Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-15 / 287. szám
4 í ÜNNEPI MELLÉKLET 2018. december 15. | www.ujszo.com Ne így legyen Jó ideje azon töprengek, mitévő legyek. Vállalkozzam időutazásra? Irány a garázs, vontassuk ki rég nem használt időgépemet, és előre. Előre? Vagy hátra? Nagy vonalakban nem árt a múlttal foglalkozni, hátha sikerül tanulni belőle, bár kétszer ugyanabba a helyzetbe egyetlen főszerkesztő sem kerül, még akkor sem, ha kétszer állt mondjuk az Új Szó élén, mint ahogy két főszerkesztő munkáját is nehéz ugyanazzal a mércével mérni, mert mindegyik másban volt jó, és mindegyik más hibá(ka)t követett el. Tanulni viszont nem szégyen se más hibájából (lásd az okost), se más sikeréből. Egyszerűbb lenne a dolgom, ha kitehetnék az íróasztalra egy szép, hófehér, tiszta papírt, és olvashatatlan betűimmel leírhatnám, mit kívánok a 70 éves Új Szónak. Az sem lenne rossz megoldás, ha azt a szép fehér papírt írógépbe fűzhetném, és bekopognám, mit gondolok, milyen volt ez az újság induláskor, a rendszerváltás után, és milyen ma. Csakhogy virtuális papírra írok, minden megfoghatatlan, csak a kinyomtatott Új Szó kézzel fogható, csak abból lehet csákót, hajót hajtogatni, arra lehet zöldséget pucolni, azzal lehet ablakot fényesíteni, annak a lapjai képesek csak megsárgulni. És csak azt lehet kiteríteni a reggeli kávé mellé, ahhoz térhetünk vissza este, amikor a karosszékben az olvasólámpa fényénél visszatérünk azokhoz a cikkekhez, amelyekről reggel megállapítottuk, ehhez még visszatérünk. Egyre kevesebben fizetik elő a nyomtatott Új Szót, de ez bármelyik napilapra, sőt lassan a hetilapokra is vonatkozik. Sőt, már a könyveket is a virtuális könyvtárból kölcsönzik vagy virtuális könyvesboltban veszik az emberek. Örüljünk, hogy még vannak emberek, akik olvasnak, mondják a szkeptikusok. Ők úgy vélik, néhány év, és eltűnnek az olvasó emberek. Talán valami csipet nyomnak a fejükbe, és speciális géppel közvetítik a híreket is és a tudást is a fejükbe. A papírújságot, a nyomtatott könyveket pedig már csak múzeumokban fogják mutogatni. Ne így legyen! Legalább hetven évid Orpndel Ádnta A szlovákiai lappiac - de talán akkor sem túlzók sokat, ha a magyarországi piacot is említem - egyik legidősebb sajtóterméke az Új Szó. A tiszteletre móltó kor sok mindenre kötelez, sok lehetőséget biztosít, és egyben útmutatást is nyújt a lap készítői számára. Az Új Szó ugyanis elsősorban a szerkesztőség, a lapot előállító újságírók, grafikusok, tördelők, reklámszervezők munkájának eredménye. Kiegészülve természetesen az olvasóval, mivel az értő olvasó, a befogadó közönség nélkül nem létezne a lap, nem lenne értelme munkánknak. Az Új Szót valójában ezek az emberek alkotják, nemcsak létrehozzák azt, hanem ők maguk az Új Szó. Az újságírás az a műfaj, amit nem lehet gépekkel elvégeztetni - habár már erre is van kísérlet -, mert az információt minden újságíró saját magán, tudásán, tapasztalatain átszűrve adja tovább az olvasónak. Ettől lesz minden lap egyedi, egy kicsit személyes is, hiszen nincs két újságíró, aki egy témát ugyanúgy dolgozna fel. Az újságírást nem lehet csak az iskolában megtanulni. Az egyetemen ugyan el lehet sajátítani az egyes zsánerek jegyeit, meg lehet tanulni hírt írni, interjút készíteni, még az oknyomozás