Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-15 / 287. szám
Azt gondoltam akkoriban, hogy nem vagyunk jók a hírek szintjén, szerettem volna, hogy ebben javuljunk. Viszont amikor ezt elértük, akkor meg úgy éreztem, jó, de most már ezen túl kellene lépnünk, az a cél, hogy összetettebb, komplexebb anyagokat hozzunk létre. Szilvássy József a mellékletbe készült interjúban azt mondta, hiányolja az Új Szóból a riportokat és a portrékat. Ezek mind saját hangok, amelyek egy lapnak arcot és egyediséget adnak, főleg akkor, ha egy lap feladja azt, hogy oknyomozást végezzen. Valljuk be, az Új Szó kicsit feladta az oknyomozást, de ennek egyszerű okai vannak, az oknyomozás nagyon drága műfaj. A helyszíni anyagok sem olcsók, de azokat nem kellene feladni. Mi az, amire büszke vagy? Én találtam ki a Presszó és a Szalon mellékletet, amit azóta is jó ötletnek tartok. Ugyanazon a napon a Szalon megszólítja az igényesebb olvasót, a Presszó pedig könnyedebb témákat hoz, de nem megy át primitív bulvárba. Határozottan büszke vagyok a Focitipp mellékletre, amit Gazdag Jóskával hoztunk össze, s ami az egyik legjobb napilapos melléklet Közép-Európában, de mondhatom Nyugat-Európát is. Büszke vagyok arra, hogy belementünk az olimpiákba. Az elején lehetetlen küldetésnek tűnt, hogy helyszíni tudósítónk legyen az olimpián, de végül azóta jártunk négy olimpián. Büszke vagyok a dizájnváltásainkra is, amelyek szerintem szintén jól sültek el, pedig helyenként erős ellenszél volt a kiadó részéről. Interneten szoktak keringeni vicces fotók kutyákról és gazdáikról, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. Szerintem ez a főszerkesztők és lapok esetében is így van. Mit gondolsz, te hasonlítasz az Új Szóra, vagy az Új Szó terád? Szerintem a kutya és a gazdája is úgy hasonlítanak egymásra, hogy egymást alakítják. Nem az van, hogy a kutya egyszer csak elkezd hasonlítani a gazdára, vagy fordítva, hanem ez fokozatosan alakul. Egyre jobban hasonlítanak, vagy egyre több olyan hasonló pontot fedezünk fel bennük, amelyek korábban is ott voltak, csak nem voltak nyilvánvalók. De most amúgy mire gondolsz? A te főszerkesztőséged alatt lettem a szerkesztőség tagja, és nagyon úgy éreztem, hogy a lap is olyan, mint te. Hogy az Új Szó is jó fej, van egy jó közeg, egy normális érzés... Na igen, ez nagyon fontos volt számomra, hogy jó munkakörnyezetét alakítsunk ki. Ne legyenek veszekedések, üvöltözések, hanem az ember úgy jöjjön be a lapba dolgozni, hogy ne ránduljon görcsbe a gyomra. Fontos volt számom-De a főszerkesztő igyekszik hasonszőrű embereket választani maga köré. Nem hasonszőrűeket, hanem a lehető legjobbakat. Akik úgy dolgoznak, olyan a munkatempójuk, munkastílusuk, mint az övé. Szilvássy azt is megjegyezte, hogy a jó főszerkesztő nem bratyizik a munkatársakkal. Nem gondolom, hogy te bratyiztál velük, de nagyon sok emberrel baráti viszonyban voltál és vagy a mai napig. Előfordult, hogy ez megnehezítette a munkádat? Persze, de én képtelen vagyok távolságtartó lenni, játszani a főszerkesztőt, és szigorú bácsiként mutatkozni. Nem ilyen a stílusom. Barátkozós típus vagyok, sokkal jobban szeretem normálisan megbeszélni a dolgokat, nem utasításokkal működni. Azt szeretem, amikor a másik ember mondja ki azt, amit én szeretnék. Melósabb dolog sokat beszélni, megmagyarázni és elfogadtatni az álláspontodat, mint azt mondani, hogy „ez van, oszt kész”, de én inkább ilyen