Új Szó, 2019. január (72. évfolyam, 1-26. szám)

2019-01-05 / 4. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2019. JANUAR 5. SZTÁRINTERJÚ 15 re, barnítani kellett. Kéthetente hol ilyenre, hol olyanra festették, attól függően, mikor kinél játszottam. A párduc csaknem egyórás bálje­lenetében Búrt Lancesterrel tán­colt hosszan. Úgy úszik a karjá­ba kapaszkodva, akár egy fekete hattyú. Ezt még senkitől sem hallottam, köszönöm, megjegyzem. Lancester remek partner volt. Rengetegszer próbáltuk a jelenetet, Visconti több szögből felvette, mindennek töké­letesnek kellett lenni. A cipőmmel nem volt gondom. De a ruha! Any­­nyira szűk volt, és derékban úgy bevágott, hogy alig kaptam levegőt. Viszont gyönyörűen festett ben­ne. Delon is ezt mondta, amikor átölelt. Látni a szemén, mit érzett. Amíg Lancesterrel táncoltam, félté­kenyen nézett. Ez is kiolvasható a tekintetéből. Mindez jól jött a jelenethez. Ön is érzett valamit Delon iránt? Csak amennyit a szerep megkívánt. Nem ő volt az esetem. Belmon­­dóba voltam belezúgva, amikor a Cartouche-t forgattuk. Együtt is voltunk egy ideig, aztán mindket­ten mentünk tovább a magunk útján. De az emlék... borzongató­an szép! Remek szerető volt. De A párducról akartam még mondani valamit... ... hallgatom. De mit is? Ja! A ruha! Miután felvettük a nagy táncjelenetet, ro­hantam az öltözőbe, hogy ruhát cseréljek Visconti észrevette, hogy szaladok, ezért elindult utánam. Pont akkor lépett be hozzám, ami­kor már félig mezítelen voltam, és észrevette a bőrömön a véraláfutá­­sokat. Nem akart hinni s szemé­nek „Miért nem szóltál, hogy ilyen szoros a ruha, átszabattam volna!” - mondta. Nem nekem fajt, hanem Angelicának, feleltem, amin ő is jót nevetett. Mastroiannival négy filmben ját­szott, Delonnal is négyben... ... Belmondóval is négyben! Hogy mennyi marhaságot elkövettünk mi ketten! Egyszer megkért, hogy tereljem el a szállodaigazgató figyel­mét, amíg ő kihajigálja a bútort a szobánk ablakán. Meg is tette! Ha a fejébe vett valamit, én sem tudtam lebeszélni róla. Időnként találko­zunk Párizsban. Mindig megkérde­zi: „Ugye, emlékszel, mi mindent csináltunk együtt?” Én nem, csak te! Mindig ezt mondom neki. Gondolom, a legnagyobb elisme­réseket is tőle kapta. A nőiességemért? Akár. Azokat a szavakat nem mond­hatom el, amelyeket ő suttogott a fülembe. Inkább David Niven dicséretét osztanám meg. A Rózsa­szín Párducot forgattuk együtt. O mondta nekem, hogy: „Claudia, a spagetti mellett te vagy Olasz­ország legnagyobb találmánya.” Szellemes, nem? Mastroianni sosem titkolta, hogy szerelmes volt önbe, Robert de Niro ugyancsak bevallotta, hogy volt idő, amikor Cardinale volt eltitkolt vágyainak tárgya. Marion Brando tett is azért, hogy megszerezze önt. Tunéziában, ahol felnőttem, alig vártam, hogy apám elengedjen mo­ziba. Bolondja voltam a filmeknek. Brandót is ott láttam először a vász­non. Aztán sok-sok évvel később Amerikában berontott hozzám a szállodai szobába. Mindent meg­tett, hogy elcsábítson. Ha nem lett volna olyan rámenős, már-már erő­szakos, olyan fölényes, talán meg is kapott volna. Ma sem értem, hogy volt erőm elzavarni őt. Ügy csaptam be mögötte az ajtót, hogy csak úgy reccsent. De nem vagyok benne biztos, hogy ma is ugyanígy döntenék. Szívesen beszél a Tunéziában töl­tött éveiről? Egyeden eseménytől eltekintve. Hogy tizenhét évesen beültem egy francia férfi kocsijába, aki azt