Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-15 / 287. szám
www.ujszo.com | 2018. december 15. ÜNNEPI MELLÉKLET 113 Jelentés egy kalandos, közös közéleti körutazásról 1 December 8-án írom e sorokat. A hazai magyar történeti kronológia vaskos tudós- 0 könyve szerint, no meg a véletlenek puszta egybeesése révén, 1948- ban pont ugyanezen a napon és éppen hetven esztendeje körlevélben értesítette regionális szerveit az akkoriban mindenható kommunista párt arról, hogy Új Szó címen hamarosan magyar pártlap indul; tessék hát nekifogni a terjesztés feladatainak! Kétéves voltam akkor, és mit sem sejtettem a világmindenség zűrös dolgairól... Ma tehát 72 éves vagyok, következésképpen annál többet tudok már mindarról, mennyire önző és akamók, nyugtalan és kiszámíthatatlan, acsarkodó és ideges a rohanó világ. Hogy mennyi fáradságába kerül mindennek meg mindenkinek a létezés, az egyszerű talpon maradás. Beleértve akár egy napilapot is. Olyat, mint a nemzeti kisebbségi létben kereken hét évtizede megjelenő Új Szó! Merő tényként már ez maga bravúr - nem feledve az olvasók ragaszkodásáért járó hálát és köszönetét! Mert egy napilapnak, ha olvasóközönsége is akarja, mindig van jelene és jövője. Jómagam egész újságírói életpályám nyomdafestéket látott javát - annak derűsen örömteli, illetve politikai vagy roszszalló gáncsai hajtűkanyaijainak tapasztalatai dacára - az Új Szóhoz kötöm. Most, e kerek jubileum ürügyén, életkoromra hivatkozva, azt mondhatnám: ennyi volt. Ennyi, és köszönöm az Önök figyelmét, a bizalmukat. Mondhatnám, de hát az újságírás nem állás, nem hivatás, hanem életforma, amit addig élvez az ember, ameddig a vitalitása bírja. Illetve a mai időkben addig, amíg van olyan szlovákiai magyar sajtótermék, ahová az ars publistica hitelét önnönmaga, de talán az olvasói előtt is őrző zsurnaliszta - szellemi magatartás tekintetében - megfelelési kényszer nélkül adhatja írásait. 2 Az Új Szóval - a hol veled, hol nélküled libikókáján - tehát több évtized van mögöt% tem. Még a hatvanas évek derekán egy nyárra fölvettek gyakornoknak, és ősszel ott marad(hat)tam. Nemcsak a valami, ami nagyon fontos, de manapság bizony hiányzik a szlovákiai magyar sajtó hétköznapjaiból: volt természetes műhelymunka. Akiről az idősebb kollégák úgy látták, hogy rátermett, azzal türelmes mentorokként foglalkoztak. Jóleső érzés volt tudomásul venni az Új Szó meghatározó szerepét például a magyar iskolák megmaradásában, gyarapodásában; a hírlapírók igyekezetével hozzájárulni a szlovákiai magyar kórusmozgalom, öntevékeny színígy lettem hosszú évekre a Csemadokban kegyből megtűrt művészeti szakelőadó; de mert az újságírás ördöge mégiscsak ott bujkál az emberben, hát sokáig csak szignók meg álnevek alatt publikálgató „skribler”. Az Új Szóban azonban így sem „cikkezhettem”, ám ha a jobboldali, opportunista, szovjetellenes stb. senkifia a lapnak bevételt jelentő - például egy üzem vagy efsz megbízásából a szocialista munkaverseny mellkasfeszítő sikereiről írt -, hozni az igazat a felmerült témában, inteíjúalanyom igazmondó pillanataiban az őszinte véleményét is az adott dologban, és életének talán egy-két meghatározó mozzanatát sem titkolva közben. Az olvasó érdeklődésében bízva az én kötelességem „csak” arra koncentrálni, hogy kitől mit akarok megtudni, illetve, hogy az is kiderüljön: kit miért akartam olvasóközeibe hozni. Hiszen ez az újságírói munka alapja. Sőt, manapság hangsúlyos feladata is, mert újabban elég sokféle igazság létezik, és hát az olvasó dolga eldönteni, hogy ő mit fogad el igaznak. Izgalmas feladatkör hát a riporteré, mert