Új Szó, 2019. január (72. évfolyam, 1-26. szám)

2019-01-26 / 22. szám

KULTÚRA 8 I 2019. január 26.1 www.ujszo.com 100 éve halt meg Ady Budapest. Holnap lesz száz éve, hogy 1919. január 27-én meghalt Ady Endre költő, a ma­gyar irodalom egyik legjelentő­sebb alakja. „Ő volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe fu­tottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani. Az egész nemzedék köréje csoporto­sult, így Ady Endre koráról kel­lene beszélni. Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig khaotikus irodalmi tudat” - írta róla Szerb Antal 1934-ben, úttörő módon kijelölve a költő helyét a magyar irodalomban. Érmindszenten született 1877- ben. Jogot hallgatott, de a bohém „garabonciás” élet jobban von­zotta, ezért 1898-ban újságírónak állt Debrecenben. A cívisváros légköre fárasztotta, emiatt a moz­galmas, élénk Nagyváradra köl­tözött, amelyet pezsgő kulturális élete miatt „Pece-parti Párizs­nak” nevezett. Élete 1903-ban fordulóponthoz érkezett, amikor megismerkedett a Párizsban élő gazdag kereskedő, Diósy Ödön feleségével, Brüll Adéllal, Lédá­val. Szenvedélyes szerelmüket megörökítő versei még az egyhá­zi és hivatalos körök felháboro­dását is kiváltották. Ám a sze­mérmes magyar szerelmes költe­ményekhez szokott olvasókö­zönséget lenyűgözték ezek a ver­sek. Nyolcszor járt Párizsban, ahonnét több mint ötszáz cikket és sok verset küldött a Budapesti Naplónak. Költőként az 1906-os harmadik kötetével, az Új ver­sekkel tört be a köztudatba. 1908- tól az induló Nyugat munkatársa, majd szerkesztője lett. Képeit lá­tomásokká növesztette, új mito­lógiát teremtett, névjegyévé vál­tak nagybetűs szimbólumai. Ver­seiben az elátkozott magyar sor­sot kutatta régies, bibliás, maga alkotta kifejezésekkel. Lédával 1912-ben szakítottak, Ady 1914-ben találkozott az ak­kor húszéves Boncza Bertával, akivel 1911 óta levelezett. A lány apjának tiltása ellenére összehá­zasodtak. Verseiben fiatal szerel­mét Csinszkának nevezte el. Ady világosan látta a világhá­ború közeledését, kortársai több­ségével ellentétben félelemmel és iszonyattal töltötte el a vérontás lehetősége. Halála előtt sem ma­gát, hanem nemzetét féltette. Halálának 100. évfordulója al­kalmából 2019-et Ady-emlékév­­vé nyilvánították (MTI) PENGE A líra logika Nyilvánvaló, hogy Vájná Ádám első kötete a kísérletezés terepe, amely a költészet különböző te­matikus vonulatait (így például a táj lírát, a várospoétikát, a sze­replírát, a közéleti megszólalást) gondolja újra; eközben a lehető legváltozatosabb poétikai hagyo­mányokat mozgatja (a folklór­műfajoktól a modernség tradícióm át a neoavantgárd és posztmodem megoldásokig); és az irodalmi eredetű intertextusok mellett me­részen emel be versnyelvébe más NAGY CSILLA KRITIKAI ROVATA regisztereket, így a köznyelvi, sajtónyelvi, a tudományos, a pop­kulturális, vagy épp intermediális elemeket is. Az azonban meglepő, hogy ennek a kísérletezésnek és sokféleségnek korántsem egyfajta alkotói portfolió bemutatása a célja, hanem valamiképp a világ (ezzel együtt a történelem, a tár­sadalom, az egyén, a politika, a misztika stb.) komplex működé­sének körülírását teszi lehetővé. A kötet egymásba láncszerűen kapcsolódó versei - mint a tang­­ram egymáshoz illeszkedő, de sokszor eltérő karakterű