Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-22 / 293. szám
Békés, boldog karácsonyt! 2018. december 22., szombat, 12. évfolyam, 47. szám Grendel Lajos (1 9 4 8-2 0 1 8) Súlyos betegség után 2018. december 18-án hetvenéves korában elhunyt Grendel Lajos. Az íróra kollégái, barátai emlékeznek. * * * Kissé telt, derűs, már-már joviális arc. Inkább néznéd malomellenőrnek, mint írónak. De a szemei árulkodók: kíváncsi, nyugtalanul fürkésző és kíméledenül éles tekintet! Soha nem hallottam panaszkodni. Ami lehet véletlen. Ám könyvei is masszívan ellenállnak annak a sérelem- és panasz-kultúrának, ami a kisebbségi létben szinte kikerülheteden és mérhetetlenül fárasztó. „...pedig szeremé egyszer megkóstolni az osztrigát, mert nem is magyar író az, aki nem evett még osztrigát. így csak szlovákiai magyar író lehet világéletében, pedig ő nem szeretne egész életében szlovákiai magyar elbeszélő maradni.” (Eleslövészet) Krúdy Gyula, Bohumil Hrabal és Mészöly Miklós. Az ember a lehető legkényesebb ízléssel válassza meg mestereit! Javíthatadan közép-európai, tehát sokat tud. A könyvei viszont nem azt kérdezik, mire jó, hanem hogy mire elég ez a tudás. Hazám, Abszurdisztán. A legpontosabb cím életünk topográfiájára. Az a lebegő történelmi irónia, amit Grendel Lajos vezetett be az ún. kisebbségi irodalmak diskurzusába, mára elveszítette olvasóit. Kis túlzással: az áhítatosan wassalbertezők országa lettünk - akik viszont nem, azok okkal-joggal kérdezik: mire megyünk azzal a rettenetes nagy eszünkkel?! Butulunk, és ez még nem is a legrosszabb verzió, hiszen Közép-Európa most éppen felejteni akar: a szenvedés, az árulások és az örökös lúzerség történeteit kár annyit ismételgetni. A provincia ellen nincs szívgyógyszer. ,A főváros itt van, mutatott körbe, bennünk van.” (Éleslövészet) Egyik regényének hőse egy tömegsírt örökölt. Jó vicc, mondhatná valaki, aki nem itt élt. „Ismeritek az abszurdban gyönyörködés tébolyát?” - kérdezte Witold Gombrowicz több mint ötven éve. Csak úgy idemásoltam ezt a mondatot, nem akarnék túl sok tanulságot kisajtolni belőle, csupán arra emlékeztetnék, hogy talán így néztünk önmagunkra meglehetősen hosszú ideig. Talán, de ez egyáltalán nem biztos, mert hát olyan kínos erre gondolni, mekkora perverz állatok voltunk, ahogyan szemléltük-elviseltük e térség abszurd mindennapjainak tébolyát. És viszonylag kevesen bolondultak bele ebbe, utólag így áltatjuk önmagunkat - mi, tébolyultak Szeretek Pozsonyban élni - mondta egyszer nekem azon a nyugodt és természetes hangon, amitől minden nackósnak azonnal feláll a szőr a hátán. „Megöregedtem, ahogy a tükör mutatta, s elvesztettem a szabadság illúzióját. Vagy inkább fordítva: megöregedtem, mert elvesztettem a szabadság illúzióját.” (Szemérmes beszámoló egy álom közepéről) És akkor még egy szót sem szóltam a humoráról! Arról a keserű, reszelős nevetésről, ami a magyar irodalomban előtte jórészt ismereden hang volt. Egy vidéki fapofa, na...! Vagy inkább egy angol úr, aki tévedésből Léván nőtt föl, de ezt később jófajta, embert próbáló tévedésnek gondolta volna, ha a komcsiknak van némi ízlésük De, sajnos, nem volt. „Rövid a faszom!” - ismeri föl végre az igazságot a Mátyás király New Honiban című regény egyik főhőse, az öreg, puritán kommunista, amikor szemérmesen körülnéz a városka első szexshopjában. A könyv budapesti bemutatóján, amikor Grendel fölolvasta ezt a mondatot, kibuggyant belőle a nevetés. Sőt, hiába próbálta fegyelmezni magát, úgy röhögött, mint egy lakli kamasz. Ezt Krúdy és Hrabal ugyan elnézte volna, mert ők világéletükben imádták a malacságokat, de Mészöly Miklós bizonyára felnézett volna délutáni szendergéséből: „Szedd össze magad, Lajos! Egy férfi nem nevet a saját viccein...” Grendel elvileg nem mindig értett egyet Mészölynek e férfias tempóival, ő ennél léhábban