Új Szó, 2019. február (72. évfolyam, 27-50. szám)
2019-02-16 / 40. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2019. FEBRUAR 16. 2Ü Szécsi Noémi Levelek a kertből Kedves Húgom! Mi a legnagyobb változás, ami az elmúlt egy évben bekövetkezett? Hogy egy éve még nagy volt a pofám, most meg már hiába jártatom, így hát inkább befogom. Tegnap, ahogy odasütött a nap a hőmérőre, tizenöt fok volt a teraszon, és összeszedtem magam, hogy eleget tegyek végre a nejem, Editke nyaggatásának. Egészen pontosan azt mondta, hogy „ha te magad nem takarítod el a csetreszeidet sötétedésig, akkor holnap reggel repülnek egyenesen a szemétbe”. De tudom, hogy nem tenne ilyet, nem dobna ki semmit, ami érték. Hiszen csak a felületes szemlélek), az engem és a kertészetet nem ismerő egyén vélheti azt a harmincöt, legfeljebb negyven_(vagy ötven) sáros tejfölösdobozt, a gyanús, megzöldült folyadékkal teli uborkásüvegeket és szemlátomást elszáradt növényrészekkel megrakott műanyag kosárkákat szemétnek. Az első pillanatban az jutott az eszembe, hogy játékosan átölelem, és azt mondom neki: „Editke, hiszen éppen ez a természet csodája! Hiszen amit az ember a fagyos februárban még szemétnek vél, az a tartósan megemelkedő hőmérsékletnek, az egyre gyakoribb napsütés és a kiegyensúlyozott mennyiségű nedvesség megtermékenyítő ereje által csírázni kezd, kizöldül és virágba borul. A tejfölösdobozaim megtelnek földdel, a tetszhalott növények újra kihajtanak. Az uborkásüvegek meg... Na jó, abból tényleg kiöntöm a megzöldült folyadékot, az csak az eső meg hó, ami beleesett.” De azt mondta volna, hogy izéljem meg a természet csodáját, neki elege van ebből az életből, hogy esélytelen küzdelmet folytatunk az időjárással meg egy nagyobb erővel, az adóhivatallal, és akkor még az őstermelői piac is bezár a faluban, be kellene járni az áruval a városba, nagyobb önköltség, de a nép úgyis az Aldiban veszi meg a spanyol paradicsomot bagóért, ha fejre állunk, akkor is. Mostantól minden más lesz. Eladjuk a házat, mindketten beiratkozunk egy mixerakadémiára, aztán elszegődünk egy luxushajóra. Legalább beutazzuk a világot, amíg még tudunk járni. Aztán meg tartjuk a markunkat a nyugdíjért, talán nekünk még jut. A mixerakadémia az Erkel utcában van, a legnagyobb fiam, Laci találta, mert az közel van az albérletükhöz, és ha fönn kell aludnunk az anyjukkal, akkor felfújják nekünk azt a vendégágyat, ami reggelre mindig leereszt. Olyankor Editkével mindig a konyhai járólapon fekve ébredünk és a reggeli kávé mellé elfelezünk egy fájdalomcsillapítót. Amikor Lacikám elmondta, mi a cím, mennyi a tanfolyam díja, meg egyebeket, amiket megnézett az interneten, már a nyelvemen volt, hogy nahát, mégse zárnak be Pesten minden akadémiát, pedig a hetekben én azt hallottam a hírekben, hogy nem jó világ jár odafenn az akadémiákra. De nem akartam a vidéki süket sógort játszani, tudom magamtól is, hogy ha még a mixerakadémiát is bezárnák, akkor tényleg kitörne a gyalázat, mert nem lehetne elszegődni a világban mindenfelé, és akkor mégis mi reménye maradna a magyar embernek. Szóval elkönyveltem magamban, hogy ha a tudományos akadémiáknak legfeljebb kétszáz éves szavatossága van, a mixerakadémiáknak és más vendéglátós tanfolyamoknak fenn kell állnia, míg világ a világ, men azok tényleg hasznosak az emberiség és főképpen a pusztuló magyarság számára. És hát végső soron ez számít. Szóval kimentem a teraszra pakolni és közben azon gondolkodtam, hogy amit lehetett, elrontottam ebben az életben. Akkor csináltam három gyereket a feleségemnek, amikor ez családpolitikailag semmit sem nyomott a latban: mostanra mind nagykorú. (De legalább örökölték egymástól a kisbiciklit.) Rosszkor voltam rossz helyen, mondhatnám, de az ember képtelen a saját múltját megtagadni. Amikor a kilencvenes években legalább háromszor nem álltam ellent Editke csalogató pillantásának, mindannyiszor azt hittem, hogy a legjobbkor vagyok a legjobb helyen. Ezért most is bizakodó vagyok. Mert amikor beletúrtam a száraz növénykék közé, és ujjaimmal végigtapogattam a hagymákat, éreztem, hogy feszesek. Ahogy felemeltem őket, a szemembe villant valami zöld. Fogalmam se volt, mi a franc, amit a kezemben tartok, írisz, krókusz vagy talán jácint. Nárcisz vagy tulipán? De biztos voltam benne, hogy már megint kihajtott, pedig hónapok óta itt hevert parlagon. Bizony mondom, húgocskám, idén is eljön a tavasz! Ölel szerető nagybátyád, Lajos FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Költők városa II. „Une bonne vilié pour vivre, mais non pour mourir” - írta Rabelais majd’ öccáz éve, s azóta, a látszat ellenére, bizony, nemsok minden változott: Párizs városában remek élni, de meghalni már nem. Persze, ma már nyoma sincs az idézett mondat folytatásának, hogy tudniillik az embert porában sem hagyják