típus vagyok. Voltak, akik visszaéltek ezzel, de akkor is azt gondolom, hogy ez jobb munkamódszer, mint a direktíva. Most milyen viszonyban vagy az Új Szóval? Ott dolgoztam 1998-tól 2017-ig, vagyis 19 évet töltöttem azon a munkahelyen. Ez azért rányomja a bélyegét arra, hogy az ember hogyan gondolkodik, hogyan érez egy lap és egy szerkesztőség iránt. Továbbra is jó viszonyt ápolok az emberekkel, és továbbra is úgy nyitom ki a lapot, hogy ez életem egy része, jelentős része. De amúgy kritikusan viszonyulok a laphoz, ahogy addig is kritikusan viszonyultam hozzá, amíg ott dolgoztam. Mit olvasol el belőle most? Ez változó. Nincs olyan, hogy programszerűen leülök, és A-tól Z-ig elolvasom. Csak azt olvasom vannak ezek a pontok, de ezt most nem fogom itt elmondani. Akkor azt mondd el, mi kell szerinted ahhoz, hogy az Új Szó a nyolcvanast is meg tudja ünnepelni. Ez jó kérdés. Nemcsak arról beszélgetünk, mi lesz az Új Szóval 10 év múlva, hanem arról is, mi lesz a nyomtatott sajtóval 10 év múlva. A nyomtatott sajtó agonizálásáról van szó, amit tíz éve még nem lehetett biztosan tudni. Sejthető volt, hogy a digitalizálás kicsit gajra vágja a nyomtatott sajtót, de azt nem gondoltam, hogy ez enynyire intenzív lesz. Egyáltalán nem biztos, hogy 10 év múlva lesz nyomtatott Új Szó. Aztán lehet, hogy az Új Szónak tíz év múlva tévéje lesz! Nem tudom, hogyan fognak alakulni a trendek. De az biztos, hogy nagyon erősen rá kell feküdni a digitális dolgokra, mert szlovákiai magyar szinten az Új Szónak van a kezében a legtöbb eszköz. Ameddig lehet, meg kell tartani a nyomtatottat, de a kérdés az, mennyire kell exkluzívnak lennie a nyomtatottnak a digitális verzióhoz képest. Ezt viszont most nem lehet megmondani, mert nem lehet átlátni, hogyan fog alakulni a piac. Tény, hogy az Új Szó olvasói sokkal konzervatívabbak, mint a többi lap olvasói - van egy olyan nézet is, hogy az utolsó nyomta-és egy tiszacsemyői magyarnak, azon túl, hogy mindketten magyarok. Nem lehet, hogy az egyik dolog, amihez közük van, az pont az Új Szó? A lap is formálja a szlovákiai magyar közösségi tudatot. Az Új Szó lehet az egyik, de több ilyen közös identitáspontot lehetne találni. De az Új Szó mindenképpen jelentős szerepet játszik/játszhat ebben. Beszéljünk a főszerkesztőséged legjeiről. Meg tudod mondani, mi volt a legjobb vagy a legrosszabb döntésed? Sokszor el szoktam mondani, hogy az ember vezető pozícióban rengeteg döntést hoz, és azok között óhatatlanul lesznek hibásak is. Abban az érában, amíg én voltam a főszerkesztő, voltak nagyon nehéz pillanatok, például a Hedvig-ügy. Ez gyakorlatilag az egész föszerkesztőségemet végigkísérte. Mindig azt kértem, próbáljunk kritikusan nézni a dolgokra. A Hedvig-ügy elején kétkedők voltunk, mert nem tudtuk, hol az igazság. Nem hónapokig hezitáltunk, de néhány napig nem lehetett tudni, mi a helyzet. De aztán szépen sorra kiderült, hol az igazság, és már nagyon kemény álláspontot képviseltünk. Szintén kemény időszak volt a Radicová kormány bukása is. Az volt a legnagyobb kockázat, amibe ba? Mert nem akartam, hogy hülyén nézzünk ki, hogy ez nincs benne a lapban. Bár így belegondolva, sokkal hülyébben néztünk volna ki, ha nem bukik meg a kormány, mi pedig azt írtuk, hogy megbukott. .. Nem tudom, miért mentem bele. Voltak azért információink, hogy ez fog történni. Az utolsó pillanatig kapcsolatban voltunk politikusokkal, tudtuk, hogy 99%-ra bukik