Új Szó, 2018. november (71. évfolyam, 251-274. szám)

2018-11-24 / 269. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2018. NOVEMBER 24. Ül Salak A salak fáj az embernek. Az a jó, ha fáj, ezt hajtogatta az edző, ha valaki a földön fetrengett kínjában, vagy a száját beharapva, remegő szemhéjjal próbált bent tartani minden panaszos nyögést, kínnal feltörő káromkodást. Akárhogy volt is, gyorsan ki kellett seperni te­nyérrel a salak nagyját a sebből, az­tán futni is tovább, üldözni megint a labdát, és várni, hogy mikor teríti le az embert a másik csapatból egy újabb szándékos bokaakasztás. A füves pályán csak a nagyok meg az ifik edzhettek, a serdü­lőcsapat a salakot kapta. Szinte parázslóit a pálya a talpuk alatt, az apró, éles szemcsék magukba szívták a nyári napsütés hőjét, és alattomos módon, a bőrhöz érve egyszerre karcolták és perzselték fel a hámszöveteket. Olyan volt a ser­dülőbe járni, mintha túlélőtáborba ment volna el az ember, és ebből az edző sem csinált nagy ütkot. A serdülőbajnokság senkit nem érde­kel, minden edzés előtt elmondta, hogy el ne felejtsék a fiúk, mennyit érnek. Csak az a lényeg, hogy kide­rüljön, kiben van kitartás. Hulljon a férgese, ezt is gyakran lehetett hallani, és hát persze senki nem akart férgese lenni, inkább tűrtek szódanul, csak ne szégyenüljenek meg. Ha még ezt az évet kibírom, forgatta mindegyik a fejében, jövő­re az ifiben már könnyebb lesz. A fu nem fáj annyira. A délutáni edzés is a serdülőknek kezdődött leghamarabb, odafentről a napsütés, alulról a forró salak sa­nyargatta a fiúkat, árnyék természe­tesen szemernyi sem akadt. Kicsit távolabb, a füves pályán még szapo­ra kattogással szórták a vizet körbe az automata öntözőfejek, de az a hűsítő pára, ami ott felszállt, soha nem ért el a salakon szenvedőkhöz, valahol félúton felszívódott a resz­kető levegőben. A salakpályát nem öntözték soha, sajnálták rá a vizet, úgy porzott a trappoló lábak alatt mint egy vörös sivatag, ahol évszá­zadok óta nem esett eső. Lazító fotókörökkel indult az edzés, aztán sprint jött, aztán terü­­letfotás, oda-vissza, sípszóra, törpe­járás, fekvőtámaszozás, megint csak sípszóra, aztán megint laza kocogás. Ebből a vegyes erősítésből három­négy jött egymás után, közte egy kevés passzolgatás vagy fejelgetés. A fejelgetés volt a legkellemede­­nebb, szórta a labda a salakot, fül­be, orrba, szájba, és ha valaki nem szorította össze időben, a szembe is. Annál nem sok rosszabbat lehetett elképzelni, a szemgolyót is ugyan­úgy karcolták a szemcsék, mint a bőrt, és nehéz volt tőlük megszaba­dulni. Óvatos, apró pislogásokkal lehetett kiterelni a salakmorzsákat a szemhéj alól, majd a sarokból ujjbegyet kipiszkálni. De ez sokáig tartott, és közben jött az újabb lab­da, az újabb adag salak, nem volt megállás. A fogak között recsegés réteg képződött lassan, a nyelv te­tején meg úgy ült meg, akár a lepe­dők. Kiköpheteden, rossz íze volt, mintha felhevített üvegszilánkot rágna az ember. Higgyétek el, egyszer még hiá­nyozni fog a salak, vigyorgott base­ballsapkája árnyékában meglapuló hörcsögarccal az edző, miközben a pálya vaskorlátjának támaszkodott. A fiúk nem mondtak semmit, hi­szen nem lehetett, oda sem néztek inkább, futottak tovább, aztán az újabb sípszóra némán leültek, és nekifogtak a felüléseknek. Mire a századikkal is megvoltak, érezték, nem csak a hátukba, a