békén, ugyanis a Saints- Innocents temetőben a koldusok seggük alá a holtak csontjával futenek. Rabelais mai hangzású sorai filmekben látott képeket idéznek: külvárosi hajléktalanok hajolnak sötéten a hordóban lobogó lángba, s hirtelen az általa használt guenaulx (rongyosok?) szavának megfelelője is megvilágosodik: Bezgyákok. Hogy nem épp fáradt olajjal fűtenek, hanem emberi csontokkal? Hát ez már igazán párizsi dolog, praktikus és kellemes. Ilyenkor télen én is megmelegednék akár egy exembertűz mellett, a seggem azonban legfeljebb a kőpadhoz fagy oda az ártadanok szökőkútja, a Fontaine des Innocents előtt. A kút téli üzemmódban hallgat, az antikizáló vízi lények gyáván bújnak meg a félboltív és a borongós ég alatt, ebben a városban csak nyáron süt a nap. Ennyi maradt az egykori temetőből, s az Ártadanok templomából, amelynek szélén későbbi hozzátoldásként a szökőkút állt - csak ezt a reneszánsz szépséget hagyták itt a gyászos gótikából. Az egykori temető kellős közepébe fogok belefagyni, ma reggel még valami hóalakú izé is hullessett. De hol van már a reggeli hó! A temetők kultúrtörténetében megkülönböztetett hely illeti meg a nagy francia forradalom előtti években felszámolt ämetiere des Saints Innocents-ot. A piac (Les Halles) melletti forgalmas utak mentén álló temető egyáltalán nem olyan csöndes hely volt, mint azt gondolhatnánk. Kedvelt találkahelynek számított, szívesen tanyáztak itt lézengők, hontalanok, kalmárok, sétálgatok, járókelők, vásárosok, részegesek, naplopók- sőt, örömlányok kedvelt helye volt a forgalmas középkori temető. Hiába vettette körül fallal Fülöp Ágost, később a vásárból kiszoruló árusok is a fal árkádjai alá húzódtak be, s aztán már szokott helyük volt a lakatosoknak, vagy épp a fehérnemű-kereskedőknek. Miközben elviselheteden bűz terjengett, az emberi rothadás szaga, nagyrészt a közsírok miatt: ezekbe az öt-hat láb mély vermekbe kerültek ugyanis az elhunyt nincstelenek vagy rabok, szemfedőjükre pedig csak némi föld került - jó esetben. Mondogatták is akkoriban, hogy a temető földje megzabálja a holtakat. S ki is köpi: a férgektől hemzsegő, és lebontó szervezetektől átitatott talajban a bomlás folyamatai pusztán néhány napra rövidültek. Szepsi Csombor Márton, az első magyar útikönyv szerzője maga szemtanúskodik, hogy a vasárnap délután eltemetett test puszta csontjait már kedden reggel kihantolták. „...annakutána az czontyat mindgyart ki szedik és heazat ala rakiak, melynek sokaságha távoliul is iszonyittya az embert.” Helyhiány miatt ugyanis az volt a szokás, hogy a maradványokat az árkádok feletti „tetőtérbe” gyűjtik. így ment ez évszázadokon keresztül, mire az egyik ilyen árkád le nem romlott, s a szomszéd ház pincéjét el nem borították a csontok, néhány emberéletet is követelve - talán mérgezés miatt. Csak ekkor döntött úgy a városvezetés, hogy beszünteti az elviselheteden állapotot. „Ha szemlélem a hullaházban / A koponyák dúlt tömegét: / Hogy tanácsúr volt-e korábban / Vagy kincstárőr, vagy mind cseléd / E sok ember: annak jelét / Már nem mutatja semmi nyom.” - írja Villon, aki egy teljes kisciklust szentelt Testamentumában a temetőnek címezve. Az említett ossziáriumok nézegetése nem számított különös hóbortnak akkoriban, ahogy a temető világi forgalma sem. A középkori ember együtt élt a halállal, a szó sok éneimében. Villon sorai azonban arra is fényt vernek, hogy a halálban valóban mindenki egyforma volt. A Saints-Innocents-ba nemcsak a nyomorultakat temették, de az urak is szívesen temetkeztek ide. Hogy aztán később földi maradványaik az ossziáriumok heterogén tömegébe keveredjenek: „Itt vannak most e csonthalom vad / Rendjében össze-vissza mind; / Címük és hatalmuk elolvadt. / Van még úr? Van még szolga? Nincs.” (ford. Mészöly D.) A januári komor ég alatt azon töprengek, vajon Rabelais koldusai találták-e fel a hamvasztást Franciaországban. Kedd reggel van, a környező kávézók még üresek, sietős járókelők vágnak át a téren a Les Halles metrócsomópont felé, mikor megkörnyékez egy bezgyák, és pénzt kért. Illetve lóvét, amelyet a francia szlengben a középkor óta az ezüst szó jelöl: „argent”. Nevetségesnek tartom a kéteurós penzumot, s amelyet egy pozsonyi hajléktan szívesen fogad, azt egy párizsi tán elhajítaná. Mikor látja, hogy nem adok, hangosan káromkodni és gyalázni kezd, míg eloldalog - csak annyit értek: connard. Kedves párizsi szokás, a járókelők ügyet sem vetnek rá, ahogy a nimfák sem a szökőkút faragványain. Az igazság az, hogy otthon felejtettem a pénztárcám, és nincs nálam egy fillér sem. Nekem kéne káromkodnom, még egy kávéra sem ülhetek be felmelegedni. Talán emberi csontok után kellene néznem, mielőtt végleg idefagyok, s betesznek egy közsírba az Artadanok temetőjében. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3 TÁRCA A SZALONBAN