a kormány. Ezt be kellett vállalni. De amúgy kamikaze-akció volt. Főszerkesztőként melyik nyomás volt a legnehezebb? Nagyon sokféle nyomás van, mert mindenkinek megvan az érdeke és a maga igénye. Elsősorban ott a kiadói igény, hogy jók legyenek a számok, eladható legyen a lap, hosszú távon fejlődőképes legyen. Aztán vannak a munkatársak igényei, akik szeretnének jó munkahelyen dolgozni, jó dolgokat csinálni. Van egyfajta piaci nyomás, ezt úgy értelmezem, hogy a piac is alakul, és neked is valamilyen szinten alakítanod kell hozzá a terméked. A piaci igénynek a része a gazdasági nyomás. Aki reklámot helyez el a lapban, azért teszi, hogy eredménye legyen. Ehhez el kell vinned a reklámot az olvasóhoz. És persze benne van a nyomás azok részéről, akikről írsz. Ezek nem csak feltétlenül politikusok, hiszen van sok rovat, és mindegyikben ezerféle emberről esik szó. Persze, a politikusok néha telefonálgattak - az elején egyébként többet, mint a végén. Voltak politikusok, akiknek fel sem vettem a telefonját, mert minek? Tudtam, hogy úgyis meg fogjuk írni, amit meg akarunk, most veszekedhetünk, de fealkotási folyamatról szól - hogy körülnéztél 2001. szeptember 11-én a szerkesztőségben, és azt gondoltad, ez egy profi csapat. Épp akkor váltottak le a főszerkesztőhelyettesi pozícióból. Jött a másnap, és a főszerkesztő nem volt bent. Volt már internetünk, de az inkább egy kis luxusnak számított. A híreket az MTI-ből és más ügynökségekből vettük, ezek egy gépre voltak rákötve, oda jártunk óránként megnézni, történt-e valami. Egyszer csak hívott Gágyor Aliz kolléganő, nem tudom-e, mi történt a világban, mert nullára zuhant az amerikai tőzsde. Bekapcsoltuk az egyik amerikai hírcsatornát, és ott már ment élőben az egész. Gyorsan össze kellett kapni a szerkesztőséget, egy óra alatt átalakítottuk az egész lapot. Éreztük, hogy valami őrületes és meghatározó dolog történik. Leosztottuk a feladatokat, az első hét oldal csak erről szólt. Tényleg nagyon profin viselkedett akkor mindenki. Ajegyzet, a kommentár, a képek, az összefoglaló, a reakciók - minden a helyén volt, nagyon jó alkotó meló, műhelymunka zajlott. Az elején mindenki ledöbbent, de ebből ki kellett lépni, mert hát profik vagyunk, megyünk, írjuk, keressük, összeállítjuk, szerkesztjük. .. Amikor lezártuk a lapot, akkor lettek rajtunk úrrá az érzelmek. Azért szeretem ezt a sztorit, mert szerintem árulkodó, ha valaki képes meglátni a kollégái profizmusát, főleg egy ilyen kiélezett helyzetben. Nagyon sokat kaptam az Új Szótól. Az egész lényemet meg személyiségemet alakította. Nemcsak én alakítottam az Új Szót, hanem az Új Szó is engem, és azok az emberek is, akik ott dolgoztak. De főszerkesztőnek lenni nem méznyalás, folyamatosan valakinek baja van veled, és mindig mindenkinek más miatt. Ez nem egy olyan pozíció, ami feltétlen szeretettel jár, inkább negatívan néznek rád az emberek, mert „te tehetsz mindenről”. Erre jó példa, amikor az egyik barátunk azt mesélte, az Új Szót azért utálja a nagyanyja, mert már megint emelte a gyógyszer árát. Vagyis, ha a lap arról ír, hogy emelkednek a gyógyszerárak, az néhányak fejében talán úgy csapódik le, hogy az Új Szó emeli az árakat. Kicsit hálátlan pozíció és funkció a főszerkesztőé, mert mindenki őt találja meg. Aztán eljöttem a Kisebbségi Kulturális Alap igazgatójának, és rájöttem, itt sokkal többen haragszanak rám, mint Új Szó-főszerkesztőként! Bőd Titanilla
