Új Szó, 2018. október (71. évfolyam, 225-250. szám)
2018-10-22 / 243. szám
www.ujszo.com | 2018. október 22. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Egy el nem mondott történet Amikor egy-egy városban a magyarok és a szlovákok fogtak össze KOLLAI ISTVÁN A középkori magyar városok falain belül az etnikumok együttélésének saját mintái alakultak ki. Miért nem váltak ezek ismert történetté a Kárpát-medencében? Az utóbbi évtizedekben hangsúlyeltolódás ment végbe a történész szakmán belül. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy a politikatörténet mellett egyre jobban elkezdte a történészeket érdekelni az emberek mentalitásának, lelkivilágának, habitusának koronkénti változása. A társadalomtörténet nem a csatákkal és a békekötésekkel, hanem a konfliktusok és az együttélés hétköznapi formáival foglalkozik: hogyan éltek egymás mellett a városi polgárok vagy a falusi parasztok, miről szóltak énekeik, hogyan látták a világot. Ezen a társadalomtörténeti szinten már a középkor és a kora újkor évszázadaiban is lehet magyarszláv, majd magyar-szlovák kapcsolattörténetről beszélni, amikor még szemben álló politikai elitek nem léteztek. Hiszen az írásos források pontosan regisztrálták, hogy számos városban már a középkorban teret nyert a szláv polgárság. Az észak-magyarországi városokban általában a németek, szászok számítottak őslakosságnak, mellettük jutottak egyre nagyobb szerephez a szlovákok ősei, sokszor éppen az ugyancsak erősödő magyar elemekkel szövetségben. A németekkel teljesen egyenrangú polgárjoghoz először Zsolnán jutottak, amikorNagy Lajos király a szlávoknak is helyet biztosított a városvezetésben. De Lőcsén már 13. századi források is hírt adnak a szláv lakosságról, a 15. században pedig már számos térségbéli városból vannak írásos nyomai a szláv, magyar és német lakosság Egyik oldalon sem éreztek késztetést annak taglalására, hogy a szláv-magyar együttélésnek milyen módozatai léteztek Észak-Magyarországon. egyidejűjelenlétének, együttélésének - ami egyébként nem mindig volt békés, sokszor volt a helyi konfliktusoknak etnikai színezete. Ez több esetben a két gyengébbnek számító polgári elemnek, a magyarnak és a szláv-szlováknak az összefogását jelentette a domináns németekkel szemben. Az akkori feudális Magyar Királyságon belül ezek a kis városi mikrokozmoszok zárványként léteztek, ahogy a belső konfliktusaiknak és együttélési mintáiknak sem volt országos jelentősége. És sajnos a krónikák sem tették a városi történeteket naggyá, ez a fajta városi élet arctalan maradt; legfeljebb neveket tudunk a városvezetésből, de igazán az ő történeteiket sem ismeijük. Talán emiatt alakult úgy, hogy az etnikai együttélésnek e nagyon valóságos lapjai sajnos nem váltak a köztudat részévé sem Magyarországon, sem Szlovákiában. De ennek a visszhangtalanságnak oka lehet az is, hogy amikor a 19-20. században megszülettek a nemzeti gondolkodásmódot meghatározó, nagy hatású történelemkönyvek, lexikonok, tudományos és irodalmi művek, akkor egyik oldalon sem éreztek késztetést annak taglalására, hogy a szláv-magyar együttélésnek milyen módozatai léteztek a Magyar Királyság északi területein. A magyar nemzetépítés egészen a második világháborúig a magyarság ősi dominanciáját akarta bizonyítani, a szlovák nemzetépítés pedig ősi elnyomottságát hirdette, mintegy jogalapként a magyarsággal szembeni fellépésre. E két ellentétes, de valójában egymást kiegészítő történelemmagyarázat egyikének sem volt érdeke foglalkozni az oklevelekben és más forrásokban felfelbukkanó történelmi jelenséggel: hogy a középkor és a kora újkor évszázadai