ha­zudta, hogy baráti összejövetel lesz nála, kellemes szórakozás, amiből egy szó sem volt igaz, ehelyett rám zárta az ajtót, és megerőszakolt. így született meg a fiam, akit el kellett titkolnom. Hétéves koráig azt kel­lett mondanom, hogy az öcsém. Ez az egy kellemeden emlékem van Tunéziából, a többi csupa szép élmény. Apám szülei szicíliai keres­kedők voltak, anyám családjában többen hajóépítésből éltek. A szü­leim még Szicíliában születtek, de már Tunéziában szerettek egymás­ba, amikor a családjukkal oda köl­töztek. Olaszul, arabul és franciául beszéltek körülöttem. Apám vasúti mérnök volt, anyám szerint olyan szép, mint Clark Gable. Mivel négyen voltunk testvérek, anyám velünk volt elfoglalva. Imádta az életet, mindig mosolyra állt a szája. Ha főzött, ha mosott, ha takarított, egyfolytában énekelt. Apám szépen hegedült, a barátaival rengeteget zenélt. Tizennégy éves voltam, ami­kor elkezdtem filmezni. Akkoriban még nem is vonzott a színészet, má­sok beszéltek rá, és mert sikeres vol­tam, kézről kézre adtak a rendezők. Már nem volt megállás. Tizennégy évesen egy mese­filmben játszott, amelyet Monas­­tirban forgattak, de két évvel később már Omar Sharif part­nereként állt kamera elé. Hogyan került ezután a Cinedtta műter­mébe? Hallottam a rádióban egy hírt, hogy Mario Monicelli, a híres olasz.rendező új filmre készül, és azt a lányt keresi, aki Tuniszban szépségversenyt nyert. Pár héttel később meg is talált, jött a hiva­talos kikérő levél, hogy Rómába utazhassak. Vittorio Gassman, Renato Salvatori és Marcello Mastroianni voltak a film köz­ponti szereplői, mellettük ott vol­tam én, az abszolút kezdő. Senki nem vette észre, hogy terhes va­gyok. Három filmben játszottam úgy, hogy még csak nem is sejtet­ték. Ezután született meg a fiam, Patrick, 1958 őszén. Lányának, Claudiának, aki több mint húsz évvel később született, Pasqual Squitieri filmrendező az apja, akivel A vasprefektust és a Corleonét forgatta. Claudia nemcsak a lányom, a leg­jobb barátnőm is. Párizsban vég­zett, a Sorbonne Egyetemen. Ott él a közelemben, a francia fővárosban. A fiam New Yorkban. Tunéziába el-ellátogat? Legutóbb pár éve voltam ott, amikor Tuniszban megnyitották a Cinema Cityt. Pontosabban: én nyitottam meg. A helybeliek úgy tekintettek rám, mintha nem is olasz, hanem tunéziai arab szülők lánya lennék. Nagyon örültek ne­kem. A bazárban, a medinában minden bizsut ingyen kapok Nem fogadnak el tőlem pénzt. Azt mondják. „Claudia Cardinale a mi­énk!” És ölelnek, csókolgatnak. A Volt egyszer egy Vadnyugatból melyik jelenetre emlékezik a leg­élesebben? Én azt a filmet az első kockától az utolsóig imádom. A zenéje ma is felkavar. Azokban az években, amikor a világ CC-ként kezdte emlegetni, a franciáknak ott volt BB, vagyis Brigitte Bardot. Csakhogy amíg őt szexbombaként emlgették a lapok, önben a mediterrán nő­ideált látták Tunéziában az első filmben, ame­lyet a moziban láttam, ő volt a női főszereplő. Engem is elbűvölt. Ké­sőbb pályatársak lettünk. Megked­veltük egymást. A szőke és a barna! Sokan össze is akartak ugrasztani bennünket, de senkinek nem si­került. Brigitte és köztem ma any­­nyi a különbség, hogy ő teljesen elzárkózva él, én pedig még mindig dolgozom. A férfiakért ő már egyál­talán nem rajong, csak az állatokat szereti. Nálam még mindig a férfiak állnak az első helyen. És a mozi! Szabó G. László

Next

/
Oldalképek
Tartalom