Új Szó, 2019. március (72. évfolyam, 51-76. szám)
2019-03-16 / 64. szám
SZALON ■ 2019. MÁRCIUS 16. www.ujszo.com állam hosszú hónapokon át védtelenül és tédenül szembesült a wilsoni „új diplomácia” és a francia rendteremtés tényleges szándékaival. Az új államok határainak kijelölése Az új államhatárokról szóló viták állandó jellemzője, hogy minden nemzet történetírása a saját érveit, saját történetét és persze saját igazát bizonygatja, immár 100 éve. A nemzetállami elképzelések a lengyel és a cseh esetben a magyarokéval megegyezően, sok évszázados múlttal rendelkeztek. A kisebb népek - pl. a finnek, észtek, litvánok, szlovákok, albánok — esetében pedig szintén sok évtizedes előzményre nyúltak vissza. A Masaryk vezette külföldi csehszlovák mozgalom államalapítási terveiben 1915 nyarától kezdve a cseh történeti határok mellett Szlovákia, majd 1918-tól Kárpátalja csadakozásával is számolt. Masarykék kezdetben az új állam szlovákiai határait a magyar-szlovák nyelvhatárral azonosították, s erre hajlott az amerikai, brit és francia szakértők többsége is. A magyar-szlovák határ kérdésében a fordulat valamikor 1916 elején kezdődött, amikor megjelentek a szlovák etnikai területet messze meghaladó - stratégiai, folyami és vasúti határokkal kapcsolatos cseh-szlovák elképzelések és vázlatok. Masaryk térképén a kézzel berajzolt határvonalak közt már a dunai és az Ipoly-határ is látható. Ezeket a csehszlovák határterveket a külföldi Csehszlovák Nemzeti Tanács 1918. nyári nagyhatalmi elismerését követően Benes mint ideiglenes külügyminiszter szívós munkával bevitte a francia béketerveket előállító úgynevezett tanulmányi bizottság szakértői anyagaiba. Hasonló folyamatok zajlottak le a nagyromán, illetve a délszláv államépítés diplomáciai háttérmunkájában is. „Igazságos és célszerű határok” A vesztes és győztes országok közti államhatárok a központi Területi Bizottság André Tardieu francia diplomata, később háromszoros francia miniszterelnök vezetésével próbálta koordinálni és összesíteni, mégpedig a győztes hatalmak igényeihez igazodva létrehozott speciális területi bizottságok ajánlásai alapján. A győztes államok területi és határigényeit tárgyaló bizottságokban ugyancsak francia, amerikai, brit és olasz delegátusok kaptak helyet. Magyarország új határairól a csehszlovák, illetve a román-jugoszláv területi bizottságokban, illetve Nyugat-Magyarországról az osztrák békeszerződés kapcsán a Legfelső Tanácsban született döntés. A csehszlovák területi bizottság diplomata tagjai jól ismerték és használták a háború utolsó két évében a békeszerződések szempontjait intenzíven előkészítő amerikai, brit és francia békeelőkészítő szakmai testületek anyagait. így például Charles Seymour, az amerikai béke-előkészítő bizottság tagja pon-A (cseh)szlovákiai magyarság a száz be meghúzott határvonalakkal együtt jött létre... tosan tisztában volt a Csallóköz, az Ipoly-mente vagy éppen a Tiszamente magyar etnikai túlsúlyával. Ugyanakkor jól látta a csehszlovák, román területi igények mögött meghúzódó nagyhatalmi gazdasági, közlekedési, stratégiai, katonai érdekeket is, és számára ezek voltak irányadók. Az amerikai béketervek hivatalos határjavaslatait az úgynevezett Fekete Könyv tartalmazta, amely 1919 januárjára készült el. Külön összefoglaló készült „az Ausztria- Magyarországon belüli igazságos és célszerű határokról szóló jelentések alapján. Érdekes, hogy ezek az anyagok a Duna- és Ipoly-határ elfogadását tartották „célszerűnek”. Ugyanakkor az amerikai diplomaták egy részének a bizottsági üléseken az volt a kiinduló álláspontja, hogy a csehszlovák-magyar, román-magyar államhatárok kialakításánál a határ menti magyar tömbterületeket vagy azok nagyobbik részét Magyarországnál javasolták meghagyni. Ez volt a helyzet a csehszlovák területi bizottságban Seymour esetében is. 1917-től kezdve a franciák és a britek is intenzív szakértői előkészületeket folytattak a békeszerződésekben érvényesíteni kívánt szempontjaik, érveik és érdekeik kialakítására. A csehszlovák területi bizottság Magyarország határaira a csehszlovák, illetve a román-jugoszláv bizottságok döntései voltak mérvadók. Jules Cambon francia diplomata elnöklete alatt 1919. február 27-étől május 5-ig tíz alkalommal n , (Képarchívum) ülésezett a csehszlovák határokat vizsgáló testület. Ez az amerikaiak, britek