy hete elvetette kintre a hónapos retket, eldugdosta a sok virághagymát, már nevelte a palántákat az üveges verandán. Amikor a temetést intézve beugrottam az anyakönyvi kivonatért a házba, úgy komyadoztak az egy hónapos csilitövek, úgy hervadoztak a kéthetes kis paradicsomok, ahogy az éhes kismacskák sírnak. Elfacsarodott a szívem. Kerítettem egy nagyobb faládát, és amit tudtam, beraktam a csomagtartóba, vittem az árván maradt palántákat magamhoz haza. Gondolhatod, mit szólt drága nejem, Editke. A legkevesebb az volt, hogy nem vagyok normális. Pedig arról nem is tudott, hogy találtam kislábosban egyhetes csirkepörújabb haldoklót, elfelejtettem, anyuka az elmúlt ötvenvalahány évben mennyit baszogatott engem. Titokban azt kívántam, bárcsak odakinn várna a folyosón, minden cucca a kedvenc kék ikeás szatyrában, és köszönés helyett azzal fogadna, hogy „Hol voltál idáig, nem tudsz totojázás nélkül elindulni, mi, Lajos?” Már attól is rossz érzésem volt, ahogy előző este a kórházból telefonon beszélt velem, olyan bizalmasan mondta: „Lajosom, nem jól vagyok”, ahogy sohasem szólt hozzám. Ebből tudtam, hogy közel lehet a vég. De mondom, a temetés gyönyörű volt, nagyon elégedett vagyok. Ott voltak mind a gyerekei, unokái. Az összes szomszéd. Eljött a teljes nyugdíjasklub, meg a rokkantklubból is páran, a nagyanyád a nagyapád halála után is tartotta velük a kapcsolatot. A polgármester csak részvétnyilvánító SMS-t küldött, de attól is meg lehetünk tisztelve, amennyire felfújt hólyag az a Tibi. És szép volt az idő, a természet elszáradt, elfagyott lombokkal gyászolta anyámat, de a sírokon már zöldült a varjúháj, tavaszi szellő borzolta gyászoló fejünkön a hajat. Ahogy a sír szélén álltam, már azon járt az eszem, hogy fogom FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Költők városa VI. új helyre költözöl, előbb a halottakkal ismerkedj meg. Jelenti ki Zé az aforisztikus intést, míg Paula és Frau Mathilde nyomában lépdelünk felfelé a Montmartre-i temetőbe monsieur Henri sírjához. Kalauzom, Zé ismeri a járást, két hete van Párizsban, s a szükséges hivatali dolgok elrendezése után első dolga az volt, hogy a város holt lakóit megismerendő Villette-ből éppen a Montmartre-i temetőbe gyalogoljon fel egy péntek délutáni házi philosophical journey keretében szemlélődni. Hogy aztán kontemplációjában ráakadjon Heine sírjára. Most célzottan megyünk, mi másért menne az ember a Montmartre-ra - a csilivili búcsú uncsi, a turistáktól zajos kávézók drágák, a Sacré Coeur előtt pedig olyan tömeg várja a naplemente fényeit vakura készen, mintha a Guns N’ Roses koncertezne a város felett, a Vörös Malom snassz, a kurvák pedig már régóta máshol űzik az ipart. Mi másnak menne az ember a Montmartre-i temetőbe egy ilyen szép tavaszi napon, mintsem azért, hogy megtalálja benne Heine sírját. Hát miért lehet rajongani máma, teszem fel a költői kérdést zihálva, máma, mikor már középfülgyulladást kapunk a slam poetrytől, a könyökünkön jön ki a sok testpoétika, bealszunk a közéleti költészeten, amikor irónia nélkül már annyit sem lehet mondani, hogy csókolom, mikor az irodalmi lapokban az embernek már csak az impresszumot akaródzik elolvasnia, hát mi másért rajongana, ha nem épp Heinéért? Csókolom. Érünk oda hamarosan a vers végére. Amikor megállunk a temető kapuja előtt, míg kifújjuk magunkat, a tabletem után matatok, otthon kifényképeztem a verset, melynek utolsó két sora szerint a temető rácsa mellett fiákerállomás van, talán itt lehetett, ahol