Új Szó, 2019. január (72. évfolyam, 1-26. szám)

2019-01-05 / 4. szám

www.ujszo.com | 2019. január 5. SZOMBATI VENDÉG I 9 Másodszor is övé a Micimackó Alföldi Róbert: „Benne volt a kés a gyomromban, hogy ne gügyögjem túl, de ne legyen vér komoly sem..." „Nagyon cizellált meló volt. Háromszori leülésre vettük fel..." SZABÓ G. LÁSZLÓ A. A. Milne örökbecsű Micimackójának hangos­­könyv-felvótelóvel zárta a 2018-as évet Alföldi Róbert. Könyvesboltokban, nagy­áruházakban hetek alatt elkapkodták a lemezt. Annak ajánlójában írja a jeles színész-rendező. „A szívem legmélyére költözött a Micimackó, és azóta is ott lakik." Gyerekek és felnőttek mondhatják most vele együtt ugyanezt, hiszen Alföldi Róbert úgy szólaltatja meg ezt a szép, filozofikus mesét, hogy köz­ben kamarakórust működtet a torká­ban. Milne szövegét kottaként kezeli, hangjával még a legapróbb történé­seket is mesterien érzékelteti. Mici­mackótól Malackán át Róbert Gidáig minden egyes figura hús-vér szemé­lyiségként lép elénk. Tud róla, mi van a torkában ? Egy száztagú zenekar. Pontosan érzé­kelteti ezt a kritikusa is, aki azt ír­ja: „Minden figurának vokális ka­raktere van.” Rálik Szilvia történetét tudom el­mesélni. Szerintem a világ egyik leg­jobb drámai szopránja. Azt mondta: az a csodálatos az éneklésben, hogy ha bármennyire beénekelsz, és minden rendben is van, mindent tudsz, ha ki­nyitod a szádat, nem tudod, mi fog ki­jönni belőle. Én most megpróbáltam nagyon klasszikus módon, nagyon egyszerűen, nagyon konzekvensen felolvasni a szöveget. Ebben biztos az is segített, hogy régebben, amikor a tévéfilmet csináltam, foglalkoztam már az anyaggal. Az olyan munka volt, akkora élmény, hogy az általam megszólaltatott figurákban biztosan ott vannak az öregek, akik akkor ját­szották őket. A lelkűkből merítettem. A Micimackóban ott van Kállai Fe­renc, a Fülesben Darvas Iván, Ma­lackában Törőcsik Mari... itt vannak bennem. Mikor érezte először, hogy mire képes a hangjával? Már a főisko­lán? Vagy jóval később, amikor a Vészhelyzet fiatal dokiját szinkro­nizálta? Ez nem ilyen tudatos. A hang, mint minden más, eszköz. Hogy az ember mennyire tudja kézben tartani, jó hangszerként vagy eszközként hasz­nálni, abban van meló. Hogy mennyire tudja színezni, mélyíteni vagy magasítani? Nem. Hogy a tiéd legyen! Hogy természetesen tudj bánni vele. Én na­gyon zártan, vagy torokból, nagyon rosszul beszéltem. Ha nincs a főis­kola és Ságodi Gabriella, a beszédta­nárom, akkor nem vagyok ennyire képben a hangommal, biztos, hogy nem tudom ennyire használni. Tíz évig jártam vissza Gabihoz a főiskola után, minden egyes szerepemmel. De ebben nagyon erősen benne van a Vígszínház is. A nagyszínpad. Ma trend, hogy olyan természetesen be­szélünk, ami nagyon sokszor átcsú­szik civilbe, amit nem szeretek, mert nem értem, nem hallom. A Víg szín­padán meg kellett tanulni érthetően beszélni, a főiskolán ugyanis kis te­remben voltunk. Időbe telt, míg meg­erősödött, kinyílt a hangom, és a ke­zemben volt. Azért mondom, hogy eszköz a hang. Használod egy adott szerepre. A hangoskönyvnél pedig nincs más, csak a hang. Azon keresz­tül kell közvetíteni az adott helyzetet, pillanatot, figurát. Bizonyára gyakran hallja, meny­nyire szeretik a hangját. Nem. Egyáltalán. Nekem az első ilyenfajta sikerem, amire odafigyel­tek, az a Vészhelyzet volt. Ebben per­sze szerepet játszott az is, hogy a so­rozat legemberibb, legcsetlőbotlóbb figurájának adtam a hangomat. Mi­vel nem voltam profi szinkronizáló, valahogy többet engedtem meg ma­gamnak. Bátrabb volt? Szabadabb? Éspofátlanabb. Hülyéskedőbb. Azóta többször hívják. Ma már visszafogottabb, nem olyan bátor? De! Csak sok múlik azon, hogyan indulsz neki. Sajátos hangszíne van. Összeté­veszthetetlen. Megismertek. Tudják, hogy ez a hang az Alföldié. Régen az volt, hogy ki ez a hang? Fura mód a hangom alapján kezdtek rám figyelni. Visszatérve a Micimackóhoz: 2005-ben huszonhat perces „ver­senyfilmet” rendezett belőle a tele­vízió Nagy Könyv című olvasás­népszerűsítő műsorának. Parádés szereposztással dolgozott. A ma­gyar színészet krémjével. Akkor azt mondtam: ez többet ér a Kossuth-díjnál. Sorra kértem fel a nemzet nagy színészeit, és húsz perc alatt mindenki igent mondott. Egyet­len kérdést tettek csak fel: ,A többiek elvállalták?” Ugyanis nem