neurotikus világban élünk, a közélet tele van botránnyal, az emberek bizonytalansággal, a könnyen megszűnő munkahelyek félelmével, a politika pedig a hálószobánktól kezdve az ebédlőasztalunkig mindenhol jelen van. A hazai politika, oktatásügy, egészségügy, mi több, akár egyetlen sima karácsonyi bevásárlás „élményeinek” parodisztikusságában a pártatlan újságíró egyetlen lehetősége az olyan racionális kérdésfeltevés, amelyre már nincs irracionális válasz. Legföljebb a paródiát is túlszárnyaló abszurd blődség, de ez már nem a riportert, hanem a választ adót minősíti... Számomra, az Új Szóban 1990 óta megjelent több száz interjúmnak köszönhetően, réges-régen kiderült: inkább jöjjenek több felől kritikák vagy vádak, mint hogy alákérdezzek, és a kérdést mindenki szeresse, a választ meg mindenki előre tudja. A valamirevaló újságíró ugyanis jól ismeri, hogyan él, mit tervez és mit fájlal az EMBER, aki egyben választópolgár, akinek iskolába jár a gyereke, aki felkeresi az orvost, akinek kirabolják a lakását, vagy egyszerűen csak azt szeretné, hogy jobbára kevéske pénzéért a boltban ne akarjanak bóvlit rásózni. Hogy észrevenni a fonákságokat nem tudomány? Lehetséges. De az újságírónak nemcsak szimata van, hanem szakmája felelősségével többes számban gondolkodni is megtanult. Jóban-rosszban megélte 70. születésnapját az Új Szó! Szép kor, de nem zárja ki, 9 hogy a szellemi szabadság „személyiségjegyeivel” a jövőben - a pártsemleges és tárgyilagos lapszerkesztés prin„Hívtak, és mi mentünk" A korábban, a kisebb szerkesztőségekben (Szabad Földműves, Szabad Újság, Gömöri Hírlap) eltöltött évek után munkámban és életemben is nagy változást hozott a nap, amikor az Új Szó munkatársa lettem. Ebben a szerkesztőségben az irányítás és a szervezettség magasabb fokát tapasztaltam, érződött az idősebb munkatársak rutinja, a fiatal kollégák igyekezete. Remek társaság volt, sokat tanultam tőlük. A politikai fordulat utáni években kerültem a napilaphoz, amikor jó volt újságírónak lenni. Az emberek megnyíltak, őszintén nyilatkoztak, és hívtak bennünket. Hívtak, és mi mentünk. Jártuk az üzemeket, a mezőket, látogattuk a családokat, és igyekeztünk megírni a riportalanyok munkahelyükön szerzett benyomásait, beleértve a visszásságokat is. Én naivan úgy képzeltem, ha a gazdasági vagy egyéb téren tapasztalt túlkapások a napilap révén kiderülnek, a problémák maguktól megoldódnak. Tévedtem. A gondok, a panaszok lapunkban nyilvánosságra kerültek, mégsem történt semmi. A kilencvenes évek második felében aztán az anyaggyűjtésben nagy változások kezdődtek. Nehezítette a munkánkat, hogy az új vállalkozások tulajdonosai megtiltották alkalmazottaiknak, hogy tájékoztassák az újságírókat. Szóvivőket bíztak meg, akik sokszor kitértek a válaszadások elől. A vállalkozókat, a munkahelyeket és egyebeket érzékenyen érintő témák boncolgatásánál vége szakadt a hiteles, pontos és kimerítő tájékoztatásnak. A változások szerkesztőségünket sem kerülték el. Az eligazítások, a megbeszélések egyre gyakrabban csaptak át vitákba, szerkesztőségi értekezleteinken feszültebb lett a légkör. Egy ilyen heves tanácskozás után közöltem a főszerkesztővel, hogy felmondok. A felmondás napja örökké emlékezetes marad a számomra. Nem a tanácskozás légköre miatt, hanem azért, mert a megbeszélés teljesen véletlenül az ötvenedik születésnapomon zajlott. (Néhány munkatárssal egy, a szerkesztőséghez közeli kocsmában szerényen meg is ünnepeltük.) A felmondást később természetesen írásban is megerősítettem, és befejeztem a bő egy évtizedes újságírói tevékenységemet. Farkas Ottó
