Új Szó, 2019. január (72. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-12 / 10. szám
www.ujszo.com SZALON 2019. JANUAR 12. 17] TÁRCA A SZALONBAN Németh Zoltán Allatcsapda ALotnisko Chopina épülete opálos fényben ragyogón a mesterséges fény sugaraiban, a derengés kiterjedt a kígyózó felüljárókra, didergő városi buszokra, taxikra és az épület élőn remegve várakozó utasokra is. Az egyik taxit az élelmes vállalkozó zöld műanyag fűvel ragasztotta le, talán még az oldalvonalak fehér csíkjait is ráfestene, de hiába. Az első generációs Skoda Octavia Combi hatalmas teste, mint egy mozgó fütballpálya, még a műfű alatt is reszketett, tüdejét köhögés rázta meg, mire végre elindult elfulladó lélegzettel, ki-kihagyó szívdobogással, naftás érszűkülettel. A repülőtér előcsarnokában mindig megállt egy üvegszekrény, pontosabban a szerencséden preparátumok előtt, most is. A legalsó szintre egy jegesmedvét préseltek be, amely érdeklődő tekintettel nézte az utasok lábbelijét, kinyújtott nyelvével mintha gondolatban csillogóra sikálta volna a sok elegáns cipőt, félregyúrt csizmát, poros mokaszint. Gondolatait azonban a tőle több száz kilométerre tartózkodó medveagy képtelen volt tökéletesre csiszolni, sajnos csak a fej formája volt ép, ahogy homloka mögül hiányoztak az agyvelők, ugyanúgy nem voltak jelen a testben az izmok és inak sem, amelyek hónapokkal, évekkel ezelőtt még acélosan lendítették a fehér szőrrel benőtt testet. A jegesmedve fölött apró üvegcsékben, formaimban talán, indiai kobrák tekeregtek, mellettük teknősbéka, valamint krokodil- és aligátorpreparátumok, késéles fogakkal, tátott szájjal, mintha asztmások lennének, akik csak a szájukon át tudják venni a levegőt. Újabb egy emelettel fölöttük egy agresszív cápa állkapcsa és fogsora, egy szinte szakadásig feszített brutális állatcsapda, amely minden pillanatban összecsaphat, szinte kiharapja magát a vitrinből, csonkolva a gyanútlan bámészkodók kezét. A legfelső szinten bagoly- és saspreparátumok, tábornoki tekintettel, valódi mestermunkák, hogy a természeté vagy a preparátoré-e, döntse el mindenki maga. Az egész négyemeletnyi döglött állatsereglet a lengyel reptéri vámosok ügyességének és a gazdag emberek gádástalanságának élő szobra itt, a security check előtt. A sorban három eszeveszetten rohanó, holtra vált kínai löki félre, húsz másik társával egyetemben. Mögötte egy kopasz férfi a Ceské aerolinie néhány járatának kihasználtságáról értekezik társának, a cseh szavak közé angol terminusokat kever. Egy zsidó csoportba tartozó fiúval először a vizespalackját dobatják ki a biztonságiak, majd pedig kamaszos, teátrális bizonytalansággal és megjátszott hányavetiséggel a szemétbe hajítja a teával teli termoszt is, hiába mondják neki, hogy nyugodtan öntse ki a folyadékot a műanyag szemeteszsákba. Egy fekete férfi tökéletes lengyelséggel szól feleségéhez, aki — hogy a’ sztereotípiákat erősítse - egy vadul meghízott platinaszőke lengyel nő, derekán kibuggyan a hája, erős illatszere sugarakban célozza a szaglószerveket, a szeme lágy, szinte kislányos, örökké mosolygós. A szalagra a szokott ritmus szerint helyezi dolgait, három műanyag ládába. Az egyikbe a bőrönd kerül, a másikba a laptop, telefon, kulcscsomó, pénztárca, a harmadikba a kabát. Levett a csizmáját, mert az előtte sorakozóknak már odaszóltak. Készséges, amikor megállítják, és amikor