Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-15 / 287. szám
2 I ÜNNEPI MELLÉKLET 2018. december 15. j www.ujszo.com Az Új Szó első, 1948. december 15-i vezércikke, amelyet kordokumentumként, változatlan formában adunk közre. Induláskor A haladó erők februári győzelme a reakció felett fordulópontot jelent a csehszlovákiai magyarság életében is. Azokat a sötét erőket, melyek mesterségesen szították itt a soviniszta gyűlölet tüzét, melyek gátat emeltek a társadalmi fejlődés elé; a népi demokrácia, a szociális haladás konok ellenségeit elsöpörte a februári forradalom vihara. Ma új szó, új hang kopogtat a csehszlovákiai magyar nép ajtaján: a jobb jövőbe vetett bizalom és biztonság szava Kialakultak azok az előfeltételek, melyek lehetővé teszik az alkotó és építőmunka gyorsabb ütemét. Gyárkémények füstje gomolyog az égnek, traktorok százai törik a televényt, százezer és százezer dolgos kéz jött lendületbe, hogy több legyen a kenyér, a hús, a lábbeli és a ruha. A csehszlovákiai magyar dolgozók, mint egyenjogú állampolgárai ennek a köztársaságnak, a keserűség minden utóíze nélkül örömmel és lelkesedéssel kapcsolódnak bele az építőmunkába. Mi több: mint a köztársaság egyenjogú állampolgárai nemcsak kötelességüknek, hanem szent és elvitathatatlan joguknak tartják, hogy részt kérjenek ebből a munkából. Ez természetes is. Évtizedek súlyos harcai, keserves csalódásai és szenvedései után először dolgoznak maguknak. Ma már megszűnt a kapitalista kizsákmányolás és földesúri önkény. Bealkonyul csakhamar a basáskodó zsíros-parasztnak is. A föld és a föld terméke ma azé kell hogy legyen, aki a földet megműveli, aki dolgozik; henyék, uzsorások, feketekereskedők és más élősdiek számára ne legyen föld és ne legyen kenyér. „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” Ezt a megdönthetetlen sarkigazságot váltja valóra a népi demokrácia. Az a tajtékozó düh, mellyel a népi demokratikus kormány intézkedéseit fogadja a legyőzött, de konok osztályellenség, legjobb bizonyítéka annak, hogy kormányunk célkitűzése helyes: a népi demokrácia útján előre a szocializmus felé. Csakhogy ez az út nem a békés és zavartalan fejlődés útja. Ezernyi akadályt kell még leküzdenünk, és sok-sok rágalommal megbirkóznunk. Az osztályellenség nem bír belenyugodni abba, hogy rabtartó uralmának egyszer s mindenkorra vége szakadt, szabotál, gúnyoskodik, rémhíreket terjeszt, zavargásokat szít, sőt a terror eszközeitől sem riad vissza. Uszít a mezőgazdasági termékek beszolgáltatása ellen. Ki akarja éheztetni a munkást, hogy az ne tudja felfrissíteni munkaerejét. Azon mesterkedik, hogy a munkás, iparos, hivatalnok gyűlölje meg a falu dolgozóit és fordítva, hogy a falusi dolgozó gyűlölje osztálytársát és természetes szövetségesét, a városi munkást. , Árulásnak” minősíti azt az elkerülhetetlen történelmi fontosságú megegyezést is, mely a népi Csehszlovákia és a népi Magyarország között van készülőben, s mely örök időkre véget vet á két ország közötti bizalmatlankodásnak és torzsalkodásnak. Azt szeretné a reakció, ha a két egymásra utalt nép, a szlovák és a magyar továbbra is a nacionalista gyűlölet útvesztőiben tévelyegne, hogy szétforgácsoltán, egymásra acsarkodva, könnyebben váljanak a levitézlett tőkések, nagybirtokosok és külföldi imperialista cinkosaik martalékává. Azt