tarkójukba, a rövidnadrágjuk alá, a gumipánt szorításába, és a farpofáik közé, de az idegeikbe, az agyukba is beette magát az ellenséges anyag. Amikor eljutottak odáig, hogy játszani lehessen, már fortyogott bennük a teheteden düh. És ak­kor még azon is izgulni kellett, hogy ki kerül a pólós csapatba és ki a félpucérba. Világos tétje volt ennek is, ha félpucéron, izzadt test­tel zuhant egyszer-kétszer valaki a salakba, azon nemigen maradt ép bőrfelület az edzés végére. Közben megjöttek az ifik is, és soha nem mulasztották el, hogy kicsit meg ne álljanak a pálya szélén ők is, a ser­dülőkön ékelődni. Adjatok neki, ordították, ha valakihez odakerült a labda, és persze mindig annak drukkoltak, hogy a védők minél látványosabban rúgják ki a támadó lábát. De nem is kellett már nagyon üvöltözniük, a pályán lévő fiúk be­esett szemmel üldözték egymást maguktól is, és ha valaki nem adta tovább időben a labdát, egy pilla­nat alatt a salakban fetrengve találta magát. Távoli kiáltások, kínlódó zi­hálás, összeütődő végtagok kopogá­sa, és a salak éles csikorgása töltötte be a levegőt. Igyekeztek elkerülni egymás tekintetét a fiúk, mintha akkor számot kéne adni róla, hogy mégis miért, márpedig akkor már csak a düh maradt magyarázatnak, és az utálat a másik iránt. Hiszen aki edzés előtt még a barátunk volt, az is csak felborítani akar már, és abban a pillanatban ezen kívül nem is volt más tudás, nem volt már szükség rá. Legfeljebb egy homá­lyos érzés úszott be néha, hogy ha véget ér is majd az edzés, ezt az egé­szet, a salaknak, megbocsátani nem lehet soha. Krusovszky Dénes TARCA A SZALONBAN FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN A szentek városa IV. / A dervis csodája A ugusztusi fullasztó hő­ség. A völgybe megint beszorulnak a felle­gek. A város eltűnik alattunk, meg a fák között, amelyek hegyi ösvényként zárják össze az utolsó utcákat, el­hagyva az aszfaltját vesztett utat. Lombjuk felett a Trebevic sötétebb vonulata a távolban, a tompa dör­gés szerint villámlik, talán az egyik orma felett, vagy a túloldal lejtő­in. Talán megint esik majd. Talán nem. Az út kanyarulata egy tisztás­ra vezet, frissen kaszált fu, melynek még nem volt ideje szénává asznia, az illata azonban már elenyészett. A város gondozza a régi-új türbét. Ott áll fehér méltóságában és egy­szerűségében Zindirli Ibrahim­­dede türbéje a Gorica városrész felett, a vészjósló nevű Crni Vrh (Fekete-csúcs) tetején. Az előző cikkünk Dzebar- és Urjan-dedéjéhez hasonlóan ő is Tanú (sehid), s szintúgy harcos dervis, aki Mehmed szultán idején esett el a vidék meghódításakor. Egy feljegyzett szóbeli közlés sze­rint, amelyre Esma Smailbegovic szarajevói néphagyományokat ösz­­szegyűjtő könyvében akadunk, ő szintén az említettek testvére volt. A három testvért állítólag három dombra temették, egyi­ket a Soukbunaron, másikat a Piscivodán Soukbunaron, harma­dikat a Goricán. A türbe azonban rég megsem­misült, s az utóbbi időkig pusztán a fakuló emlékezetben létezett. Az újságcikkek szerint a feljegyzéseket követve épült újjá 2014-ben ele­gáns, hagyományos oszmán stílus­ban, négy oszlopon nyugvó ólom­mal bevont kupola a jellegzetes tört boltívvel és a csúcsdísszel (alem). A néphagyomány szerint a türbéhez való zarándoklás, a zijdrrt a bosnyák muszlimokra jellemző módon nem az iszlám, hanem a pravoszláv naptárhoz