végighúzzák rajta a detektort. Mégis, mintha operáció után, kapkodva szedi össze dolgait, laptopot vissza a bőröndbe, kulcsot a kabátzsebbe, nem, ott nem lesz jó, oda a telefon kerül, a végén már reszket a keze, mert szinte sosem oda kerülnek a dolgok, ahová eltervezi. Ez a kézremegés talán már előrevetített valamit. Ami hiheteden, hogy ezek a kéthetente esedékes utak a munkahelyére szinte mindig úgy sikerültek, ahogyan otthonról eltervezi. A repülőgép 19:15-kor indul Varsóból, a Wizz Air 55 perces menetidővel számol, tehát Pozsonyba 20:10-kor érkezik, neki el kell érnie a pozsonyi reptérről 20:31-kor induló 96-os városi buszt (és ez a legkényesebb része a tervnek, hiszen a kiszállás ceremóniái hosszú perceket vehetnek igénybe), amely 9 megállóval később a Slovinskára 20:42-re érkezik, ahonnét 20:43-kor indul a 205-ös troli, 10 megálló után 20:55-re érkezik a Nivy autóbuszpályaudvarra, amelyet most épp átépítenek, így 5 perce van arra, hogy a Nivytől 200 méterre található ideiglenes autóbusz-pályaudvarra siessen, ahonnét 21:00-kor indul a Regiojet gyorsbusza Nyitrára, az út hivatalosan 1 óra 15 perc, de általában 1 óra alatt megteszi a távolságot, így lehetőség nyílik arra, hogy elérje azt a nyitrai városi buszt, konkrétan a 2-est, a Rázcestíe Zeleznicná stanica megállótól, mely kb. szintén 150-200 méter távolságra található a buszpályaudvartól, és utolsó járata 21:10- kor indul az egyetemhez. Ha nem, marad a taxi, vagy a gyaloglás, egy sztrapacskával a belvárosban. Ó, istenem, az a mámoros érzés, amikor 20:42-kor leszáll a reptéri 96-osról, jobbra néz, és a szeme sarkából látja, ahogy 100 méterrel feljebb a 205-ös troli kikanyarodik, hogy fél perccel később már fel is szállhasson rá! A győzelmet már szinte a zsebében érezhette. Vagy amikor párhuzamosan fűtött a 96-ossal a repülőtér előtt, és aztán futtában ugrott fel rá! Vagy amikor a troliból látta, hogy két utasból álló sor várakozik a nyitrai gyorsbuszra, és a telefonját nézve konstatálta idegesen, másfél perces késésben van a troli. És mégis sikerült! A nyitrai 2-es városi busz már csak bonusz volt, melynek szolgáltatásait nem is mindig vette igénybe, különösen forró nyári napokon nem, amikor jól jött egy kis csavargás a városban. Ha egyeden, ha egyeden apró homokszem került ebbe a gépezetbe, már összedőlt az egész terv. És akkor maradt a 22:35-ös Pozsony — Nyitra - Zólyom - Losonc - Rimaszombat - Tornaija - Kassa- Eperjes stb. járat, amely akkoriban egész az ukrán határig járt, tele valószerűden, fura alakokkal, mintha nem is Szlovákiában buszoztak volna a koromsötétben, például egy bangladesi dokumentumfilmben látott arc égő szempárjának tüzében, kökényszagú izzadságfelhőket kerülgetve próbált üres helyet találni, mert minden duplaülésen, ráfeszülve, a lehető legkényelmedenebb pózokban aludt egy-egy sötét alak. Erre gondolt, amikor a varsói reptéren megvette a szokásos narancslevet és piackit, aztán elsők között állt be a repülőgépre várók közé. Rutinszerűen kabátja belső zsebébe nyúlt, elővette pénztárcáját, hogy kivegye személyazonossági igazolványát. Nem volt ott. Megdöbbent. Átkutatta a pénztárcát, később a zsebeit, majd a bőröndjét, már hideg verítékkel a hátán, amikor rájött, hogy zakója belső zsebében hagyta. Ekkor már kiállt a sorból, kapkodó mozdulatai talán másnak is feltűntek, az utasok lassanként eltűntek a lejárati