Új Szó, 2018. október (71. évfolyam, 225-250. szám)

2018-10-20 / 242. szám

www.ujszo.com | 2018. október 20. SZOMBATI VENDÉG 9 Az operett csillogó világában él Kálmán Yvonne: „Igazából azokat a helyeket szeretem, ahol már régóta és gyakran játsszák édesapám műveit..." „A jóisten mindig meghallgatja a kérésemet..." (Képarchívum) SZABÓ G. LÁSZLÓ Három gyermeke született harminc évvel fiatalabb orosz feleségétől Kálmán Imrének, a világhírű magyar operett­­szerzőnek. Bécsben, 1928-ban ismerkedett meg a színésznő Vera Mahinszkajával, aki előbb egy fiú-, majd két lánygyermekkel ajándékozta meg. Kálmán Yvonne harmadik gyermekként jött a világra, és bár igazi világ­polgár, a szíve mélyén ma is magyarnak vallja magát. Az operett mint magyar műfaj nemzetközi térhódítását ugyanúgy életre szóló feladatának tekinti, mint édesapja zenei munkásságának to­vábbi népszerűsítését. Tesz is, utazik is sokat a világban. Bár állandó lak­helyét több évtizeddel ezelőtt Ame­rikából Mexikóba helyezte át, júni­ustól novemberig Európában tartóz­kodik. A legtöbbet Münchenben, Bécsben és Budapesten, de az elmúlt tíz nap alatt Prágában, Pozsonyban és Moszkvában is megfordult, mondja remek lelki és egészségi állapotát megvillantva. Életkedve, vitalitása egyszerűen lenyűgöző. Kivételes ember: nem engedi, hogy megtörje az idő. Fiatalos megjelenésével min­denkire kellemes hatással van, agya vág, mint a borotva, humora egy pil­lanatra sem hagyja el, gesztusai fi­nomak, jobb csuklóján olykor­olykor mégis megcsörren vagy tíz­tizenöt míves karperec. Öt nyelven beszél, mondja, de figyelmeztet: oroszul nem tudna társalogni velem. Pedig ez lenne az anyanyelve. Édes­apja nyelvét azonban még mindig jól használja, bár a szókincse már nem a régi, s ezt ő maga is sajnálattal veszi tudomásul. Örültem volna, ha oroszul cse­vegünk egy kicsit, de rögtön lein­tett. Miért? A mama egyáltalán nem szorgal­mazta, hogy megtanuljunk oroszul. Sőt! Azt akarta, hogy maradjon meg ez afféle titkos nyelvnek közte és az édesanyja, vagyis az én nagyma­mám között. Hogy senki ne értse őket. Mi a házban németül beszél­tünk. Édesapját mindig olyan magá­nyos embernek festi le. Valóban az volt? Nem volt nyitott, mint az anyám. Nem nagyon bízott senkiben. Kálmán Imre és Vera Mahinsz­­kaja között nagy volt a szerelem? Nagy. Főleg apám részéről. Anyám elsősorban önmagát szerette. Amikor meghalt az apám, azt mondta, túl fi­atal voltam és túl ostoba, amikor hoz­zámentem. Ezzel együtt mégis isten­nő volt. A szépségével, a kisugárzá­sával, a megjelenésével mindenkit elbűvölt. Bájos, színes, varázslatos, ugyanakkor nagyon erős karakter volt. Nem ismert lehetetlent. Mindig győzni akart, az élet minden terüle­tén. Egyedül a halál felett nem tudott diadalmaskodni. Zürichben történt... nagyon rossz idő volt, egészen mos­toha. .. megfázott, súlyos influenzá­val kezelték. Kórházba került, túl­adagolták gyógyszerrel és infúzió­val, nem bírta el a szíve. Egyébként mindig makkegészséges volt. Imád­ta az életet. Palásthy György Kálmán Imre­­filmjét, Az élet muzsikáját, gondo­lom, látta annak idején. Ó, persze. Elsőre