Új Szó, 2018. október (71. évfolyam, 225-250. szám)

2018-10-27 / 248. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2018. OKTOBER 27. SZTÁRVILÁG 13 Catherine Deneuve Nem tűz, de nem is jég H atvankettő forró nyarán Dijon és Párizs kö­zött államfőt és minisztereket szállító hivatalos konvoj mellett húzott el egy nyitott tetejű Ferrari. Ketten ültek a luxuskocsiban: Ro­ger Vadim, a szexuális étvágyáról is híres filmrendező és egy tizenkilenc éves, kihívóan szép, szőke lány, aki akkortájt startolt a színészi pályán. Pár perccel később már motoros rendőrök állták útjukat. A fekete Citroenek egyikében de Gaulle tábornok ült. Megakadt a szeme a feltartóztatott kocsiban nézelődő fi­atal szépségen. „Ki ez a szőke nő?” - kérdezte egyik testőrét. „Catherine Deneuve, színésznő” - felelte a bodyguard. „Ha mindig ennyire rohan, hamarosan sztár lesz” - szólt szellemesen a köztársasági elnök. Mondatának második fele gyor­san beigazolódott. Egy évvel ké­sőbb a Cherbourgi esernyőkkel Catherine Deneuve Franciaország új csillaga lett. Ötvenöt év telt el azóta. A színész­nőből mítosz lett, központi helyet vívott ki magának a francia film vi­lágában. Arcképe a pénzérmék hát­oldalát, postabélyegeket, mellszobra éveken át a polgármesteri hivatalo­kat díszítette. Forgatott vagy száz­ötven filmet, kora legjelentősebb rendezői bíztak rá izgalmasnál iz­galmasabb szerepeket. Ma, hetvenöt évesen pedig elmondhatja: mindent elért a pályán, amit egy nagynevű, európai hírű színésznő elérhet Hi­ányérzete egy fikarcnyi sem lehet. „Pályakezdésem óta a filmet, a ren­dezőimet szolgálom - állítja magá­ról. - Mindig olyan voltam, és ma is olyan vagyok, mint egy sorkato­na. Megteszem, sőt, talán maradék­talanul teljesítem, amire kérnek. Parancsszóra várok és végrehajtok. Ez a feladatom. Készen állni min­den feladatra. Felkészülés, odaadás, szakma irán­ti hűség, elkötelezettség és alázat, megfelelni vágyás és maximalizmus - ezek a tulajdonságai emelték ma­gasra. És persze a tehetsége, a kitar­tása. Pedig nem a nagy, látványos külső átalakulások mestere. Ö be­lülről azonosul a figurával, lélekben és gondolatban. Úgy, hogy közben mindig az marad, aki: Catherine Deneuve. Hideg, rideg, távolság­­tartó - évtizedek óta így jellemzi őt a világsajtó. Kétségtelen: van is eb­ben valami, de mára az is kiderült, hogy zárkózottságával, visszafogott­ságával, befelé fordulásával keltette azt a látszatot, hogy „született jég­királynő”. Karlovy Vary fesztiváljának egyna­pos vendégeként nem is nagyon le­hetett a közelébe férkőzni. Francia filmesek közbenjárása kellett hozzá, hogy a város híres ivócsarnokában megrendezett „fehér fogadáson” interjút kérhessek tőle. Nem siette el a választ. Igaz, addig meg sem szólalt, míg ki nem mondta, hogy: „Holnap, a reggeli után.” Szenvte­­lenségével másnap is beterített. Tár­salgásunk minden volt, csak nem jól pergő csevegés. Konkrét vá­laszt ritkán kaptam a kérdéseimre. Mondatait a legtöbbször úgy fíízte össze, hogy messze elkalandozott attól, ami eredetileg érdekelt volna. Volt, hogy néma csendben néztük egymást. Ha megszólaltam, hirte­len megszakított. Máskor csak úgy elábrándozva bámult ki az ablakon. Mintha ott sem lettem volna. Azt is eljátszotta, hogy ő kérdezett - saját magától. Néha azt hittem, egy-egy szóval mégis sikerül terelgetnem őt valamilyen irányba. De minden al­kalommal kiderült, hogy tévedtem. Egyszer