alatt sok helyütt hagyománya és szabályrendszere volt a Kárpát-medencei etnikumok együttélésének. Népboldogító nemzetiek SIDÓ H. ZOLTÁN F rdemes magasabb fokozatra állítani az éberségünket, ha valame-E lyik párt már a nevében hordozza vagy túlságosan gyakran használja a nemzeti kifejezést. Szinte biztosra vehetjük, hogy az ilyen politikai formáció szellemi láthatára csupán a melldöngetésig ér, vagy rosszabb esetben egészen ordas dolgok elkövetésében mesterkedik. Szlovákia már 1990 óta meg van áldva a maga nemzeti pártjával, amiből egy időszakban a belső hatalmi harcok okán kettő is akadt - ez volt egyébként a legjobb, amit történhetett: egyik sem jutott be a parlamentbe... A nemzetiek kényszeresen boldogítani akaiják nemzetüket, ám igyekezetük vagy könnyeket fakaszt, vagy csak a párt jár jól vele. A terhelt múltú SNS-t sosem lehetett azzal vádolni, hogy korrektül előkészített, háttértanulmányukkal aládúcolt, hatásvizsgálatokkal megerősített törvénytervezetekkel rukkol elő. A Szlovákiát a fellendülés útjáról időnként a szakadék szélére sodró párt mostani elnöke, a tiszteletbeli százados éppen dugdossa jogi doktori szakdolgozatát. A szlovák nyelv rejtelmeivel máig ismerkedő, egy szikár tőmondatba is belebukó Andrej Danko emberei megint fékezhetetlenek a népboldogítás terén. Míg JUDr. Danko az egyetem alagsorának polcrendszereiben próbálja a lehető legjobban eldugni plágiumgyanús munkáját, addig a párt védelmi minisztere olyan páncélozott csapatszállítókkal próbálja erősíteni a nem túl acélos honi hadsereget, amelynek ha meg akarják őrizni úszóképességét, akkor az előírtnál vékonyabb páncélzata lesz, ha pedig a harci jármű védelmi képességét fokozzák, akkor a többletsúly miatt elsüllyed. Közben az elszabadult SNS-képviselők lazán betelj esztettek egy olyan törvénytervezetet, amely garantált mélyütés a hazai tulajdonú élelmiszerboltoknak. Az ágazati különadó pompás bevétel lenne - minő véletlen - az SNS kezében levő agrártárcának, miközben éppen a viszonylag legtöbb hazai élelmiszert forgalmazó társaságokat, sok esetben a családi kisboltokat taszítanák vele lehetetlen helyzetbe. Azzal érvelnek, hogy a honi agrárágazatot szeretnék a különadó bevételéből megerősíteni (a központi pénzelosztás a korrupció újabb melegágyát veti meg), mondván, boltjainkban a külföldi termékek dominálnak. Halkan megjegyezzük, hogy a korántsem dicső 1990-es években az SNS vígan asszisztált a gyárak, köztük az élelmiszer-ipari üzemek „becsületes, nemzeti érzelmű meciari” vállalkozók kezére játszásában, áron alul. A szavak szintjén nemzetben, tettekben saját zsebben gondolkodó privatizálok aztán gyorsan kiszipolyozták ezeket, majd fillérekért elherdálták. Az uniós normákba ütköző, az adót is megadóztató többletterhet csak a külföldi kézben levő, méretes üzletláncok képesek veszteség nélkül elviselni, a többi jó esetben nullszaldós, rosszabb esetben veszteséges lesz - ezzel oda a fejlesztés, a munkahelyteremtés, a béremelés. így válik egy jóindulatúként tálalt, a nemzeti ipart látszólag segítő elképzelés romboló hatásúvá. Sámuel Johnson, az angol nyelvet megújító 18. századi gondolkodó magvas megállapítása szerint a gazember utolsó mentsvára a hazafiság. Az SNS esetében hozzátehetjük: ez érvényes a kiforrott dilettánsokra is. Aszad a vegyi fegyvereknek köszönheti a győzelmét Bassár el-Aszad Szíriái elnök 2013-ban hivatalosan megvált vegyifegyver-kászletótől, de ez csak a látszat. A brit BBC azt állítja, hogy Damaszkusz nem adta fel minden vegyi fegyverét, és szándékos, stratégiai bevetésükkel a felkelő területeken élő lakosság ellen legalább két