rejtelmeibe is be lehet avatni a hallgatókat, de újságíróvá a gyakorlat tesz. Ehhez ugyanis kell a saját tapasztalat, egy hír fontosságának, súlyának megítéléséhez tudni kell, hogy mi történt 2, 3, 10, 15 vagy akár 25 évvel korábban. Ugyanez vonatkozik magára az újságra is. Lehet - és kell is - új lapokat, napjainkban inkább internetes hírportátokat létrehozni, de kell néhány év ahhoz, hogy súlyt kapjanak, még akkor is, ha tapasztalt újságírókkal kezdik működésüket. Az Új Szó talán tapasztalatból van a legtöbb. Különlegessége, hogy még a szocializmus időszakát sem kell csak negatívan értékelnie, és itt nem csak az 1968 körüli rövid, cenzúra nélküli időszakra kell gondolni. 1948-ban, amikor megjelent az első lapszám, a tartalom szinte mellékes volt, az volt a szenzáció, hogy magyar nyelvű sajtótermék került a szocialista „piacra”. A lap megjelenésekor még nem telt el egy év a februári kommunista puccs óta, így feltételezhetjük, hogy az akkori kommunista vezetés az Új Szó megjelenésével a maevar nvelvű nronaeanda terjesztése mellett azt is el akarta érni, hogy hontalanság éveit, a kitelepítéseket, a szövetkezetesítést, az államosítást megszenvedett magyarságot kissé megnyugtassa. A lap tartalma nemcsak mai, hanem az akkori újságírói szempontok szerint sem nevezhető másnak, mint kommunista propagandának, de azt pozitívumnak kell elkönyvelnünk, hogy magyar nyelvű lap jelenhetett meg, segítve ezzel a magyarság meemaradását Szlovákiában. Habár a lap 1989-ig a kommunista párt lapja maradt, még az 1968-as prágai tavasz leverése után is - igaz, egyes, a kommunista párt szempontjából kevésbé fontos rovatokban eldugva - meg tudott őrizni valamit a kritikai látásmódból. Az 1989-es fordulat után az Új Szó hatalmas változáson ment át, lépést tudott tartani a társadalmi változásokkal. Hitelesen tudott tájékoztatni a legfontosabb eseményekről, amit az is bizonvít. hoev még mindig a szlovákiai magyarság legolvasottabb sajtóterméke. Közel három évtizeddel a bársonyos forradalom után eljutottunk oda, hogy a független újságírás újra veszélyben van. A hírfogyasztás átalakulása miatt a hagyományos sajtó - ebből a szempontból mindegy, hogy nyomtatott vagy online, a lényeg, hogy újságírók által készített tartalom - visszaszorulóban van. Egyre többen tájékozódnak közösségi portálokon megjelenő, ellenőrizetlen forrású hírekből, amelyek nagy része erre a célra létrehozott, állami álhírgyárakban készül. Egyes országokban sajnos a közmédia és a hozzá kapcsolódó pártmédia is hajlamos az álhírek átvételére. A független sajtóra újra veszélyt jelent a mindenkori politikai hatalom is. Nincs cenzúra, de tudjuk, hogy egyes lapok, honlapok tartalma nem a szerkesztőségekben, hanem pártirodákban készül. Példa erre a magyarországi médiahelyzet, amely pontosan mutatja, milyen veszélyes lehet az egész társadalomra, ha egy politikai irányzat teljhatalmat szerez szinte a teljes médiapiacon. A politika a pénzügyi támogatások, a hirdetések elosztásával komoly befolyást tud gyakorolni a sajtóra, nem is mindig közvetlenül a tartalomra, hanem a független sajtótermékek fennmaradására. A Népszabadság két évvel ezelőtt, a Magyar Nemzet fél éve, a Heti Válasz pedig kicsivel utána húzta le a rolót csak azért, mert a regnáló magyar hatalmi elit ezt akarta. Valószínűleg