kapcsolódott. Aki negyven nappal Szent György napját (Durdevdan/Jurjevo) meg­előzve ott imádkozott, a szent dervis teljesítette a kívánságát. Vagyis pon­tosabban - hiszen máshoz imád­kozni az egyedülvaló Allahon kívül haram\ (tisztátalanság, istentelen­­ség) - a dervis közbenjár a Kegyes­nél a kívánságok teljesítéséért. Egy másik vélekedés szerint a dervis a nevét el-Fatih szultántól kapta, aki törökül így szólt hozzá, mielőtt a végzetes csatába indult: „Duzeldzi dajan hadzi Ibrahim!” Mely állítólag annyit jelent, hogy „tarts ki, ne add meg magad, hadzsi Ibrahim!” A türbe, akárcsak Urjan dedéé, 1878-ban, Szarajevó bevételekor semmisült meg. Egy 1939-ben publikált cikkben közölt legen­da úgy tudja, az osztrák-magyar csapatok bosszúból döntötték le. Amikor ugyanis a svaba (német) aug. 19-én a Crni Vrh dombjá­ról leereszkedve Gorica és a város irányába indult, követve a kiadott parancsot a karcsú türbe köré csoportosuló békés apró temetőn keresztül vezetett az útja. Az itt állomásozó, majd a Goricán rej­tőzködő ellenállók elleni rohamra parancsolt katonák azonban meg­torpantak itt. A türbe felett ugyanis egy ragyogó alak jelent meg, egy hófehér szakállú öregember zöld palástba burkolódzó hatalmas alak­ja lebegett a levegőben. A haragos ábrázatú rettenetes jelenés előtt a reszkető katonák aprók voltak, akár a hangyák. Hatalmas turbánja mintha bármikor a nyakukba zu­hanhatna, zöld köntösének szegélye pedig akárcsak valami mérgeskígyó, fenyegetően fodrozódott. Baljában mint egy ostort, óriás olvasóját (tespih) tartotta, jobbjával pedig a pálcájára támaszkodott, arra, amelyre a dervisek révületük során támaszkodnak. Amint meglódítot­ta a tespihjét, a katonáknak mintha földbe gyökerezett volna a lábuk!- Vorwärts! Direktion Friedhof! Hangzott el újra a parancs. A reszkető katonák, mire már meg­indultak volna, addigra az alak az égig nőtt, s újra suhintott egyet a tespihjével, mire a katonák mind térdre estek. Elhangzott a harma­dik vezényszó is. Utolsó bátorsá­gukat összegyűjtve az ijedt kato­nák bolondul lövöldözni kezdtek a levegőbe a jelenés felé. Ekkor a dervis hatalmas árnya megreme­gett, s miután utoljára lendítette meg a tespihjét, lassan szertefosz­lott. Zöld palástjának szegélye mintha a lombokba, fehér szakálla és turbánja mintha a nyári ég fel­hői közé olvadt volna. A legendának annyi igazságmag­­va biztosan van, hogy Villecz ezre­des oszlopának egy része augusztus 19-én valóban itt vonult át a város felé nyomulva. Hogy a türbe ekkor pusztult el, az is valószínű. De legendák igazsága nem pusztán az adatok igazsága, hanem valami olyasmié is, ami a tények nyel­vén mondható el. Tény például, hogy miután Splitből visszatértem Szarajevóba, egész augusztusban terveztem, hogy meglátogatom a nem is oly messze álló türbét. Ahova mégis véledenszerűen keve­redtem. Csak este, amikor otthon Szarajevó bevételéről olvastam, pár perccel éjfél előtt derült csak ki (mindfock!), hogy napra pontosan 140 évvel azután jártam a türbénél, hogy a legendás események, leg­alábbis a tényszerű történés be­következett. A tények nyelvén ez véleden egybeesés. A legendáén vi­szont kétségtelen: valójában a szent Zindirli Ibrahim-dede szólított, és hatalmas ereje vezetett magához. Ha a szentek, akárcsak a legendák, igazak, akkor valóban: a szent Tanú csodát tett velem. Száz Pál

Next

/
Oldalképek
Tartalom