és franciák által már 1918 júliusa és augusztusa között elfogadott, de Prágában csak 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársaság területét volt hivatott véglegesíteni. A három-három francia és brit, két-két amerikai és olasz diplomata által alkotott bizottságnak rögtön az első, február 27-i ülésén komoly vita alakult ki az ország soknemzetiségű szerkezetéről. Seymour és az olasz Salvago Raggi különösen a németek nagy számát mondta aggályosnak, de Laroche, a bizottság másik francia tagja jogi eszközökkel kezelhetőnek tartotta a kisebbségi kérdést. A bizottság hosszabb vita nélkül elismerte, hogy az új csehszlovák állam alapját Cseh- és Morvaország alkotja, s hozzájuk kapcsolódnak Szlovákia és Kárpátalja néven a magyar államról leválasztott területek. Az új állam hárommilliónál nagyobb németek kisebbségének súlyát Elzász-Lotharingia példájára hivatkozva javasolták csökkenteni. Ezért átgondolt törvényi szabályozást, például a német állampolgárság szabad megszerzésével járó és a békeszerződésekbe bekerült opciós jog bevezetését, a kisebbségi jogok korrekt alkalmazását szorgalmazták, A következő napon és a március 3—4-i tárgyalásokon Szlovákia határainak kérdése volt a napirenden. Főként a Duna- és az Ipoly-határ, illetve a két határszakasz kapcsán a Csallóköz és az Ipoly menti vas-Döntés a Csallóközről A csehszlovák területi igényeket Kramár miniszterelnök és Benes külügyminiszter 1919. február 5-én terjesztette a tíztagú Legfelső Tanács elé, tizenegy írásos memorandum kíséretében. Ezek közt szerepelt a cseh történeti határok elismerése, a cseh tartományoknak Szlovákiával és Kárpátaljával való egyesítése. Valamint a közel nyolcvan kilométer széles csehszlovák-jugoszláv korridor igénye. A csehszlovák-magyar határ vonalát Dévény és Vác között a Duna vonalában jelölte meg, onnan az Ipoly vonalától délkelet felé haladva - Miskolc és Tokaj Csehszlovákiához csatolásával az egész Északi Középhegységet igényelte volna. Az eredeti Duna- és az Ipoly-vonal elhagyását - számos ponton irreális érveket felsorakoztató beszédében és az V. számú szlovák memorandumban - egyebek mellett azzal indokolta, hogy szerinte Magyarországon 450 000 szlovák élt, így a két kisebbség jórészt kiegyensúlyozza egymást. Benest a csallóközi kérdés kapcsán március 4-én újra meghallgatták a területi bizottságban, ahol az új ország közlekedési, ellátási és védelmi igényeinek biztosításával indokolta a csehszlovák igényeket. A fennmaradt jegyzőkönyvek mellett Harold Nicolson naplója is rögzítette a csallóközi kérdés csehszlovák megoldásának hátterét. Lloyd George brit miniszterelnök kezdeményezésére Smuts tábornok Budapesten tárgyalt Kun Bélával, majd útban Párizs felé, 1919. május 3-án a csehszlovák köztársasági elnökkel. Masaryk ugyan hajlandó lett volna lemondani a Csallóközről, Benes és Kramár viszont a korábbi kedvező döntések tudatában ragaszkodott a dunai határvonalhoz, s így az 1910-ben 95 százalékban magyar terület, Pozsonnyal és Komárommal együtt Csehszlovákiához került. A csehszlovák területi bizottság megerősítette korábbi javaslatát, és ennek megfelelően a Legfelső Tanács magyar határokra vonatkozó 1919. június 12-i döntésébe is ez a megoldás került. út kérdése, valamint Sátoraljaújhely ügye váltott ki heves vitákat a csehszlovák megoldást szorgalmazó franciák, és a kezdetben a magukat a magyar megoldás mellett elkötelezett amerikaiak és britek, illetve az ingadozó olaszok között. Utóbbiak főként a csehszlovák-jugoszláv korridor tervek összefüggésében vizsgálták Csehszlovákia határainak kérdését. A legnehezebb csallóközi és a vasúti kérdések eldöntésére külön albizottságra bízták a döntések kialakítását, ahol a francia diplomatáknak, különösen Le Rond leszerelte a Csallóközt Magyarországnál megtartani próbáló amerikai és brit bírálatokat. 