Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-13 / 285. szám
Interjú www.ujszo.com a UJSZO@UJSZO.COM Szeretetben nőtt fel, s a szüleitől kapott szeretetet nevelőnőként évtizedeken keresztül a gyerekeknek adta tovább. Amikor elérte a nyugdíj korhatárt, átadta a stafétabotot a fiatalabb kollégáknak, de a gyerekek nagy örömére mégsem tűnt el teljesen a fővárosi Duna utcai iskolából, a kerámiakört továbbra is ő vezeti. Matrka Titanillával beszélgettünk. Fiatalos külső, fiatalos lendület, egyfolytában mozgásban van, gyereket visz-hoz, korrepetál - nem egy tipikus nyugdíjas. Mi a titka? Hát, nem is tudom, mert bizony én nyugdíjasnak érzem magam. Amikor letelt az időm, átadtam a helyem a fiatalabbaknak. De azért azt elhatároztam, hogy valamilyen kört vezetni fogok, így aztán megmaradt a korábbi kerámiaköröm. Aminek sokan megörültek, óriási a túljelentkezés, a tinik is el-eljárnak... Igen, mert ez a kör nemcsak az agyagozásról szól, hanem nagyokat beszélgetünk, tabu téma nincs, sokat nevetünk, a legkisebbekkel énekelni is szoktunk, nevelgetem egy kicsit őket, hogy hogyan viszonyuljanak egymáshoz, ne bántsák egymást, miközben a végeredmény egy kézzel fogható, maradandó alkotás, amit sokan megcsodál-0 Szenior 2018. December nak, s a gyerekek büszkék rá, hogy ők is képesek ilyesmit készíteni. Ön hogyan jutott el az agyagozáshoz? A férjem mindig is vágyott arra, hogy kerámiával foglalkozzon. Ő ugyan mérnök, de nagyon szépen rajzol, és nagyon szeretett volna agyagozni. Művészeti népiskolába is beiratkozott, fiatal házasokként pedig kétszer elmentünk a zebegényi nyári Szonyi István Képzőművészeti Szabadiskolába, és ott komolyabban megismerkedett az agyagozással. Aztán az egyik anyuka megkérdezte, hogy nem akar-e korongot. Rajta keresztül egy öreg fazekas bácsitól kapott egy hagyományos, lábbal hajtható korongot. Gyönyörű kerámiákat készített, díjakat is nyert, és mellette szép lassan én is kitanultam ezt a mesterséget. Ma már ritkán agyagozik, én viszont annál gyakrabban. Az agyagot kemencében kell kiégetni, amit sok művészeti alapiskola sem engedhet meg magának, a Duna utcán viszont van... Szerencsések vagyunk. Az első kemencénket egy szülő adományozta, ez egy fogorvosi eszköz volt, amiben nem tudtuk a hőmérsékletet beállítani, így a mázazás elmaradt. Később, mikor az iskolában látták, milyen népszerű a kerámiakor, kaptunk egy kisebb méretű kemencét. Akkor még elég volt, mert nem járt ennyi gyerek, ma már alig győzöm kiégetni ezt a sok szép alkotást. Eredeti szakmáját tekintve nevelőnő? Nem, andragógus vagyok. Nem. szeretem a kötöttséget, irodában például nem tudnék dolgozni. A napközi kötetlen. Itt az ember rengeteg mindent csinálhat, és minden nap kint lehetünk a szabadban. Nevelőként más a kapcsolatunk a gyerekekkel, a szülőkkel pedig naponta találkozunk, mindent meg tudunk velük beszélni. Én a harmincegynéhány év alatt rengeteg szeretetet kaptam gyerektől, szülőtől. De csak az kap, aki ad is... Nekem mindig is az volt a hitvallásom, hogy minden gyerek szeretetre, odafigyelésre vágyik. Az ember ott követi el a legnagyobb hibát, ha valakit a saját képére akar formálni. A gyereket el kell tudni fogadni olyannak, amilyen, mert mindegyik más családból származik, ahol mások az értékek, a szokások, és én nem kívánhatom, hogy minden gyerek olyan legyen, mint én. Sajnos, mi felnőttek állandóan piszkáljuk őket: ide nézz, oda ülj, ne beszélj, most beszélj stb. Délutánonként hagytam őket, hadd csacsogjanak, engem az nem zavart. Lehessenek őszinték, sőt ha valami nem tetszett nekik, hagytam, hogy engem is megkritizáljanak anélkül, hogy felháborodjak. Persze a tiszteletlenséget, szemtelenséget én sem szeretem. Emlékszem, még fiatal pedagógus voltam, odajött hozzám egy kislány - most már ő is anyuka, ide jár a lánya -, s azt súgta a fülembe: nem vagy te egy kicsikét kövérke? Ezt nagyon tapintatosan adta a tudtomra. Hát lehetett ezért haragudni? A gyerekek rettenetesen őszinték, sokat lehet tőlük tanulni. A kicsik és a nagyok kölcsönösen hatnak egymásra. Amikor valakinek megszületik a gyereke, megváltozik. Ez a kölcsönösség a pedagógiában is megvan. Gyerekeket, felnőtteket egyaránt korrepetál. Mire tanítja őket? Szlovák-magyar nyelvre, mert nekem van egy szlovák-magyar szakom is, diploma nélkül. Ugyanis amikor megszülettek a gyerekeim, az egyik szakot már befejeztem, de közben változtak a szabályok, s valamit meg kellett volna ismételnem, de munka mellett arra már nem volt lehetőség, és kicsúsztam az időből. A diplomamunkám is elkészült, meg is védtem, az államvizsgáim is megvannak, egyedül diplomám nincs. Rám ez jellemző. Aztán elvégeztem az andragógiát, ami lényegében felnőttek nevelése. Tolmácsvizsgát is tettem a Komensky Egyetemen, egy „A gyereket el kell tudni fogadni olyannak, amilyen