szeretnék, ha Csehszlovákia és Magyarország népei külpolitikájukban nem a béketábor bástyájára, a kis népek védelmezőjére, az egész világ dolgozóinak reménységére, a Szovjetunióra támaszkodnának, hanem az amerikai, angol, francia tőkések és háborús uszítok zsoldosaivá züllenének. Röviden az osztályellenség az épülő szocialista jólét helyett kapitalista kizsákmányolást, béke helyett háborút, a népek kölcsönös megértése helyett szakadatlan ellenségeskedést és zűrzavart szeretne. Nem építeni, hanem rombolni akar! Csehszlovákia magyar dolgozói sok viharos napot láttak. Sebeket kaptak, sebeket osztottak. Egész életüket a tőkés, földbirtokos és zsíros paraszt elleni kenyérharc foglalta le. Az osztályellenség elleni küzdelem formája ma nem a kenyérharc, nem a sztrájk, hanem a kitartó, önfeláldozó és lelkiismeretes munka. Ez az a nehéz üteg, mellyel halomra lehet lőni a bel- és külföldi reakció összes mesterkedéseit, érveit és rágalmait. „A nép jóléte és megelégedettsége alapvető feladata és célja állami programunknak... Tehát nem pártharcok, hanem a munka, öntudatos, szorgalmas munka a tengelye és fő kérdése politikánknak. A békés Akit nem kineveztek, hanem megválasztottak Élete összefonódott ez Új Szóvsl: dolgozott a kulturális rovatban, később a belpolitikai rovatban, és kétszer volt főszerkesztő - előfizetőként pedig ma is a napi rutinjának része a lap. Szilvássy Józseffel egykori és mai Új Székiéi, jé és rossz döntésekről is beszélgettünk. 2003-ban, az Új Szó fennállásának 55. évfordulójának alkalmából megjelent mellékletbe akkori főszerkesztőként ezt írta: „Csak úgy maradhatunk ezután talpon, ha sokan, nagyon sokan fogják úgy érezni, és erről naponta újra meg újra megbizonyosodnak, hogy az Új Szó róluk, nekik ír, értük van, társuk a gondban, az örömben, mindennapjaikban és ünnepnapjaikban. Ha így lesz, akkor tisztelt olvasóink továbbra is életben tartják, mert magukénak vallják ezt a napilapot. Csak tőlünk és az utánunk következő újságíró-nemzedéktől függ, hogy így lesz-e.” Azóta eltelt 15 év. így van? Részben igen, mert az Új Szó megvan. Amióta ez a lap létezik, olvassuk. Előfizetője volt az édesapám, most pedig én. Olvasóként viszont azt mondom, sok minden hiányzik a lapból. A legnagyobb gondom, hogy nem látom, hogy világos lenne az értékrend, mi kell a papírkiadásba, és mi kell az online-ra. A nyomtatott lapokra nagy nyomás nehezedik, ezért meg kell szabni, mi az, ami még mindig elviszi a napilapot, mindig érdekes. Szerintem az az alap, hogy legyen más, mint az online. Amikor főszerkesztő voltam, az volt a vesszőparipám, és sokat is dolgoztam azért, hogy a regionális munkatársak erősek legyenek, s olyan híreket, olyan információkat közöljünk, amelyeket nem lehet az interneten megtalálni. De sajnos nagyon gyönge a regionális hírszolgáltatás, kevés az eredeti, saját információ, pedig annyi minden történik Dél-Szlovákiában... Lásd a gútai, komáromi házkutatások, a keleti maffiózók... Ha ezekről mind saját írások jelennének meg, nagyon jó lenne az Új Szó. Ha ez nem lesz meg, akkor nem látom hosszú ideig biztosítva 40-45 évesek voltunk, Bodnár Gyuszi, Dusza Pista, Görföl Zsuzsa... Azonos volt az értékrendünk, de nagyon örültünk annak, hogy szabadon írhatunk. Másrészt azért volt akkor jobb a lap, mert sokkal több riport, portré