el is hagyott a kedvem, azt mondtam, beszéljen, amiről akar, nem erőltetem. Abban a pillanat­ban mintha leolvasta volna rólam, mi jár a fejemben. Egy korábbi kérdésemre pontos választ adott. Hát így játszott velem a díva, a francia mozi első számú istennője, aki megpróbálta elhitetni velem, ha nem ünneplik, teljesen hétköz­napi életet él. Piacra jár, unokázik, mos, főz, mosogat, mint bárki más, és még a takarítást is élvezi - oly­kor. Ezt már nevetve tette hozzá, így azt is elmondhatom: kacagni is hallottam a francia színésznőt. Az ő esetében ez ugyanis igazán ritkaság­­számba megy. ,A lányomat, Chiarát biztosan is­meri. Többször játszottunk együtt. Remek színésznő. Szebb ajándékot, mint ő, nem is kaphattam volna Marcello Mastroiannitól. De van egy fiam is, Christian, akinek Ro­ger Vadim az édesapja. Ő is több­ször állt már kamera előtt...” (Tudom, szólok közbe, hiszen ját­szott egy magyar tévéfilmben is.) „Tényleg! Valamikor a kilencve­nes években. De a történetre már nem emlékszem. Christiannal egy Proustról szóló filmben játszottam, Chiarával többször is összehoztak már a rendezők. Volt a Szerelem nélkül soha, abban Milos Formán­nál játszottunk, aztán jött a drámai Karácsonyi történet, amelyben egy csontvelő-átültetésre váró asszony vagyok, legutóbb pedig a Drága Claire. Chiarában a kamera előtt azt szeretem, hogy minden hely­zetben természetesen viselkedik, s ezzel rengeteg impulzust ad. Gaz­dagítani tudjuk egymás játékát.” (Mindenki szakmabeli a családban, vetem közbe. Még a szerelmei, sőt, a szülei is azok voltak. És a nővére, Francoise...) ,A szüleim a színházzal jegyezték el magukat. Apám rendezett is, anyám játszott. Az ő idejükben azonban másról szólt a pálya. Vagy kevesebbet vállaltak, nem tudom. Egy biztos, a család mindkettőjük számára szent volt. Négyen voltunk gyerekek, de az egyszer sem fordult elő, hogy érzelmileg elhanyagoltak volna bennünket. Anyám a har­madik szülése után fel is hagyott a színházzal. Kegyes hozzám a sors nagyon. Még él, nincsenek komo­lyabb bajai. Magas kora ellenére továbbra is jól lát, jól hall, összefüg­gően gondolkozik.” (Akkor jó géneket örökölt, mon­dom.) „Húsz év múlva mondja ugyanezt! Anyámon látom: az a fontos, hogy az ember, akármilyen idős is legyen, kommunikálni tudjon. Hogy meg­oszthassa valakivel a napi gondjait, az emlékeit, hogy működjenek még a kapcsolatai. Magamnak sem kívá­nok többet, csak ezt. Hogy meg­őrizhessem az egészséges gondol­kodásomat, s legyen kivel őszintén beszélgetnem. Ezért is örülök, hogy mindkét gyermekemmel olyan jó viszonyban vagyok. Nagyon közel állunk egymáshoz, ránézésből tud­juk, mire gondol a másik.” (Roger Vadim mesélte róla: meg­ismerkedésük idején Deneuve-nek két titkos vágya volt. Az egyik, hogy színésznő, a másik, hogy anya legyen. Mindkét vágya gyorsan tel­jesült. Az igazi természete később tört felszínre. Mégpedig az, hogy királynőnek született. Uralkodó­nak. Kialakított magának egy fix világképet, és elvárta, hogy mások is eszerint éljenek. Meg volt győ­ződve arról, hogy csak neki lehet igaza, de bárkit, aki aláveti magát az ő elképzeléseinek, boldoggá tud tenni. Ezek Vadim szavai. Én pedig megkockáztatom a kérdést: Hogyan viselték mindezt élete nagy szerelmei? Deneuve elfordítja tőlem a fejét. Hosszasan töpreng, majd hirtelen rám néz.) „Ez nagyon személyes kérdés. A magánéletem nem tartozik más­ra - mondja szigorú