Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-15 / 287. szám
www.ujszo.com | 2018. december 15. ÜNNEPI MELLÉKLET in Múltidézés a kollégák szemével Szerkesztőségi összejövetelek, fordítandó pártdokumentumok, vérre menő viták - az Új Szó-sok élete a múltban is mozgalmas volt. Régi képeket és emlékeket gyűjtöttünk kollégáinktól. Profik és nem profik A nyolcvanas évek elején rövid ideig a levelezőosztályon dolgoztam. Egy nap egy idős asszony levele került hozzám valahonnan a keleti végekről, margóján a főnöknőnk által ráfirkantott „Elintézni!” utasítással. Ahogy ránéztem a szálkás, reszketeg betűkre, megdobbant a szívem. Az én mesélni, dalolni mindig kész nagyanyámnak volt ilyen írása. A levél maga is olyan volt, olyan gyermekien bizakodó, mintha boldogult nagyanyám írta volna. Az életéről beszélt, a magányáról, arról, hogy se orvos, se patika nincs a faluban, és mennyire nehéz fájós lábbal felutazni a városba. Pedig nagy szüksége lenne egy orvosságra, amelyet sehol nem tud megkapni. Azt hallotta, Pozsonyban minden kapható, nem tudnánk segíteni? Fél napot az orvosság hajkurászásával töltöttem, ismerősök ismerőseinek és azok isme-Hűvös május elseje, felvonul az Új Szó Magyarul - ez volt a legfontosabb Hatodik éve vagyok nyugdíjban, de máig szoktam az Üj Szóval álmodni, ami nem is csoda, hiszen közel negyven évig a lapkészítés töltötte ki az életemet. De sosem a későbbi, modernebb épületekhez fűződnek az álmok, hanem az igazihoz. A Gorkij utca 10-hez. Miként az angolok ismerik a híres miniszterelnöki rezidenciát, a Downing Street 10-et, úgy a felvidéki magyarok többsége is hallott a Gorkij utca 10-ről, hiszen az Új Szó fénykorában, a hetvenes években elérte a 90 ezres példányszámot is. Ebből akkoriban azt a következetetést vontuk le, hogy nagyjából minden magyar családhoz eljutott a lap. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a Vasárnapból száz-száztíz ezer is elfogyott. Ez utóbbit ugyanazok szerkesztették, mint a napilapot, a két szerkesztőség csak jóval a rendszerváltás után vált többé-kevésbé külön. A Gorkij utca 10. kissé lestrapált öreg épülete körfolyosóival, eldugott zugaival a szó békebeli értelmében vett igazi redakció volt. Nem számított, hogy villanyoltás után talpunk alatt ropogtak a svábbogarak, hogy az egyik elromlott férfivécé előtt állandó volt a pisiszag. Mert mi akkor voltunk fiatalok. Jó volt ott lenni, néha haza sem akaródzott menni. A Gorkij utca 10-ben még volt igazi közösség, igazi barátságok köttettek, nagy - titkolt és kevésbé titkolt - szerelmek születtek. Az ütött-kopott bútorok, az írógépek ropogása sajátos hangulatot árasztott. Nagyokat lehetett beszélgetni, csöndesen kvaterkázni vagy jókat mulatni. És természetesen ment a sztorizgatás, mindenről és mindenkiről. A nyomdafestéket tűrök - ebből van kevesebb - közül P bácsiról (a ma is élő rokonok miatt nevezzük így), aki percekig ácsorgott átellenben, a Pravda épületében a lift előtt három emberre várva, mert a felvonó ajtajára az volt kiírva (szlovákul), hogy „Csak négy személy részére”. Vagy a magát az Új Szó koszorús költőjének tartó fűzfapoétáról, aki a szövetkezetesítés éveiben lement falura riportot csinálni, s megkérdezte a parasztembert: bátyám, mennyit ad ez a tehén? Mire az öreg: ez, semmit, merthogy ez bika, nem lássa? Nem látta. Nem elhanyagolható: a szerkesztőséggel szemközt volt a Tuzex, mindig láttuk, mikor kaptak friss árut. Emlékeztetőül: a Tuzexben lehetett honiért nyugati cuccokat, női csipkecsodákat, farmert, bolyhos pulóvert, holland kakaót és csokit venni. Bonit pedig mutyiban, az üzérektől is lehetett szerezni. Az Új Szó alapító atyái és anyái - közülük ma már senki sem él - elmondták nekünk, kezdő fiataloknak, mennyire boldogok voltak, mennyire büszkék voltak arra, hogy a háború, majd a magyarüldözés, a kitelepítések borzalmas évei után először lehetett magyarul írni, és azt ki is nyomtatták. Ma biztosan furcsának tűnik, de eleinte szinte mindegy volt, hogy mit, a lényeg az volt, hogy magyarul. A felvidéki magyar A hír szent 1989 májusától 2001 január végéig voltam az Új Szó szerkesztőségének tagja, és az itt eltöltött több mint tíz esztendőre, valamint a további másfél évtizedes külsős együttműködésre máig jó érzéssel emlékezem. Elsősorban azért, mert ebben a közösségben számtalan tehetséges, értelmes, nyitott, a dolgokat sokszor sajátos szemszögből szemlélő és értékelő embert, kollégát ismerhettem meg - nemcsak az újságírók között, hanem a grafikusok és az adminisztratív dolgozók között is, akikre máig szeretettel és tisztelettel gondolok. Az akkori munkával kapcsolatos emlékek között kitörölhetetlenül megmaradtak: a gyakran heves szerkesztőségi viták és csetepaték a belőlük levonható tanulságokkal együtt, a késő éjszakába nyúló spontán közös ünneplések. A rendszerváltás napjaiban érezhető „hogyan tovább” feszültségét oldó lelkes csapatmunka, amit a betegszabadságon levő kollégákat is helyettesítve kellett elvégezni. A többszöri tulajdonosváltással kapcsolatos bizonytalanság, a számítógépes szerkesztőségi rendszer bevezetését és működtetését kísérő várakozások és ellenérzések emléke mára-el is halványult, ugyanakkor jó érzéssel tölt el az a tudat, hogy a közvetlenül a rendszerváltás után megfogalmazott és elfogadott szerkesztőségi alapelvek szellemének megvalósításában én is részt vehettem, s hogy a függetlenséget jelképező „a hír szent, a vélemény szabad” elvét alapjában véve - a tűréshatáron belül - máig sikerült megtartani. Ennek további megőrzéséhez újabb sikeres 70 esztendőt ki-Duda Emília (balról) és P. Vonyik Erzsébet