1919. március 13-ára a bizottságban már túljutottak az új állam határainak legnehezebb kérdésein: a hárommilliónyi némettel együtt a cseh tartományok történeti határainak elismerésén, a lengyelek lakta Tesín város és a környező bányavidék kettéosztásának problémáján, Csehország, Szlovákia és Ruténföld területének egyesítésén, Szlovákia déli határainak kijelölésén. A. W. Dules amerikai és Laroche francia delegátus a bizottság által javasolt csehszlovák államhatárok áttekintése alapján leszögezte, hogy a soknemzetiségű Csehszlovákiában „rendkívül nagy jelentőségre tesznek szert azok az intézkedések, amelyek a kisebbségek jogait lesznek hivatottak védelmezni”. A Csallóköz esetében az utolsó fontosabb brit korrekciós kísérletre Jan Christian Smuts dél-afrikai tábornok, a brit háborús kabinet tagjának, a brit békeküldöttség fődelegátusnak május 3-i prágai tárgyalásain került sor. Smuts az őt útján elkísérő Nicolson biztatására felvetette a Csallóköz ügyét. Masaryk engedékenységét tapasztalva a területi bizottság elé Nicolson az alábbi módosító javaslatot készítette: bizottság abból indul ki, hogy a Grosse Schütt (Csallóköz) sziget nem lesz része Cseh-Szlovákia területének, amennyiben cserében Pressburggal szemben egy kis területet megkap az új Köztársaság.” A bizottság azonban május 5-i ülésén megerősítette korábbi döntését. Határhelyzetek, határok népei A felbomlott birodalmak területét vagy annak jelentős részét a békekonferencia területi bizottságai sok ezer kilométernyi új államhatárral osztották fel a kelet- és közép-európai nemzetállamok között. Ezekkel a határokkal együtt alakultak ki a térség új - német, orosz, magyar, albán, macedón - nemzeti kisebbségei. A (cseh)szlovákiai magyarság a száz éve meghúzott határvonalakkal együtt jött létre, s vált szülőföldjén nemzeti kisebbséggé - együtt az erdélyi, délvidéki és a burgenlandi magyarokkal vagy a dél-tiroli és belgiumi németekkel. Meg kellett tanulnia együtt élni a korlátozó, tiltó funkciójú határokkal. Mindez eddig négy kisebbségi nemzedék számára jelentett mindennapi keserves tapasztalatot. 2007 decembere óta, amikor Szlovákiában, Magyarországon, Csehországban, Lengyelországban és további négy államban bevezették a schengeni rendszert, a határok megállító, elválasztó szerepe szinte egy csapásra megszűnt. Száz évvel a határkijelölések után még mindig hosszúnak és göröngyösnek ígérkezik az az út, amely egyszer talán elvezethet bennünket ahhoz, hogy a határok negatív kísérőjelenségei, például a nemzetállamok kisebbségekkel szembeni korlátozó, megkülönböztető intézkedései európai közös hazánkban végleg értelmedenné váljanak. Szarka László Nagyhatalmi kompromisszum a csehszlovák-magyar határról A csehszlovák területi bizottság 1919. március 5-i ülésén Le Rond francia tábornok kérésére újravizsgálták a csehszlovák-magyar határ három vitás elemét: a Csallóköz hovatartozását, az Ipoly menti és a Kárpátaljára vezető vasútvonal sátoraljaújhelyi állemását. Ezeknek a kérdéseknek az eldöntésére Jules Cambon bizottsági elnök ugyanaznap délutánra albizottsági ülést hívott össze. Seymour amerikai képviselő ragaszkodott ahhoz, hogy szabjanak gátat a csehszlovák határok folyamatos kibővítésének, mert azzal az egyre nagyobb számú magyar kisebbség helyzete kezelhetetlenné válik. A francia diplomaták, élükön Le Rond tábornokkal minden követ megmozgattak azért, hogy a Csallóköz Csehszlovákiához kerüljön. Az amerikaiak és az olaszok viszont sokallták Benesék területi követeléseit, kivált, mert azok újabb százezrekkel növelték volna a magyar kisebbség számát. Nicolson brit követ vetette fel elsőként, hogy a megoldást az Ipoly menti határ szűkebbre szabásával lehetne megtalálni. Seymour amerikai képviselő a március 7-i ülésen kettős kompromisszumot ajánlott fel. Hozzájárult a Csallóköznek a franciák által követelt csehszlovák megoldásához. Ezzel együtt elfogadta a britek tervét, akik a sátoraljaújhelyi vasútállomást szánták Csehszlovákiának. Amerikai részről Seymour cserében azt kérte, hogy Újhely maradjon Magyarországnál, az Ipoly-határ esetében pedig a vasútvonal helyett maga a folyó alkossa az új határt. Ennek részeként az Ipoly menti Csata-Losonc közti és az ehhez „csatlakozó vasútvonalak igazgatása a szövetségesek irányítása alatt történik, oly módon, hogy az érdekelt szomszédos államok azt szabadon használhassák". Ezt a megoldást az albizottság, majd a csehszlovák és a Tardieu vezette központi területi bizottság is elfogadta, és március legvégén a Legfelső Tanács elé terjesztette. Az amerikai delegáció fekete könyvét kialakító Inquiry nevű szakértői bizottság. Az álló sorban balról az első George Seymour, aki a csehszlovák-magyar határ ügyében hozott kompromisszumban a meghatározó javaslatot kialakította. (Képarchívum) \ Négy Nagy (Wilson, Clemenceau, Lloyd George, Orlando) csoportképe
