Új Szó, 2018. december (71. évfolyam, 275-297. szám)
2018-12-01 / 275. szám
Csillag Lajos Húsvét Hongkongban IX. hiszem, tényleg mindenki csak azért van itt, hogy láthassa a féllábú énekest. Elég nagy a moraj, és egyre többen skandálják az ő nevét, pedig sehol sem látni még a féllábú énekest. Apámmal a színpad bal felénél álltunk meg egy eresz alatt, és amennyire csak lehet, a iáihoz húzódunk a szakadó eső miatt. Bár az eső jó ideje elállt már, mégsem húzódtunk előrébb. Vizes kabátszegélyek simulnak az arcomhoz, nem érezni semmi mást, csak az ázott szövet illatát.- Hol van? - nézek fel apámra. Látom az arcán az izgatottságot, valahogy most ilyennek képzelem az enyémet is. Itt van a féllábú énekes, akit korábban csak a lemezborítókon lehetett lámi.- Kicsoda? - kérdez vissza. Megmondom neki, hogy a féllábú énekest kérdezem, fent van-e már a színpadon.- Még nincs — feleli. Azt hiszem, beázott a cipőm, legalábbis érzem, hogy a lábam fázni kezd. Talán mégsem anynyira érdekes a féllábú énekes, erre gondolok. Nem is vagyok rá annyira kíváncsi. Inkább lemezen hallgatnám, de mire szólnék apámnak, hogy inkább menjünk, a körülöttünk lévő tömeg felmorajlik. Hangos füttyentéseket és ovációt hallani, semmi mást, meg ahogy őt szólítják, aztán hallani azt is, hogy a féllábú énekes köszön, és hogy azt mondja, milyen jó köztünk lenni, erre pedig még nagyobb ováció tör ki. Aztán elkezdődik. Egy láthatadan kéz nyúl be a bordáim között, mintha összeszorítaná a tüdőmet a szívemmel együtt. Nem tudom, milyen hang ez, a torkomban érzem. Nem lesz vége egyhamar, felismerem a dalt, hét perc, negyvenhárom másodperc van a borítójára írva annak a lemeznek, amin ez nekünk is megvan. Amikor pedig megszólal újra a féllábú énekes, az első három sor Azt után megnyugszom. Hatalmas tévedésben van, úgy érzem, és amíg a féllábú énekes ekkorákat téved, addig nem lehet baj. Eszembe jut az előző nap, amikor apámmal kimentünk az erdőszélre. Apám egy kislapátot és egy kisebb zsákot hozott, hogy földet vigyünk a cserepes növények alá. Egy nyír alatt álltunk meg, ahol lila ibolyák termettek. Apám abból is szedett egy apró csokrot, hogy azt majd anyámnak. Aztán megtöltötte a zsákot földdel és a bicikli csomagtartójára erősítette. Vissza akartam adni neki a csokrot, de ő azt felelte, hogy „Hagyjam”, én adjam oda anyámnak.- De akkor azt fogja hinni, hogy én szedtem - feleltem. Erre apám nem mondott semmit, én pedig azon gondolkodtam, hogy akkor ezek a dolgok egy idő után így működnek. Szóval, ebben téved a féllábú énekes. Már mindjárt vége a dalnak, apám pedig felemel, hogy a nyakába vegyen. Meglátom a féllábú énekest. Arra ugyan számítottam, hogy majd teljesen máshogy fog kinézni, de rá sem ismerek.- Mikor megyünk? - kérdezem, de ezt már nem hallani, újra benyúlnak a bordáim közé, de ezt a számot már nem ismerem fel. Nem is igazán tud izgatni az egész. Irtó hideg van, az előttem lévő fejek között pedig egyre sűrűbben száll fel a pára.- Mikor megyünk? - kérdezem hangosabban, de apám ezt sem hallja meg. Próbálok előredőlni a nyakában, de ezzel csak azt érem el, hogy megemeljen, és mint valami kisebb csomagot megigazítson. Ekkor veszem észre, hogy apám hajának ugyanolyan az illata, mint tegnap az erdőnek. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el így, csak azt tudom, hogy az egyik alkalommal két dal között néhányan azt skandálják a féllábú énekesnek, hogy „Öregszel, öregszel!” Aztán véget ér.- Meg akarod nézni őt közelebbről? - kérdezi apám és a színpad felé indul.- Nem, nem akarom - válaszolom.- Félsz tőle? - kérdezi.- Nem félek - mondom. — Csak nem érdekel. Apám nem szól egy szót sem, bár azt hiszem, ő megnézné őt. Az első dalra gondolok, meg arra, hogy soha többet nem hallgatom meg a féllábú énekest. FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN A szentek városa V. / Szulejmán effendi evliák legendái azért mégsem csak a megtáltosodott vallásos rajongó fantázia termékei, amelyekben a szentek olyan hajmeresztő csodákat halmoznak, akár az Ezeregyéjszaka szereplői. Amellett, hogy a szentek csodákat művelnek, különleges képességekkel bírnak, végül is mégiscsak szentek kell, hogy legyenek elsősorban, a jámborság, erényesség és a hit példaképei a mahala népének. A csodálatos történetek pedig nem a hallgatóság elkápráztatását célozzák, de a hallgatóság ráébresztését a hétköznapi valóságon túli