síkidomai - lefednek, kitakarnak egy-egy szeletet a tapasztalható, a nyelv közegében közzétehető, aktuális valóságból. Legnyilvánvalóbban persze a közéleti versek, amelyek érdekessége a beemelt tradíciók sokféleségében áll: az utalások direkt vagy indirekt módon Pető­fitől (A forradalmár egy napja) Tamási Lajoson („piros a vér”), Illyésen („egy mondat...”) át a műfaj egészét átfogják; poétikai szempontból pedig a Térey „köz­érzeti” versnyelvére jellemző po­étikai kidolgozottság, és az Erdős Virágnáljelenlévő, csattanóra épülő versalakítás között számta­lan variációt felmutat. A balladák, mítoszok, legendák jelenetezését idéző szerepversek (pl. Júliám védőszentje, Kasztília hercegnője, Salome könyvespolca) a transz­cendenciát és a tragikumot a fo­gyasztói és indusztriális társada­lom emberének attitűdjével hoz­zák összefüggésbe. A város, a tér poétikai megformálását célzó szövegek (pl. Düsseldorf felfede­zése, A Café Démagogue apácája, A független Szlovénia első tava­sza) pedig nem az objektumok (tereptárgyak, természeti képződ­mények) viszonyrendszere révén, hanem az ember városba vagy tájba íródásával, az általa hagyott nyom, az urbánus vagy népi kul­túra kódjai révén teszik a helyet azonosíthatóvá. Mindez persze csak részlete a képnek: az Oda erős és izgalmas, számtalan irányban megnyitható, ezzel együtt feszesen összerakott kötet, amely nemcsak a körülöttünk lévő valóság, hanem a költészet működésének rendszerszerűsé­géről is képet ad. Vajda Ádám: Oda. Scolar, Bu­dapest, 2018,80 oldal Értékelés: 8/10 A színházigazgató kulisszatitkokat is fellebbentett (Somogyi Tibor felvételei) „És akkor mi van?" Máté Gáborral szolidaritásról,' túléléstől és anyagiakról JUHÁSZ KATALIN Cenzúra és öncenzúra. Ezzel a címmel hirdették a dunszt.sk kulturális portál újabb, immár nyolcadik beszélgetős estjét, amelynek vendége Máté Gábor színész, rendező, a budapesti Katona József Színhéz igazgatója volt. A helyszín, a dunaszerdahelyi Bue­na Coffee House szépen megtelt, so­kan voltak kíváncsiak Máté Gábor véleményére a magyarországi kul­­túrkampfról, a színházak hatalomhoz való viszonyáról, illetve arról, hogy műsortervével milyen mértékben re­agál, mondjuk, a Katona József Szín­ház az aktuális közéleti jelenségekre, történésekre. A kérdező, Dézsi Fruzsina színi­­kritikus nem elsősorban művészeti témákról faggatta tehát a vendéget, nagyon helyesen, hiszen a nívós művészetnek mindig is az volt az el­sődleges feladata, hogy tükröt tartson a társadalomnak. A jelenlegi magyar társadalom pedig nagyon is megér­demli ezt a tükröt. Sőt, ha elragadtat­nánk magunkat, konstatálhatnánk, hogy ez a mostani időszak valóságos aranybánya mindenfajta művészi reflexió szempontjából. A színházak jó része azonban biztosra akar menni, ezért inkább a gondűző szórakoztatást választják, hiszen az emberek fáradtak, nem él­nek túl jól, és nem azért mennek színházba, hogy ott is a problémák­kal szembesüljenek - véli Máté Gá­bor, aki szerint a Katona társulatá­nak van egyfajta fanyar humora, és az irónia gyakran átszürődik a ko­molyabb előadásokon. „Ha szo­­morkodunk is, sokat kuncogunk közben.” Azt is megjegyezte, hogy egy színház nem foglalkozhat ál­landóan közéleti témákkal, mert az egysíkúvá tenné a repertoárt. Pél­dául pár éve Bodó Viktor rendezett ott