Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-15 / 287. szám
www.ujszo.com SZALON ■ 2018. DECEMBER 15. 32 TARCA A SZALONBAN Szécsi Noémi Levelek a kertből Kedves Húgom! Már néha gondolok a paradicsompalántákia. Pedig legkorábban - üvegházba vagy fóka alá - csak februárban vethetek. De a gondolat segít elviselni a telet, ami ránk ereszkedett. Elképzelem, ahogy a nejem, Editke által este tíz után elfogyasztott probiotikus joghurtok, valamint a karácsonytól vízkeresztig a fiaimtól tizenhatszor újramelegített töltött káposzta mellé porciózott tejföl műanyag poharait százas szöggel kilyukasztom és megtöltöm a saját keverésű termőföldemmel. Olyan fekete, mint a korrupt piaci ellenőr lelke és darabos, mint az apósom modora. Saját komposztomból kevertem meg, ami a tavalyi zöldséghulladékból és tavaszi avarból bomlasztottam hű földigilisztáim segítségével, igazi csoda. Lazán rakom meg a poharat, alig nyomkodom le, hogy aztán könynyedén belenyomhassam a mutatóujjamat: ez a mélyedés szolgál majd a mag helyéül. Ó, istenem, a mag! Nem ám akármilyen. Legyen közte édes, legyen közte leves, legyen közte nagy. Legyen közte korántermő, legyen közte bőtermő, legyen közte későn termő is, amit csak az első fagy állít meg. Nagy szemű és koktél egyaránt. Csak a teljességgel érem be. Törekszem rá. Ujjam hegyével lököm a mélyedésbe a magokat, ez a legszebb pillanat. Aztán ráhúzom a földet, és bőven meglocsolom mindet. Várom az örömteli napot, amikor - rendszeres, ám nem túlzott - nedvesség biztosítása és gyér télvégi napsütés mellett a mély sötétségből előbukkan a csíra zöld feje. Ezt pontosan olyan lassan és gyakran képzelem el, mint ifjúságom legkéjesebb emlékeit, amelyekre itt most részletekben nem térnék ki szívesen. Mert ha kinyitom a szemem, azt látom, hogy lassan jutottunk idáig, de most rövid idő leforgása alatt minden oda. November harmadik hetében elfagyott az egész kert, és én ettől minden évben ugyanúgy kétségbeesek. Futkosok fától bokorig, hitedenkedve kaparom a fagyott földet, rugdosom a deres avart, húzkodom az élettelen virágtöveket. „De hiszen mindjárt itt a tavasz” - szorongatja a kezem Editke, és látom rajta, hogy őszintén megsajnált, mint valami gyereket, aki reggel arra érkezik vissza a strandra, hogy a többi kölyök szétrúgta az előző nap épített homokvárát. „Lófaszt - mondom én ingerülten. - Tönkrement az egész. Nem volt értelme semminek. A munkám, amit belefektettem... minden fölösleges volt.”- Küzdők ellene, hogy meglássa a könnyet a szemem sarkában. Hiszen a férfihiszdnek is megvan a határa: szered bennem, hogy férfi létemre tudok sírni, de azt nem, ha már megint amiatt, hogy idén is eljön a tél és leszállt a fagy. Ha pedig megint rákezdenék, hogy ilyen aszályos tavaszt, nyarat és őszt még nem éltem, azzal végképp késélen táncolnék, már ami az asszonyom türelmét illeti. „Gyere, életem, iszunk egy bögre forralt bort odalenn a faluban” — mondja ilyenkor Editke, de idén ettől is csak rosszabb lett. Ne ijedj meg. Senkinek nem esett baja. Bár esett volna. De amikor a kocsmában az a disznófejű, ökörszemű, csirkeagyú paradicsomgyáros a szomszéd asztalnál degenerált, perverz, kozmopolita biokertésznek nevezett, akkor csak ültem ott, mint aki meg sem hallja. Mit mondjak, drágám, még csak biokertész sem voltam soha. Bár lettem volna, és akkor nem fájna ennyire, hogy azok közé se vágytam, de ezekhez se tartozom. Ezeknek most mindent szabad. Lenyomják a szarjukat a nép torkán, zsírosodnak, folyton a mezőgazdaságról pofáznak, de nem tudják, mi a kertészet, egy palántát se neveltek fel soha. Annyira felfújta őket az önelégültség, hogy már azzal se érik be, hogy győztek, az is kell nekik, hogy gyűlölködhessenek és rombolhasanak. Hát ilyen az élet egy kis magyar glóbuszon, ahonnan nem látunk ki sehova. Hallom, újabban nem eszel cukrot. Meg húst se. Pláne tejterméket. De hát akkor mit eszel, drágám? Keserves lesz mifelénk a karácsonyi trakta, nagymama csak olyasmit főz, amiben a fentiek legalább egyike, de inkább kettő benne van. Majd viszek Editke zakuszkájából, azt kimártogathatod a krumplis pogácsával, amíg mi agyvérzésig zabálunk. Legalább ennyi örömünk legyen. Huszonötödikén délután várunk. Ölel szerető nagybátyád, Lajos FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN A szentek városa VII. / A szent asszony Keresztbe-kasul bejártam a Napos-oldalt, tűvé tettem érte mindent a mahalákban és a wezíZrófcrrzokban (temetőkben), de sehogy sem sikerült meglelnem a város egyeden női szentjének csodatévő sírját. Már a neve is varázslatos: Merdzan kaduna - két török szó. A kaduna (házi)asszonyt, feleséget jelent, a névként használatos merdzan pedig korallt. A felgyújtott szóbeli források más szarajevói női szentet nem említenek, róla azonban sok