Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-15 / 287. szám
percében olyan fájdalmak gyötrik, amelyek éjszaka sem enyhülnek. A kisfiú, akinek életét olvasóink hatéves korától követhetik nyomon, azonban megtanult együtt élni nemcsak a fizikai, hanem a lelki fájdalommal is. A rengeteg műtét, az orvosi vizsgálatok és fájdalmas kezelések nem csupán arcocskáján és bőrén hagytak hegeket. Lelkileg is meggyötörték. Megtörni mégsem tudták. „Sosem mutattam ki előtte kétségbeesésemet vagy félelmeimet. Mégis előfordult, hogy ő vigasztalt. Egy alkalommal, mikor a szövettani vizsgálat kimutatta, hogy az eltávolított daganat rosszindulatú volt, félhangosan megkérdeztem magamtól: mi lesz most? Mire Tomi, aki látszólag nem is figyelt rám, ennyit mondott: hát megyünk tovább!” - közli az anyuka. Trump leállíttatta a védőruha gyártását Tomika életminőségén sokat javított az a védőruha, amit egy szlovák kereskedelmi tévécsatorna közbenjárására a NASA-tól tunk egy angliai székhelyű céget, amelyik hasonló védőfelszerelést gyárt, de ez csak 80 százalékos védelmet ad. Nagyon rendesek voltak, mert küldtek egy védősisakot és kesztyűt Torinak, de a nadrágot és a pólót nekünk kell megvennünk” - tájékoztat az anyuka. Bár a családfő több helyen és több műszakban dolgozik, nem tudnak félretenni annyi pénzt, hogy meg tudják venni a 300 eurós pólót és 250 euróba kerülő nadrágot. Tomikának három testvére van. Két éve Ebeden, önkormányzati bérlakásban élnek. A lakbér, a mindennapos kiadások, a kórházi kezelések, a biztosító tétet - mivel szépészeti beavatkozásnak számít - a biztosító nem téríti. „Mondtam is anyunak, hogy nem kell nekem a plasztika. Minek? Kijön egy újabb daganat, és akkor feleslegesen dobtuk ki a pénzt. Egyébként aki akar, így is elfogad. Aki nem, az meg az ő gondja” - vonja meg a vállát. A kérdésre, hogy mit üzenne azoknak, akik, mivel nincsenek Ha úgy érzi, hogy tudná és szeretné támogatni a kisfiút és családját, a következő számlaszámon teheti meg: Marco Tomas Zeman, OTP Bank IBAN: SK79 5200 0000 00001457 3854 BIC: OTPVSKBX vjuijmi) £jiiu£.i)auiia < A védőruha miatt sokan kigúnyolják, de enélkül nem mozdulhat ki otthonról műi, utM tűrnie ci a icívcicii. így lapunk elsőként közölhette a fényképet. Leczo Zoltán Királyhelmecen és környékén sok nagy jelentőségű eseményről beszámolt. „2006 tavaszán Ladányi Lajos a hejcei légikatasztrófa helyszínén hónapokkal a tragédia után személyes tárgyakat talált. Miután helyszíni riportot írtam az ügyről, a szlovák hadsereg letakarította a Borsó-hegy tetejét, zsákszámra hordva el innen a törmeléket- meséli királyhelmeci tudósítónk.- A 2008 májusában született fejszési hármasikrekről is többször írtam. Legelőször akkor, amikor az önkormányzat megtagadta, hogy egyszeri anyagi segítséget nyújtson a családnak. A sorozatos tudósítások után minden képviselő és a városi hivatal dolgozói is adakoztak, majd a gyűjtés során annyi pénz gyűlt össze, hogy fel tudták újítani a család házát, és még egy használt autót is vásároltak nekik.” Ezekből az esetekből is látszik, a jó szándékú összefogás a kilátástalannak tűnő problémákra is megoldást nyújthat. Drsnik - kötelező látnivaló felelőtlenül pofázó politikusoknak Amióta újságíró vagyok, rengeteg felháborító, tragikus, groteszk vagy egyszerűen csak „érdekes” szituáció szemlélője vagy szenvedő alanya voltam. Ott voltam egyebek mellett, amikor hatvan év után, közvetlenül karácsony előtt megnyitották a Kis- és Nagyszelmencet összekötő határátkelőt; tudósítottam a 2004-es szlovákiai éhséglázadások helyszíneiről; a Borsó-hegy tetején, a lezuhant szlovák katonai gép roncsaitól néhány méterre, irgalmatlan hófúvásban „ünnepeltem” a 34. születésnapomat, és ott voltam a 42 elhunyt katona epeijesi búcsúztatóján. És persze láttam az árván maradt gyerekek fotóit a tragédia helyszínén letarolt fákra kötözve. A koszovói Babaj e Bokesen rendezett ederlezi ünnepségen egy volt katona nekem hencegett el vele, hogy a háború idején hogyan vágták ki bajonettel a terhes nők hasából a magzatot, és jártam Adem Jashari parancsnok házában, melyben a többnapos ostrom során a szerbek legyilkolták az egész családot, a