ajtó mögött, már csak a legkényelmesebbek és legvastagabb idegzetűek jöttek, egy-két originális figura, amikor szánalmas tervével beállt újra a nem létező sorba. Jogosítványát próbálta személyazonossági igazolványként eladni. Hátha a lengyel személyzet nem ismeri a szlovák iratokat. A fiatal fiú azonban rögtön értésére adta, hogy nem erre van szüksége. Kétségbeesett tekintetét látva aztán meggondolta magát, és elkérte a jogosítványt. Hátravitte, és hosszú percek teltek el. Vonattal? Autóval? Hogyan juthatna el most Varsóból Nyitrára 13 óra alatt? Egy éjjeli autózás a téli Tátrában? Minden rendben, szálljon fel a gépre, szólalt meg a fiú, ő pedig utolsóként lépett fel a reptéri buszra. A másnap délelőtt lázas szervezéssel telt, hogyan juthatna hozzá a személyazonosságihoz egyeden nap alatt, hogy harmadnap a Pozsonyból 12:45-kor induló gépen már fel tudja mutatni. Végül a véget nem érő telefonálgatások után jött a mentőödet, a Varsóból feladott személyit a pozsonyi reptér DHL- központjában veheti át a következő napon, már a reggeli órákban. Boldogan sétált a fagyott hóban, ember nem látta széles utakon, amelyen csak autónyomok törtek utat egymásnak. A kilométeres séta végén a következő párbeszéd várta: Jó napot kívánok, a nevemre egy csomag érkezett Varsóból, ma reggeli átvétellel. Jó napot, uram! Igen, itt a csomag. Mutassa fel személyi igazolványát, és máris az Öné! w Az egész négyemeletnyi döglött állatsereglet a lengyel reptéri vámosok ügyességének és a gazdag emberek gátlástalanságának élő szobra itt, a security check előtt. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Letűnt Liben II. / Lebontás Betartom az ígéretem. Zizkov felől jövök, érzelmi és kegyeleti okokból. Villamossal, nem volt kedvem metrózni. Vítkov meredek oldalába vágott útjáról a villamos Liben irányába akár a biliárdgolyó csúszik ki a bekötőutakat és vasúti síneket maga alatt tudó völgyhídra. Ekkor jut eszembe, hogy sosem jártam itt nyáron, és sosem jó időben. Tél végén járunk, a felhők mosogatórongyként terülnek a város és fejünk tetejére, a domboldalak árnyékában olvad a maradék hó, mintha az is az egykori periféria maradványa lenne, akár a régről árván maradt veterán épületek, amik a lebontást várják. Összefagyott hógolyóként áll a libeni gázfinomító (plynojem) hatalmas gömbje a szembeni domboldalon. Mintha örökre odafagyott volna, talán a felhők fölüli örök hómezőkről pottyant ide egy angyalhógolyózás elvétett dobása. Ami ott örök, itt már csak átmeneti locspocs - gondolom, miközben leszállók a Palmovkán. Sophie és Adam már várnak rám a Sörszanatóriumban - megígértem, hogy visszatérek ide. A hídról kezdenek beszélni, amelyet nemes egyszerűséggel csak Libensky mostnak hívnak, mely bár a kubista építészet (Prágában igazi gyöngyszemeket találunk!) egyedülálló példája, már évek óta balesetveszélyes, csak a villamos jár át rajta csigalassúsággal. Le akarják rombolni. Adam társulása igyekszik megmenteni, bár titokban tudjuk, nem sokat tehernek. A második sörnél már egyre inkább kezdek elveszni szavaik közt. franciára váltanak, s hála Adam akcentusának és Sophie türelmének, problémamentesen tudom követni őket, legalábbis a pohár aljáig. Adam egyre jobban belelovallja magát, s jönnek a vesszőparipák, a hely, ahol ülünk, a gettó, a régi gyárak, a developerek, a Na Várté kiskastélya, a sörgyár, a vasúti