nem tetszett, ké­sőbb aztán megszerettem. Édes­anyám mondta ki az igent a rende­zőnek, hogy Eszenyi Enikő játssza őt a filmben. Megnézte egy előadás­ban, és önmagát látta benne. Szá­momra áz egész olyan látomásszerű ma is. Mintha valóban az én fiatal édesanyám szerepelne a filmben. Helyes volt, vékony és szeszélyes. Bár Enikő egy kicsit vidámabbnak mutatja őt. Huszti Pétert nehezebb feladat elé állította a szerep. Apám mélyen gondolkodó ember volt. A filmből ez nem mindig érezhető. Ahogy nézem és hallgatom önt, egyfolytában Darvas Lili arca le­beg előttem. Elsősorban a hang­lejtése miatt, de még hasonlít is rá. Érdekes! Anyám nagyon jó barát­nője volt. Amikor Moszkvában jár, az oro­szoknak nem okoz némi csalódást, hogy nem beszéli a nyelvüket? Biztosan örülnének, ha beszél­ném, de csak pár szót tudok oroszul. Szoros baráti viszonyban vagyok vi­szont Anna Netrebkóval, a világhírű orosz operaénekesnővel, aki csodá­sán énekli a Csárdáskirálynőt. Ön is a zenével jegyezte el ma­gát? Nem. Nekem szállodám van Me­xikóban. Először egy galériában dolgoztam, de nem nagyon szeret­tem, mert sokat kellett várni, hogy betérjenek az emberek. Én meg na­gyon szeretek társalogni. -Hogy vetette a sorsa Mexikóba? Sok évig éltem Los Angelesben, de ott mindig hőség van. Mexikó­ban más a klíma. Ott csak júniustól novemberig van meleg. Előbb lett ott egy birtokom, semmi nélkül, az­tán építtettem rá egy házat, amely mindig nagyobb és nagyobb lett. Ma már tizenkét szoba van benne. Amerikában már nincs lakásom. Ha ott vagyok, a barátnőmnél vendé­geskedem. Két testvére közül él még vala­melyik? Sajnos egyik sem. És a férje? Ő is elment már. Kalandos élete volt a Kálmán családnak. Bécsből, miután Auszt­riában is megkezdődtek a zsidó­üldözések, édesapja előbb Zürich­be, utána Párizsba utazott, majd az Egyesült Államokba költöztek. Ön hároméves volt, amikor Genová­ban hajóra szálltak, és megérkez­tek New Yorkba, ahonnan aztán tovább is utaztak Hollywoodba. Vannak még emlékei erről a nagy útról? Az égvilágon semmi. Fényképek­ről tudom, mi történt. 1938-ban volt a bemutatója a Josephine császámő­­nek Zürichben. Apám azért utazha­tott, mert magyar állampolgár volt. A nácik már mindenütt hallattak magukról. Érezni lehetett a levegő­ben, hogy valami rossz készülődik. Valami nagyon rossz. Apám eldön­tötte, hogy Párizson keresztül Ge­novába utazik a család. Akkoriban én franciául tanultam, apám viszont nem beszélte azt a nyelvet, ezért a babysitter is jött velünk. Hitler sze­rette apám zenéjét, üzent is neki, hogy menjünk vissza Németország­ba, nem lesz bántódásunk. De apám nem hitt senkinek. Megvette a ha­jójegyeket Genovában, és elindul­tunk a nagy útra. Nem akart tiszte­letbeli álja lenni. New Yorkból azért mentünk aztán tovább Los Angeles­be, mert a Metro Goldwin Mayer Stúdió megvette apám három müvét, így Amerikában is sikeres zene­szerző lett. A Broadwayn azóta is folyamatosan játsszák az alkotásait. De el kell, hogy mondjam azt is: na­gyon kellemetlen volt a családnak, hogy Amerika hadban állt Magyar­­országgal. Itthon nem volt korrekt Kálmán