mindent tudnak, például, hogy a sírja a Ravne Bakije temetőjében nyugszik. Ahol pedig hiába kerestem. Talán ki sincs jelölve, s még ha olvasni tudnám régi turbános sírkövek feliratát, sem találhattam volna meg. Pedig ott kell lennie valahol a régi Vratnik felett, az egykori és egyeden városfal környékén - már ezekből csak a tornyok maradtak, a fehér, a sárga és a piros (Bijela, Zuta, Crna tahija). Eredetileg öt volt belőlük - három kaputorony (kapi-kula) pedig ma is áll. A mendemonda szerint ugyanis, amikor a falat építették (Savoyai Jenő brutális pusztítása és az Oszmán Birodalom megrendülése után), egy szakaszon sehogy sem tudták felhúzni. Az emberek kézről kézre adták a köveket, a habarcsba tojást kevertek, hogy az erősség tartós legyen. De Ravne Bakije egy részén tehetedenek voltak. „Amit nappal felépítettek, éjszaka leomlott.” Egy vén kőműves tanácsára aztán előkerítették a hodzsát, akinek bölcs szavára mindig hajlottak, hátha tud segíteni. Az pedig így válaszolt: „Bizonyára egy szent ember fekszik a földben. Ha a sírját elkerítitek, biztosan megbékél.” „De mi legyen a fallal, hodzsa?” Mire az megvonta a vállát: „Kénytelenek lesztek kikerülni a sírját.” így görbült a fal Merdzan kaduna sírja körül. Minden kulturális különbözőség ellenére a történet ismerős lehet. A reggelre ledőlő fal az összeurópai fölklór tarka szövétnekének ugyanarra a szálára kapcsolódik, amely magyarul a Kőmíves Kelemenné balladájában Déva várához, a délszlávoknál pedig az albániai Shkodra/Szkutari városához fűződik. Az etnográfusok szerint az ősi építési áldozat emlékével van dolgunk A Szkadar építése (Zidanje Skadra) című epikus éneket 1815- ben egy hercegóc guslanó\ (énekmondó) gyűjtötte Vük Karadzic -Jacob Grimm fordította németre, Goethe rajongott érte, szintén lefordította. De nem ez a történet volt az, amely miatt a Merdzan kaduna nyomába eredetem, hanem az, amelyik az életéről mesél. Létező alakról van szó ugyanis, azt is tudjuk, hogy a hidzsra 1107. évében született (1695-96). Állítólag a város széli Goricán lakott. A tűrés és állhatatosság erénye ugyanis szilárdabb jellemmé formálta, mint a városfalat bárha, s bármennyi tojás árán formálhatták volna építői. Nyilván több női szent is lehetett Szarajevóban, akik kihulltak a kollektív emlékezetből. Evlia Cselebi például egy Deli Nisa kadunát említ, az imába visszavonult zárkózott asszonyt, aki rajongó, ihletett állapotban úgy járkált, mintha se nem látna, se nem hallana. Az ihletettség (ilham) azonban olyan tulajdonság, amely sok szentet jellemez. A Merdzan kaduna sorsa azonban világosan női sorsként mutatkozik meg: nemcsak hogy eltűrte, hogy alkoholista férje rosszul bánik vele, üvölt rá és csicskáztatja, sőt, üti-veri! E jelenség mára nem tűnt el. Efféle igazságtalanság hallatán a világi elme felháborodik. Tüzetes kutatásba kezdtem, hogy olyan történetet találjak Merdzan kadunáról, ahol ő jóként győzedelmeskedik (az evijákat gyakran egyszerűen csak jónak [dobri] mondta a nép), a rossz pedig elnyeri mesei büntetését. A világ azonban nem a mesei logikát követi. De a szentek sem, sem a meséjét, sem a világét. A szentek máshogy működnek. Nemcsak tűrnek, de lelkesednek {ilharrí) is, tudják, hogy a test és a fajdalom múlandó, a lélek szabad, úgy tűrnek, mint Merdzan kaduna, aki finom kelmével bugyolálta be férje botját. De nem a végét, hanem a nyelét, hogy a kéz el ne fáradjon használata során. Dzsender-ideológiáktól összezavart világunkban nem volt egyszerű, míg megbékéltem Merdzan kaduna történetével. Zavart, és szégyenkeztem miatta. A történet kapcsán sok minden megidéződik, nemcsak a nők helyzete az iszlámban, hol a hívő Allah szolgájának tekinti magát (a rob szó különben is szépen összecseng a magyar rabbal), hanem a mi keresztény, nyugatinak oly szívesen vélt világunkban. Zavart, hogy a nő választás híján alárendeli magát, s ezért még szentté is avatják őt. A helyzetet persze bonyolítja az is, hogy az evíiják közül egyáltalán nem szorulnak ki a nők, sőt: Goldziher Ignác a szentek kultuszáról írott klasszikus tanulmányában egy teljes fejezetet szentel a kérdésnek A szegény asszonyt szentté avató társadalom pedig, akit elhamarkodottan ítéltem meg, közszájon tartotta a mondást, melyszerint egy asszony negyven nap alatt szentté válhat, míg egy férfinek erre negyven év sem elég. Csak mikor újra foglalkoztatni kezdtek Merdzan kaduna történetei jöttem rá, hogy azért nem találtam a sírját, mert valójában nem is hittem benne. Akkor még nem tudtam, hogy egyáltalán nem az a lényeg, hogy nőről van szó. Hanem az alárendeltségről, amely ránk szabatott, arról, hogy e világban mind rabok vagyunk, s tűrnünk kell - ebben segítenek a szentek. Merdzan kaduna én vagyunk Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