állunk, vonom meg a vállam. Ez a legszebb epitáfium, amit valaha olvastam. Nem is sírvers, inkább síri vers. Magyarázom Zének. Békés visszafogottsággal és finom szarkazmussal vizionalizálja leendő halála leendő évfordulóját, s ennmaga múlandóságán túltekint a költő. Aki ekkoriban már ágyhoz kötött beteg, aki a közeli rue d’Amsterdam 50. alatt (a ház nincs már meg, felesleges odamenni) a „matrac-sírjában” írja verseit, egyebek mellett az Emlékünnep címűt, amely utolsó kötetében, a Romanzeró-ban jelenik meg 1851- ben. Közben a végrendeletét is írja (ennek tapasztalatából is születik vers), amelyben montmartre-i végső nyughelyéről éppúgy rendelkezik, mint felesége, a versbéli „Matild asszony” örökségéről. A vénülő asszony Paulinával sétál fel a leendő évfordulón a temetőbe megboldogult férje sírjához, de csak „esedeg, hogy ha aznap / szép napfényes épp a járda”, s míg koszorút kötöz a sírra s mintegy mellesleg „felsóhajt: »Pauvre hőmmé!«”. Megindulunk felfelé a napfényes járdán, igaz, az évforduló már elmúlt, mondhatni, lekéstük volna, ha tudtuk volna, ha nem lenne máskor, és ha akkor nem lettünk volna máshol. Igaza is volt á költőnek, kinek lenne kedve felsétálni azon a borongós februári napon a sírok közt bóklászni. Most célirányosan megyünk, nem bóklászni, mint a múltkor, magyarázza Zé, és a bejárat melletti őrházra függesztettek közül leakasztja a temető műanyagba öntött térképét. Kikeresi Heine nevét a temetői best of-ot, a holt híres emberek listáját, mintha csak a tavalyi Grammy-díjasok névsorát böngészné, aztán Heine számát a temető térképén, azaz a sírjáét. Mit írtak oda, kérdezem, „un grand poéte allemand et un grand écrivain fran^ais qui demeure á Paris comme l’émigré...”? Valami ilyesmi, hagyja rám Zé, akivel szemben szegényesen szedett-vedett álfranciámmal felvértezve nyeregben érzem magam, hiszen Zé németül tolja (a keleti angol mellett), így nem tudja leleplezni nevetséges hibáimat, s így nem is értem, mit keres a városban, bár az emigránsok városában ez mondjuk amúgy is normális. Gondolom, míg lépdelünk a fényes köveken, s az újabb kereszteződést a térképen csekkolja. Hogy célirányosan, vagy bóklászni tehát pusztán döntés kérdése: leakasztjuk-e a bejáraméi a temető térképét, vagy sem. Bóklászni persze jobb, lírai hangulatokat szül, de nekünk nincs sok időnk, prózaian sietünk. Megtaláljuk a sírt, fehéren világít, klasszicizálóan ízléses, oszlopszerű csúcsán Heine buste-je. Itt nyugszik Mathilde asszony is, persze csak „Frau Heine”-ként, kisbetűsen szerepel a költő neve alatt. A pillangó a lélek jele (psyche), a lyrán rózsakoszorú, a thyrsus alatt homokóra. Csak a német sorok zavarnak be, a sírverset, amelyet a sír négy oldalának padkájába véstek: nem értem. Zét kérlelem, fordítsa le, és sorról sorra világosabbá válik, hogy nem az Emlékünnep című vers áll ott. Egy másik, s hogy melyik lehet, lövésem sincs. A lényeg, hogy szerencsére nem hiába jöttem, mondom Zének, és előhúzom a tabletemet, felnagyítom a verset, mire ő a homlokához kap. Jaj, ne, ezt már egyszer eljátszottad velem Kafka sírjánál. Prágai őszi látogatására gondol, amikor egy fagyos november reggelen kirángattam az Olsany új zsidó temetőjébe, és ott Ká sírja előtt felolvastam az Álom című írását. Végig fogom olvasni. Mondom Zének a megszállottáit nyugalmával, és belefogok: „Sem misét nem mondanak majd, sem kadist a csendes órán, imát nem mond ez sem, az sem, halálom évfordulóján. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