jelent meg. Pedig anynyi érdekes, értékes ember van Dél-Szlovákiában, akikről portrékat lehetne írni. Azt nem tudom átlátni, most milyenek a lehetőségek, de az biztos, hogy a rendszerváltás után jobbak voltak, csak a kulturális rovatban öten dolgoztunk. Volt, hogy négyen elmentünk egy hétre riportra! Van valami, amit a mostani Új Szóban jobbnak talál? A sportrovat jobb, mint régen. A legtöbb eredeti írás és naprakész reagálás a sportrovatban van. Reggel hatkor már megjön a lap, megyek a Bagó kutyámmal sétálni, és közben olvasom a lapot, amíg látok. Átnézem a sportot, a címlapot. Ami leginkább egy fotó többet mond, mint egy háromflekkes írás. Hogyan emlékszik arra az időszakra, amikor először főszerkesztő lett? Álmomban sem gondoltam volna erre. A rendszerváltáskor Kiss József volt a főszerkesztő, de állandóan a pártközpontba járt, éjjel-nappal ott volt. Én, Mészáros Jancsi és Haraszti Erzsiké szerkesztettük a belpolitikai rovatot. Felmerült a kérdés, ki legyen az új főszerkesztő. Kegyelmi állapot volt, hogy a szerkesztőség dönthetett erről. Az idősebbek először a visszatérő Zsilka Lászlót akarták, de ő nem vállalta. Bodnár Gyuszi hozott egy nagymegyeri jelöltet, de többen mondták, pályázzam meg én is a posztot. Aztán megválasztottak. Ezt nem lehet elvenni tőlem, hogy én vagyok az egyetlen főszerkesztő, akit nem kineveztek, hanem megválasztottak. Tudták, hogy úgysem fogadom el, és elküldték. Amikor újra kinevezték, azt elégtételként élte meg? Utólag rájöttem, elég volt nyolc esztendő föszerkesztősködés. Persze, a leváltásom után egy-két hétig nehéz volt; de egy pillanatig nem voltam állás nélkül. Ketten azonnal hívtak, Karol Jezík, a Sme akkori főszerkesztője, és Pavol Minárik a Pravdából. A Pravdát választottam. Karol kérdezte, miért, én pedig azt feleltem neki: „Nagyon egyszerű. A pravdás munkatársak a meló után kocsmába járnak, ti pedig pizzériába.” Barak Laci is kínált állást a Csallóközben, Hodossy Gyula felkért, legyek a Katedra főszerkesztője. Úgyhogy volt miből válogatnom. De később eljutottak hozzám a hírek, hogy elég sok zűrzavar van az Új Szóban, és Szigeti Laci javasolta, jöjjek vissza még néhány évre úgy, hogy megpróbálom kinevelni az utánpótlást. A második időszak sokkal jobb volt, mert már sokkal tapasztaltabb voltam, kintről volt rálátásom a lapra. Örültem, hogy volt sok kiváló munkatárs, akiknek nem kellett sokat mondani, csak helyzetbe hozni őket. Akitől szintén nagyön sokat tanultam, az Gruber László volt. Amikor az Új Szót megvették a franciák, azaz az Hersant kiadó, ő volt a helytartójuk. 56-os magyar disszidens volt, aki nagyszerűen értett az újságíráshoz, és ahhoz is, hogyan lehet egyenrangú partnerként kapcsolatot teremteni a politikusokkal. Hívogatták egyébként a politikusok? Nagyon ritkán. Néha Bugár hiszteroid módon fel szokott hívni, de inkább haveri alapon, hiszen gyerekkorom óta ismerem őt. Ministráns volt, anyám meg sekrestyés, nagyon szerette a Bélukát. Vele volt néhány konfliktus, meg Duray Miklóssal az elején. Próbáltam tisztességes kapcsolatot tartani velük. A mai napig jóban vagyok mindenkivel, de akkor könnyebb volt a helyzet, mert nem volt ez a viaskodás, mint most az MKP és a Híd között. Mennyire tartja kivitelezhetőnek jelen helyzetben, hogy függetlenül működhessen egy lap Magyarországon