világ felfoghatadan és végső soron abszurd természetére. A kései ottomán idők egyik szarajevói szentje, Sulejman-efendija történetei között nem is találunk csodálatosat. A szóhagyomány szerint az evlia a Monarchia okkupációja után nem sokkal halt meg, ennél több tényt nem nagyon őriz róla az emlékezet. A két történetet, amelyet felgyűjtöttek róla, a nagyszerű jámborságát és egyszerű bölcsességét emeli ki. Ezek pedig a szenteket jelölő nélkülözheteden vonások. Azt mondják, Szulejmán effendi kereskedő volt. Korán-tudásával nemcsak lenyűgözte a mahala népét, de azt kezdték beszélni, hogy Szulejmán effendi — rendes nevére már senki sem emlékszik - evlija; igaz ember; jó ember. Egyszer a csarsián Medo kávézójában, amikor erről folyt a társalgás, Szmail aga azt állította, hogy nem lehet Szulejmán effendi evlia, hiszen ahhoz túlságosan is szered a pénzt. Mehaga viszont tagadta, hogy ez igaz volna, s éppen ennek adakozókedve mellett érvelt. Szmail aga belehevülve a vitába, pénzsóvársággal és kapzsisággal rágalmazta Szulejmán effendit, birtokain számodozva, míg Mehaga annak kegyes cselekedeteinek és jámborságának példáit sorolta elő. A vén, kávés Medonak jutott eszébe a megoldás. Hogy Szmail aga és Mehaga jó muszlimánokhoz méltadan módon egymás nyakának ne ugorjon. Hadd tegyenek próbát Szulejmán effendivel. Látogassák hát meg őt, s valami ürüggyel kínáljanak neki pénzt. Szmail aga, aki a rézművesek céhének legfőbb mestere volt, kacifántos mesét eszelt ki. Miután a házasszony kitöltötte a kávét s visszavonult, csibukra gyújtottak, a kölcsönös udvariaskodás után arról kezdett beszélni Szulejmánnak, milyen nagyra értékeli üzleti kapcsolatukat, s mennyire becsüli, hogy műhelyének becses portékáit felvásárolja. Épp ezért tartozik beismerni neki egy roppant kínos esetet, légyen jószándéka tanúja az őt kísérő Mehaga, hogy a legutóbbi üzletükkor, igaz ugyan, hogy be nem csapta, de Szulejmán effendit megrövidítette, hiszen túlárazva adta el neki termékeit, mire ő, bár régi vevőjeként egy szót sem szólt, noha tudnia kellett a szokásos árat, bizonyára nem akarta méltadan helyzetbe hozni őt, vagy nyilván sejtette, hogy most, hogy rövid időn belül már a harmadik leányát fogja férjhez adni, s íme, ez a focsai fakereskedő nem lenne rossz parti - akár egy nyanyának, pergett Szmail aga nyelve. Vissza szeretné tehát most adni a többletet, és arra kéri Szulejmán effendit, nézze el neki ezt a kis gyarlóságát a további jó üzleti kapcsolat fejében. Szulejmán aga eközben eltömődött csibukját igyekezett kipiszkálni, s mintha csak fél füllel figyelte volna Szmail-aga meséjét. Végezetül pedig megvonta a vállát, foghegyről csak annyit mondott, elégedett volt az üzlettel, de ha Szmail aga úgy akarja, tegye csak majd a különbözetet a söprű alá kifelé menet. Aztán nyomban a csarsia új hírei felől kezdett érdeklődni, mintha egyáltalán nem törődne a dologgal. Kifelé menet Szmail aga és Mehaga felemelte a söprűt, s meglepődve látta, hogy az oda öszszegyűjtött, elkészített szemétbe aranypénzek keveredtek. Mit volt mit tenni, hozzátették hát a sajátjukat is. Elköszöntek Szulejmán effenditől, s kétségeik nélkül tértek vissza a csarsiába a mahala szentjétől. Egy másik történet szerint Szmail aga és Mehaga egyszer összeveszett a csarsián, mert nem tudtak kiegyezni abban a kérdésben, vajon megengedett-e az esti ima után körmöt vágni. Úgy határoztak, hogy megkérdezik erről Szulejmán effendit, akit tudományáért nagyra becsültek Egy nap éppen az aksam után elindultak a házához, hogy feltegyék neki kérdésüket. Szulejmánt a házban találták, amint a heverőn ülve kis késével a körmét vágja. Mikor ezzel végzett a kését beletörölte a bugyogójába, majd fogott egy almát, kimetszette a magját, felvágta, maga elvett egy szeletet, a többit pedig a vendégeinek nyújtotta. Majd jövetelük okát firtatta. Mivel Szmail aga és Mehaga már megkapta a választ, gondolták, a kérdést szükségtelen feltenni, így azt felelték, hogy csak azért jöttek vendégségbe, hogy leüljenek kicsit, társalogjanak és hogy mindenféle konkrét szándék nélkül szerették volna meglátogatni Szulejmán effendit. Aki, mikor a látogatás végeztével kikísérte őket, a kapunál így szólt vendégeihez: „Tisztulj csak bármikor, a neked tetsző időben.” Száz Pál Az A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Új Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3