egy előadást Anamnesis cím­mel, amely a magyarországi egész­ségügy helyzetét dolgozta fel nézők által beküldött történetek alapján, így most egy ideig nem szerepel ná­luk ez a téma, annak ellenére, hogy maguk a problémák továbbra is fennállnak. Fordított jelenség a közélet tör­ténéseinek és szereplőinek átvetíté­se egy-egy előadásra. A Jeanne d'Arc például attól vált közéletivé, hogy a december 18-i bemutató környékén kezdődtek a túlóratör­vény elleni tüntetések, és reflektor­­fénybe került egy fiatal lány, bizo­nyos Nagy Blanka, aki bátorságáról tett tanúbizonyságot, amikor a tár­sadalom egy részével szembe for­dulva, egyáltalán nem megszokott stílusban nagyon érdekesen beszélt az ország állapotáról. „Mivel a Je­anne d Arc főhőse is egy lázadó fi­atal lány, most mindenki azt hiheti, hogy ezért csináltuk. De mi nem va­gyunk összeköttetésben a tünteté­sek szervezőivel, tavaly júniusban még fogalmunk sem volt róla, hogy lesznek ilyen tüntetések, és egy fi­atal lány kerül fókuszba ennek kap­csán. Én nem is érzem az analógiát ebben, de a nézőkön lehet látni, hogy tematizálják ezt az előadást” - mondta Máté Gábor, hozzátéve, hogy a műsorterv mindig kompro­misszumok eredménye, és sok té­nyezőt kell figyelembe venni az összeállításakor - akár azt is, hogy egy arra érdemes színészt helyzetbe hozzanak egy jó szereppel. És vajon mennyire telepszik rá a politika a színházakra, mennyire kell lavírozniuk - hangzott Dézsi Fruzsina kérdése. „Úgy veszem észre, hogy néhány színház kifeje­zetten lavíroz. A Katonában nem érzékelem ezt, sőt a színházon belül azzal foglalkozom, amivel akarok, vagyis nem befolyásol engem, mit sugall az úgynevezett kultúrharc. Úgy próbálok viselkedni, mint egy normális ember egy normális társa­dalomban. Úgy csinálok, mintha ez az lenne.” Máté érez egyfajta fenyegetést, mivel nem lehet tudni, hogy a kor­mánysajtó kritikus hangú újságírói­nak milyen háttérinformációik van­nak, illetve felülről érkező direktí­vák alapján dolgoznak-e. Ha igen, akkor írásaikban a jövőt vetítik előre - lásd Pröhle Gergely esetét, akit né­hány támadó cikket követően váltott le az illetékes miniszter a Petőfi Iro­dalmi Múzeum éléről. Mivel egyelőre nem tudni, hogyan alakul a független társulatok és ma­gánszínházak állami támogatása, mi jön az eltörölt előadó-művészeti tao támogatás helyett (ez talán már a jö­vő héten kiderül), Máté óvatosan fo­galmazott az ellehetetlenített szín­házi műhelyekkel vállalt esetleges szolidaritásról. Hozzátette, hogy a színházi szakma rendkívül szerte­ágazó, nehezen fog össze. „írhatunk petíciót, gyűjthetünk aláírásokat. És akkor mi van? Változott valami az utóbbi években a kulturális életben egy petíció hatására? - tette fel a köl­tői kérdést Máté, aki úgy látja, az anyagilag ellehetetlenített kollégá­kon leginkább pénzzel lehetne segí­teni. A Katona viszont pont annyit kap, amennyiből működni tud, ezért nem ajándékozhatja saját támogatá­sának egy részét másoknak. Szó esett még Máté Gábor nemrég megjelent naplókötetéről, valamint arról a (Pintér Béla rendezte) elő­adásról, amelyben őt is sokat emle­getik a színpadon. Az estet Gálffy József izgalmas, loopos gitáijátéka nyitotta és zárta. Máté szerint a nézők néha ott is analógiát látnak, ahol az alkotók nem

Next

/
Oldalképek
Tartalom