kulcsfontosságú győzelmet aratott. Damaszkusz 2013 -ban, a szörnyű kínokkal járó halálos szarintámadás után ratifikálta a Vegyifegyvertilalmi Egyezményt. A Vegyifegyver-tilalmi Szervezet (OPCW) és az ENSZ közösen számolta fel a kormány által bevallott 1300 tonnás vegyszerkészletet. Ennek ellenére a vegyi fegyveres támadások folytatódtak. A BBC számos forrásból építkező kutatása szerint bizonyíthatóan legalább 106 volt 2014 és 2018 között a felkelők ellenőrizte területeken. A kormány a lázadókra fogta a tiltott fegyverek használatát, ezt a felkelők cáfolták. A bizonyítékok szerint a felelősség a kormányt terheli - írta a BBC. Eltitkolt arzenál Julian Tangaere, az OPCW Szíriái missziójának korábbi vezetője elmondta, hogy Damaszkusz vegyifegyver-arzenáljának felszámolásakor csak azt tudták ellenőrizni, amit a kormány bevallott. A világsajtó csak a súlyosabb vegyifegyver-támadásokról számolt be, az egyik, amely nagy figyelmet kapott, a Hán Sejkúnban 2017 áprilisában elkövetett szaringázos támadás, amelyben legalább 80-an haltak meg. Aszadnak a vele szövetséges oroszok siettek a segítségére, azt közölték: a szíriai légierő a lázadók vegyi fegyverekkel teli lőszerraktárát bombázta, a mérgező anyag így került a levegőbe. A támadást vizsgáló OPCW-csapat egyik tagja, Stefan Mogl azonban arra jutott, hogy a bevetett szarin megegyezett a 2013-ban megsemmisített készletből vett mintákkal. L6gi vegyi támadások A BBC szerint az Iszlám Állam feltételezhetően öt alkalommal vetett be mustárgázt, viszont arra nincs bizonyíték, hogy más fegyveres csoportok is használtak vegyi fegyvereket, egyáltalán lett volna nekik. Mi több, a brit információ szerint a 106 támadásból legalább 51-et légi úton hajtottak végre, ami egyértelműen a szíriai rezsimre tereli a gyanút. Lina Khatib, a Chatham House agytröszt elemzője szerint a vegyi támadások nagy része olyan mintába illeszkedik, amely kizárólag az Aszad-rezsimre utal, például az is, hogy a leggyakrabban (a 106-ból 79 támadásban) klórgázt használtak. A klórtámadást közismerten nehéz bizonyítani, ugyanis a klór nagyon illékony. A vegyi fegyver a rezsim büntető eszköze: félelmet és pánikot vált ki a lakosságban, egyben hatékony és (Lubomír Kotrha rajza) olcsó, amikor a hadseregnek nincs kapacitása arra, hogy hagyományos módszerekkel harcoljon. A rezsim lényegében azt üzeni, hogy a lázadó területeken élők elüldözése a célja. A BBC két várost emelt ki, ahol a vegyi fegyverek biztosították a rezsim győzelmét. Aleppót 2016 decemberében foglalták el, az állandó bombázással és tüzérségi támadással járó ostrom utolsó heteiben 11 klórgáztámadást hajtottak végre légi úton. Ebből 5-öt az utolsó két napon, mielőtt a felkelők megadták magukat. Vegyszertartály a városra A fulladást okozó klórgáz nehezebb a levegőnél, lesüllyed az alacsonyan fekvő területekre. A bombázások elől a házak alsó szintjein megbúvó lakosok így kifejezetten veszélyeztetve voltak. Ha pedig felmentek az emeletre, akkor a rakéták végeztek velük. Aleppó ostromának utolsó heteiben 120 ezer civil menekült el a városból. A másik helyszín Dúma, a szíriai főváros melletti Kelet-Gúta legnagyobb városa volt. Több vegyi támadást is elkövettek, a legutolsót és egyben a legsúlyosabbat április 7-én, egy nappal azelőtt, hogy a lázadók megadták magukat. Egy vegyszeres tartályt dobtak egy háztömbre, az OPCW két héttel később klórszármazékokat mutatott ki a tartályból vett mintákban. Mire a kormányerők bejelentették Kelet-Gúta felszabadítását, a térségből 140 ezer lakos menekült el, a szíriai hatóságok pedig további 50 ezret evakuáltak az ország északi részeibe. (MTI)