nagymamától a néhány éves unokákig, akik most ott nyugszanak szép sorban a házzal szemközti domboldalon, a nemzeti színű albán lobogók alatt, S ahogy ezen a felsoroláson gondolkodom, egyre törnek elő az újabb és újabb képek, arcok és történetek, melyeket felidézni sincs kedvem. Ezzel az előélettel nehéz bármit is kiemelni abból az emlékanyagból, melyet egy újságíró szerez a hétköznapjai során, már csak azért is, mert néhány valóban nem tűri a nyomdafestéket, mások elmesélését pedig óhatatlanul hencegésnek vagy öntömjénezésnek vehetné az olvasó. Drsnik, ez a koszovói szerb falu azonban nem megy ki a fejemből. Szinte napra pontosan tizenhárom évvel ezelőtt jártam ott, a vidéket nálam klasszisokkal jobban ismerő barátaim társaságában. Andrej néhány kilométerrel arrébb munkatársaival iskolát építtetett a háború után hazatérő gyerekeknek, Eubor pedig - aki tizenvalahány nyelvet beszél - egyforma otthonossággal mozgott a szerbek és az albánok lakta településeken. Szóval baktattunk a késő őszi balkáni napsütésben és szélben a hegyoldalon, hogy miért épp Drsnik felé, azt most már nem tudnám megmondani. Pusztulást, reménytelenséget, sírokat, romokat láttunk már addig is eleget, Drsnik pedig első látásra nem különbözött a többi, hazatelepült szerbek által lakott és nemzetközi katonák által őrzött falutól. Néhány percen belül kéretlen idegenvezetőnk akadt a helyi tanító személyében, aki be is invitált minket a faluszéli első házban lakó ismerőseihez. Ahogy beléptünk, egy hetven év körüli öregember, aki épp olajos halat evett dobozból a konyhában, látásunkra haptákba vágta magát, és remegő hangon azonnal fogadkozni kezdett, hogy ő egész életében vasutas volt, soha nem bántott senkit, és tanúi is vannak arra, amit állít. Miután valamelyest úrrá lettünk elképedésünkön, megnyugtattuk az öreget, hogy szlovákiai újságírók vagyunk, és csak látogatóba jöttünk a faluba. Ennek örömére azonnal pálinkával kínálnak minket a háziak, de hamar kiderül, nincs öt pohár a házban. Egy joghurtos dobozból, egymás után isszuk a rákiját. A ház, melyet valami skót keresztény szervezet építtetett a hazatérőknek, ugyanolyan, mint a többi, borzalmas tákolmány. A helyiek elmesélik, a faluban munkalehetőség nincs, rádió- vagy tévéadás nem fogható, napilapok nem járnak, áram sincs egész nap, s a helyiek egyetlen időtöltése - míg a heti 7 eurós segélyt várják -, hogy a házuk elől nézik, ahogy az egykor az ő tulajdonukban lévő földeken szántanak-vetnek az új tulajdonosok, az albánok. Munkát náluk nem vállalhatnak, egyrészt félnek tőlük, másrészt pedig, mivel az előző néhány évtizedben ők voltak az „uralkodó nemzet”, soha nem tanultak meg albánul, így most, a történelem kerekének fordultával, tökéletesen kilátástalan helyzetbe kerültek. Az emberek, mielőtt hazatértek volna, a háború alatt évekig egy belgrádi sportlétesítmény pincéjében voltak elszállásolva, egyesek ott haltak meg, mások meg ott, az alagsorban születtek. Elmesélik, nem tudták mire vélni az ott felnövő gyerekek, ha valamelyik belgrádi újgazdagot látták megérkezni a heti tenisz- vagy focimeccsére, és azt sem értették, mik azok a tárgyak, amelyeket ezeknél az embereknél látnak. Aztán hazajöttek, mert „annál, ami ott volt, ez is jobb”. Kifelé menet beinvitálnak egy romhalmazba, ahol egy véres kőtömb felett egy újságból kivágott szent képe függ. Andrej még idejében kiüti a kezemből az égő cigarettát, és azt sziszegi a fogai között: „Nem látod, te hülye, hogy templomban vagy?!” Bizisten, nem láttam! Illetve feltételezni sem tudtam, hogy amit látok, az az itteni Isten háza. Kifelé menet egy idős öregasszony vezet minket a portájához, hogy a segítségünket kéije valami fontos ügyének az elintézéséhez. Hallgatjuk őt, nézzük, amit mutat, majd szinte egyszerre, sután, mindannyian a zsebünkben lévő összes szerb pénzt a kezébe nyomjuk. Köszöni szépen. Mi pedig indulunk. Eubor mondja, hogy a jövő héttől már az ételt sem hozzák fel a falubélieknek a spanyol katonák, úgyhogy kérdés, hogyan költi el a pénzünket a néni. Bólogatunk nagyokat. Én meg elsírom magam. Drsnikben, tizenhárom éve, Európában, tizenvalahány órai autóútra Pozsonytól. Leczo Zoltán