gondolt az irodalomra, most mégis összeszedte magát, újra nekifutott a mondatnak, majd megint zavartan elpirult, men hogy direkt kihagytam az első pirulását, mivel ez volt a jobb, ha egy érett, negyvenes könyvtárosnő látja, azonnal beleszeret, annyira édes volt!, de ott és akkor ene viszonylag kevés esély volt, így Grendel rendesen végigolvasta a jelenetet - mindöszsze néhányszor nyerített föl közben. Mondom, az egésznek csak az a ritka, hogy az ember lehetőleg jól válassza meg a mestereit: a többi úgyis tehetség és szerencse dolga. írni a halál ellen. Az ilyen patetikus mondatnak van értelme, de ritkán van fedezete. Vagyis hitele. 2010. január végén, amikor Grendel elküldte nekem szerkesztésre a Négy hét az élet című nagyszerű regényének kéziratát, néhány nap múlva agyvérzést kapott Moszkvában. Elvesztette jórészt beszédképességét, elfelejtett nyelveket, alig tudta mozgatni a kezét is. De megtanult újra beszélni, majd írni is. Tragikusabb hangoltságú, szikárabb történeteket írt, erősebb kihagyásokkal, lassabb és nehézkesebb mondatokkal. Nem tűnt el belőlük sem az irónia, sem a régi derű, csak sokkal keserűbb lett. Nem adta föl, szinte az utolsó pillanatig. Ebben van valami utánozhatadanul szép és megrendítő. Isten veled, drága Lajos! Mészáros Sándor 1. Néhány héttel a Rossz idők járnak megjelenése után egy lakásához közeli kocsmában ültünk. Biztos volt benne, hogy olvastam az új könyvét, s nemcsak azért, mert a szöveget Ági tördelte nálunk otthon, hanem mert tudta, hogy minden könyvének a szövegét még a megjelenés előtt elolvasom.- Már nemcsak a Kelet, hanem a Nyugat is kétségbeesésben él - mutattam a könyvre. Kópéskodó arcot vágott, amiből azt olvastam ki: miért csodálkozol, nyolcvankilenc után másról sem beszélek. Alkalmi összevetésként szóba hoztuk korábbi novellisztikáját.- Más idők jártak - mondta lakonikusan. Hallgattuk a kocsma zsongását. Mindkettőnknek jólesett az ötvenéves kötődés szódanságában ülni.- Hogy vagy? — kérdeztem.- És te? Hallom, infúziókat kaptál. Ekkor esett le, hogy a halálról szeretne beszélni.- Még nem akarok meghalni - mondtam.- Én sem - felelte. Ha arról volt szó, hogy megmentse önmagát, nem habozott játszani saját leikével. Ebben testvérek voltunk. Erkölcstelen dolog óvadannak lenni.- Az ellenállásnak többféle módja van - nézett a szemembe. - A többiek mind faluról jöttek, mi kisvárosból. Léva és Dunaszerdahely... Megvan még a nyolcas? A nyolcadik emeleti garzonlakásomról kérdezett, amit már rég eladtam, s amelyben éveken át többször is napokat töltött. A reggeleket ott is írással kezdte. A nyolcvanas években a legtöbbet talán Musilról, Közép-Európáról és Miskin herceg gyávaságáról beszéltünk. Mit takar a bűn, és mit a bűnhődés? 2. Most, hogy Grendel Lajos meghalt, rémít meg igazán emberi zárkózottsága. Alkati szomorúságnak is nevezhetném. Közemberként, íróként nyitott volt. Élvezet volt látni, hallgatni, ahogy lehetséges szellemi utódaival foglalatoskodott. Szabadságot adott nekik és szeretettel teli biztatást. Rengeteget beszélt, törődött velük. O volt a Mester. Engem a gyötrődő magánember érdekelt. Ügy éreztem, kölcsönösen szükségünk van egymásra. S ebben nem is tévedtem. Grendel nélkül nem válhatott volna a Kalligram azzá, amivé. S én sem. De Lajos énjét sosem tudtam egészen feltörni. Valamifajta összemérem nem engedélyezte számára a teljes kitárulkozást. Sokáig azt hittem, a szemlélődés mészölyi parancsát követi azzal, hogy szinte mindenüvé, még a kocsmába is egyedül jár. Egy barát jelenléte figyelmet igényel, ami tompíthatná látása élességét, akadályozhatná őt írói és mentálhigiénés szükségleteinek végzésében. Abban, hogy ne elméletileg, hanem emberközelből, pengeélesen hatoljon a valóság mozzanataiba, s onnan konokul tovább, az egyetemesig. Lehettem vele Erdélyben, Vajdaságban, Varsóban, Krakkóban,