tekintettel. - Többször felkértek már, hogy írjam meg mindazt, ami pályakezdésem óta történt velem. A nagy találko­zásaimat, a rendezőkkel való mun­kámat, a forgatások során megélt élményeimet. Röviden, hogy tere­gessem ki az emlékeimet. Nem, én erre nem vagyok képes. Pár mon­datban, egy interjú keretei között, az egészen más, de oldalakon át kiárusítani embereket nem az én stílusom. Legyen elég annyi, hogy szerencsés voltam, mert minden jól alakult az életemben, még az anyai örömökről sem kellett lemonda­nom. De azt azért nem állítom, hogy csupa napfény volt minden. Nem. Néha felettem is beborult az ég, voltak sötét felhők az én életem­ben is, de kiében nem? Ezt el kell fogadni, még ha olykor nehéz is beletörődni.” (Polanski, Bunuel, Ferreri. Szán­dékosan nem azokról a rende­zőkről kérdezem, akiket ő szokott emlegetni. Leloucht, Téchinét, Truffaut-t, Ózont.) „Polanski energiája, túlfűtöttsége, munkabírása annyira imponáló volt számomra, hogy alig vártam, hogy elkezdjük az Iszonyat forga­tását. És nem csalódtam benne. Lenyűgöző egyéniség, kivételes rendező. Bunuelnél A nap szépé­ben és a Tristanában játszottam. Ő az érzéki, titokzatos nőalakokat szerette. Huszonnégy éves voltam, amikor az első közös filmünket forgattuk. O már tapasztalt rende­ző volt akkor. Azt hittem, csak úgy szórja majd rám az instrukcióit, de nem ez történt. Nem bocsátkozott apró részletekbe, nem elemezte a figurákat, a felvételek során végig finoman, diszkréten irányított. Marco Ferreri stílusa egészen más volt. Először is meg kellett szok­nom, hogy folyamatosan ordibál. Mindenkivel. Nekem ez irtó fura volt, az elején be is görcsöltem tőle. Kimondottan irritált a hangszíne. Nem éreztem jól magam mellette. A színészi szabadságomat ugyan meghagyta, de végig feszült légkör­ben dolgoztunk. Talán így akarta kipréselni belőlünk a maximumot.” (Partnerei közül Delont, Belmon­­dót, Depardieu-t emelem ki. Az első két név hallatán a szeme sem rebben. Később, amikor megismét­lem a neveket, csak annyit mond: magánemberként nem kerültek közel egymáshoz. Depardieu az, akiről szívesen beszél.) „Nem érdekel, ki mit gondol róla, s hogy az utóbbi években milyen fénybe állította a világsajtó, ő az én legkedvesebb barátom. Erős férfi, csupa tűz, csupa láng. Csodás partner, aki imádja a színésznőket. Nem ismerek nála nagyvonalúbb színészt. Mindig boldogan dol­gozom vele, mert tudom, hogy a munka mellett ott lesz a felhődén szórakozás is. Nekem ő is hangos, rengeteget dumál, a kisujjából szór­ja a jobbnál jobb sztorikat, megál­­líthatadan a történetmesélésben, de a bajban is számíthat rá az ember. Megbízható, szeretni való férfi a hi­báival együtt.” (Arra a kérdésre, hogy vonzza-e még olykor-olykor a színpad, köny­­nyű kis grimaszt vág, majd egyeden mondatba sűríti a válaszát.) ,A kamera előtt ötömet, a színpa­don csak félelmet érzek.” (Tehát nem, egyáltalán nem vonzza ' már a színpad, mondom utána.) „Filmszínésznő vagyok, az is voltam mindig. Pontosabban: attól a nap­tól fogva, hogy a nővérem magával vitt egy forgatásra, ahol megtetszet­tem a rendezőnek. Nyár volt, a szü­leim megengedték, hogy filmben szerepeljek, és onnantól fogva nem volt megállás.” (De ha nincs a forgatás? - kérde­zem.) ,Akkor bizonyára minden máskép­pen alakul. Tudom is én...! Akkor lehet, hogy már egy nyugdíjas bel- . sőépítész lennék.” Szabó G. László

Next

/
Oldalképek
Tartalom