nincs még egy demokratikus ország a világon, ahol annyi sajtótermék szűnt meg vagy cserélt homályos körülmények között gazdát az utóbbi években, mint Magyarországon. Szlovákiában sem ideális a sajtó helyzete, de több fokkal jobb, mint Magyarországon. Itt még a közmédia megőrizte viszonylagos függetlenségét, a pártok pedig nem tudtak komoly sajtóbirodalmat építeni. Ezzel együtt a politikai elit szóhasználata egyre durvább, egyes politikusok esetében szinte már gyűlölködő a sajtóval szemben, egyre kevésbé tűrik a kritikát. Külön kell említenem az idei év legsúlyosabb ügyét, a Kuciak-gyilkosságot. A brutális februári kettős gyilkosságot nem lehet máshoz hasonlítani, csak Robert Remiás 1996-os meggyilkolásához. A különbség annyi, hogy míg Remiáát feltehetően a szlovák titkosszolgálat akkori vezetőinek megrendelésére ölhette meg az alvilág, addig Ján Kuciak és Martina Kusnírová gyilkosainak felbujtója - legalábbis a jelen ismeretek szerint - nem köthető közvetlenül az államhatalomhoz. Megdöbbentő azonban, hogy a gyilkosság megrendelésével gyanúsított Marián Kocner sokáig élvezte a politikusok bizalmát, vagy legalábbis megtűrt rosszként kezelték, évtizedekig elnézték piszkos üzleteit. A két fiatal halála kellett ahhoz, hogy egy köztörvényes bűnöző végre rács mögé kerüljön. A 70 év tapasztalata sok lehetőséget biztosít, és egyben útmutatást is nyújt lapunk készítői számára. Még élő tapasztalatunk van a szocialista rendszerrel, hiszen néhány kollégánk még saját bőrén érezte a kommunista hatalom elnyomását, a cenzúrát. Nem kevesen vannak, akik már akkor is újságírók voltak, amikor Vladimír Meciar és bandája elrabolta a köztársasági elnök fiát, és megrendelte Robert Remiás meggyilkolását. De sokan a lapnál dolgoztunk már akkor is, amikor Szlovákia belépett az Európai Unióba, és tagja lett a NATO- nak. És tudjuk, mi lett volna akkor a másik alternatíva: a kelet felé fordulás, az ország elszigetelődése a fejlett nyugati államoktól. Akkor, 2004-ben, amikor tényleg kinyíltak a határok, és a fejlett Európa része lettünk, azt hittük, hogy már nagyobb veszély nem fenyeget, kisebb-nagyobb kilengésektől eltekintve folyamatos lehet a felzárkózásunk a fejlett Nyugathoz. Tévedtünk. Azt látjuk, hogy - elsősorban a térségünk államaiban - az alapvető, korábban változtathatatlannak hitt társadalmi konszenzusokat kérdőjelezik meg. Azt, hogy a Nyugathoz tartozunk-e, hogy szükség van-e az emberi jogokra, hogy minden ember egyenlő-e tekintet nélkül bőrszínre, nemre, anyanyelvre, vallásra, hogy kell-e független sajtó és igazságszolgáltatás, akaijuk-e az egyre szorosabb együttműködést az Európai Unióban, kellenek-e a civil szervezetek. Ilyen helyzetben egyre nagyobb szükség van/lesz a szabad és független sajtóra, de a sajtónak is fel kell nőnie ehhez a feladathoz. Tovább kell vinnünk azokat az európai hagyományokat, amire építhetjük az Új Szót. Ezeket a mai, modem társadalmak létrejöttekor, a két világháború tapasztalatai alapján létrehozott liberális demokráciák hagyományaiban, 1956, 1968 és 1989 szabadságszeretetében, a közös európai társadalomban kell keresnünk. Hiszem, hogy az Új Szó még évtizedekig tud erre építkezni. Lajos P. János főszerkesztő Lajos P. János idén májusban került a főszerkesztői székbe 70 év - lehetőség és felelősség