Imre zenéjét játszani, noha apámnak semmi köze nem volt a há­borúhoz. Tizenhat éves volt, amikor Pá­rizsban meghalt az édesapja. Ott tudott lenni a közelében? Svájcból érkeztem a hetvenegye­­dik születésnapjára. Meg is ünne­peltük szépen, és nem sokkal ké­sőbb meghalt. Én a szakácsnőnkkel épp a piacon voltam, halat vettünk neki ebédre, mert nagyon szerette. Mire hazaértünk, már nem élt. A reggeli után még minden rendben ment. Nem is sejtettük, hogy baj lesz. A szíve mondta fel a szolgála­tot. Gyenge volt. Gazdag életművet hagyott az utókorra Kálmán Imre. Nagy sikerű alkotásait, a Csárdáski­rálynőt, a Marica grófnőt, A ha­jadért, A cirkuszhercegnőt, A ci­gányprímást, A chicagói herceg­nőt, A montmartre-i ibolyát és a többit számos országban játsszák ma is. Nem hiszem, hogy van kapu a világon, amely ne nyílna meg ön előtt. Nincs ajtó, amelyet ne tudnék ki­nyimi. Még akkor is, ha nehezen megy. A legszebb ajándék, amit az élettől kaptam, hogy Kálmán Imre lánya vagyok. De nem pusztán azért, mert óriási művész volt, hanem mert csodás, jó ember is. Minden hang­jegy, amelyet leírt, a szívéből jött. Ki az a zeneszerző, akit az édes­apja mellett nagyon szeret? Puccini. Főleg Anna Netrebko előadásában. Édesapja magyar volt, édesany­ja orosz, ön Mexikóban él, de Ber­linben, Bécsben, Budapesten, Los Angelesben is otthon érezheti ma­gát. A szíve mélyén milyen nem­zetiségűnek érzi magát? Vagy egyszerűen csak azt mondja: vi­lágpolgár vagyok? Nagyon nehéz kérdés ez. Én is gyakran felteszem magamnak. De nincs jobb válaszom, csak az, hogy én - én vagyok. Van még olyan földrész, ahová szeretné eljuttatni Kálmán Imre muzsikáját? Ausztrália volt ilyen, de már ott is ismerik édesapám alkotásait. Még élt a féljem, vele voltam Sydneyben. Nagyon szép helyen laktunk. Áz ab­lakban állva csodáltuk az operaház kagylóformájú épületét. Kicsinek láttam, de gyönyörűnek. Imádkoz­tam, hogy Istenem, kérlek, tedd le­hetővé, hogy ott is játszanak Kálmán Imre-operettet. És a jóisten mindig meghallgatja a kérésemet. Azóta apám három alkotását tűzték műsorra. Csak úgy a hasamra ütve kér­deznék egy metropoliszt, hogy ott vajon megszólalt-e már Kálmán Imre muzsikája. Fokváros. Jót kérdezett. Az is megvolt. De igazából azokat a helyeket szere­tem, ahol már régóta és gyakran játsszák édesapám műveit. Oda szí­vesen járok. Ä Marica grófnőt az ausztriai Mörbischben, a Fertő-tó hatalmas vízi színpadán összesen 122 ezer néző látta idén. Ez öröm. Óriási boldogság. A Csárdáskirály­nőnek nemrég volt a bemutatója Bécsben, a Volksoperben. Az is na­gyon szép előadás. Anna Netrebko, napjaink leghí­resebb operadívája miképpen nyi­latkozott a Csárdáskirálynőről, miután koncertszerűén énekelte el a szerepet? Imádja. Balzsam a lelkének. Kálmán Imre azt mondta, min­den operettjére úgy tekint, mint a gyermekére. Gyönyörű melódiákat adott a vi­lágnak, de van bennük humor is, meg... hogy is mondják? ... csatta­nó! Engem élni segítenek. Igaz, hogy néha megkönnyezem őket, de nevetni is tudok rajtuk sokat. Látja, ilyen vagyok. Én a boldogságtól is sírni tudok.

Next

/
Oldalképek
Tartalom