sínek, satöbbi, egy egész rombolás-katalógust rakhatunk ki belőle. Exemplumok, amelyek az emlékezet fontossága mellett érvelnek. Sophie azonban gyakorlatias belátásra akarja bírni őt: ami funkcióját vesztette, le kell bontani. Dans ce monde matériel, il n>y a rien d>éternel - mondja Sophie lezárandó. Tu paries comme un précheur - próbálom oldani a szitut. Ou comme d'un staliniste - teszi fel a pontot Adam. Harmadik korsónál angolra váltva Hrabalra terelem a szót. Tíz perccel később Sophie már a Moje Liben című visszaemlékezéséből olvas fel édes akcentussal, melyet gyorsfordítok. „Vladimír volt az, aki megtanított arra, hogy ne sajnáljam mindazt, amit épp lebontanak, ami épp eltűnik, sőt, Vladimír mindig szívesen vezetett oda, ahol a buldózerek épp öreg házfalakat bontottak, és teljes utcasorokat. Vladimír volt az, aki megtanított szeretni e pusztítást és rombolást (devastace a demolice). Ma is élvezettel álldogálok Libenben és nézem, hogyan múlik mindaz a régi, leélt/kopott (zteíené), mindaz, ami nem illik, és ma is szívesen térek be udvaromra a Na Hrázi utca huszonnégy es száma alá, az udvar be van nőve, az ablak ki van törve, amint benézek oda, ahol egy negyedszázadon át boldog voltam...” Menjünk oda! - szakítja félbe hirtelen Sophie a felolvasást. Most - és nekifog kihörpinteni a sörét. Öt perccel később, ahogy átmegyünk a Zenklova túloldalára (egykor Rudé Armády, mondja Adam), máris abban az utcában termünk: Na Hrázi. Vecnosti - ahogy Hrabal nevezte. Az utca jobb felét bontották le, szockós kockaépület sarki patikája mellett haladunk, majd mögötte a Billa lapos épülete. A bal oldali utcasoron régi, kopottas házak: a túlélők. A Billa mögött jobbra a Ludmilina utca tűnik fel, a háttérben a kihalt buszpályaudvar és a Náméstí Bohumila Hrabala darabja és annak teraszszerű betonfala látszik, a sarkon mintha a semmibe, a fal alatti pázsitra, a betonszegletre mutatva mondja Adam, mintegy mellesleg, itt állt az U Vanistű kocsma. U Hausmanűnak is nevezi. Ott állt a ház, mutat Sophie a bodatókő irányába, amely a ház helyét jelöli. Minek jöttünk ide? Hogy megnézzük a Hrabal-falat a macskákkal, mint a turisták? Mindketten jártunk már itt - mondja Adam rám mutogatva. Valóban, sehol a ház, sehol az udvar, sehol a kitört ablak, a padló szaga, sehol az örökkévalóság. Sehol a kiteregetett pelenkák az emeleten, és a csattogó írógép zaja, amely a passzus folytatásában kerül elő, és amelyet Sophie lassan tovább olvas. Sehol az a gyerek meg az anyja és a zakatoló, majd eltöprengve megakadó katatónia, sehol a műhely teteje, amelyre írógépét cipelte a szerző, hogy sütkérezve gépeljen, és amelyre ráomlott a szomszéd ház vakolata. És amikor az Adamot jellemző katalogikus teljességgel a felolvasást megszakítva Sophie szemére hányja mindezt, ő vállrándító egyszerűséggel csak annyit válaszol: II n’y en a pás. Adammal kezdjük nem érteni. Täk todle je ten francozskej humor, zejo - fordul hozzám úgy, hogy Sophie is fél füllel elkapja. Az onirizmus tréfái, jut eszembe hirtelen, de nem találom a megfelelő cseh fordulatot. Pont ez a lényeg, hogy nincs. Az üresség, a hiány (l’absence). Mindez már csak irodalom. Szöveg, amelynek referenciáját lebonthatják, de a sorait soha. Itt van, de nem az - összegzi lakonikusan Sophie. Les farces de l’onirisme, jut eszembe hirtelen. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