lehetett tudni, hogy mi lesz ebből. Jön megint ez az Alföldi, valamit itt izéi... Agár­di Gabi bácsi lett volna Nyuszi, de ő már szegény kórházban volt, így lett helyette Tordy, aki viszont nagyon vicces volt, mert ő lett köztük a sihe­­der. Úgy is kezelték őt a többiek, akik viszont úgy viselkedtek, mint a leg­rendetlenebb gyerekek. Zrikáltak. Kicsesztek velem. Kiröhögtek. De az egész csodálatos volt, ők meg tüne­ményesek. Tévétörténeti alkotás lett a film. Főleg, hogy ők együtt voltak. Vegyük akkor sorra őket, így ti­zenhárom év után. Kiről, mi jut most az eszébe? Sorolom a neve­ket. Kállai Ferenc. Majdnem elesett, ahogy jött felfelé a lépcsőn, zöld lufival a kezében. Garas Dezső? Édes Dezső! Állandóan morgott, mint a tigris. Nagyon energikus volt. Máthé Erzsi? Mindenkit ismertem személye­sen, csak őt nem. Ő volt a nyugalom, a békesség. Állandóan szorongott, (Talabér Tamás felvétele) hogy ő ezt jól csinálja-e? Csodálatos csaj volt. Darvas Iván? Ivánnal akkor, az Amadeus után, amelyben ő játszotta Salierit, én Mo­zartok már nagyon szoros viszony­ban voltam. Tábori Nóra? Nagyon rossz állapotban volt már akkor egészségileg. Szegénykém, tényleg a végét járta. De ha elindult a felvevőgép, a színészet teljesen összerakta. Nem is láttam még ilyet. Azonnal képben volt. Egyébként pe­dig már nem. Bodrogi Gyula? O mindenkit röhögtetett. Tordy Géza? Meghúzta magát. A végére hagytam Törőcsik Marit. O beszélt, beszélt, beszélt. Imádtuk egymást. Hozzáteszem: ők sem vol­tak így együtt régóta. Ez a rendkívüli osztály. Nagyon jó volt látni, hogy ennyire szerették egymást. Mekkora löket volt, hogy ami­kor a Hungaroton felkérte a han­goskönyvre, azonnal bevillant a ré­gi emlék, hogy jaj, de jó, én ezt az anyagot már ismerem? Mentem volna én akkor is, ha nincs ez az élmény. A kérdés csak az volt, hogy sikerül-e másodszorra, más for­mában. Nem vagyok ugyanis hangoskönyv-rajongó. Sőt van is egy pici elméleti ellenállásom ezzel kap­csolatosan. A barátaim ugyan mindig elmondják, hogy ez nem olvasás he­lyett van, hanem inkább azokat a helyzeteket szolgálja, amikor hall­gatni lehet valamik mert olvasásra éppen nincs lehetősége az embernek. Jó! Én mégis inkább olvasásra buz­dítok mindenkit. Gyerekként volt, aki az ágya mellett ülve mesével altatta el? Nem volt. Szerencsére nagyon ha­mar, és könnyen megtanultam olvas­ni. Valósággal faltam a könyveket. De iszonyú mennyiséget! Olvasott mesét valakinek az ágya szélén ülve? Volt rá példa, de nem rendszere­sen. A szertartása fontos ennek, nem is a mese. Az intim közeg, amit ez megkíván. A Micimackót mikor olvasta elő­ször? Amikor a filmet rendeztem. Ez nem is gyerekkönyv szerintem. A kis herceg sem. Ezek felnőtteknek szóló könyvek. Arra figyeltem, amikor a hangoskönyvet felvettük, hogy ne pusztán gyerekeknek mondjam a történetet. Benne volt a kés a gyom­romban, hogy ne gügyögjem túl, de ne legyen vér komoly sem, ne hiá­nyozzon belőle a humor, a szépség, a lelkiség. Ne legyen ez behatárolva, hogy kinek szól, miközben én mégis azt gondolom: ez felnőttekhez szóló könyv. Melyik volt az a figura, amely egy kicsit megnehezítette a munkáját? Nem emlékszem ilyenre. Az egész nehéz volt. Nem hosszú, csak nagyon sűrű szöveg. Kalandos. Sok párbe­széd, rövid dialógok. Nagyon észnél kellett lenni. Rájött már, miért szereti annyi­ra ezt a történetet? Mert nagyon szomorú és nagyon ismerősek a figurák kínlódásai, a tí­pusok, a helyzetek. Teljesen emberi­ek. A lényeget lehet belőle megérez­ni, megérteni. Minden figura külön tükröt tart elénk. És el is lehet moso­­lyodni a végén. Csehovtól, Shakespeare-től vagy Ödön von Horváthtól rengeteget lehet tanulni. Milnétől mit? Azt, hogy nem jó egyedül. Hogy mennyire fontosak a barátok. Csodálatos munka volt, írja a le­mez ajánlójában. És megtisztelő, hogy én kaptam. Az öregek révén, akikkel dolgozhattam, ma is a szívem mélyén a történet. Na­gyon cizellált meló volt. Háromszori leülésre vettük fel. Háromszor négy­öt óra van benne. Fontosságát tekintve erre a munkára is ugyanúgy tekint, mint bármelyik színpadi rendezésére? Persze. Nagyon érdekelt ez is, azért csináltam. Önmagát, ott legbelül, mennyire rendezte? Csak annyira, amennyire minden színész rendezi magát ilyen helyzet­ben. Figyeltem a szándékra, hogy kijöjjön.

Next

/
Oldalképek
Tartalom