Új Szó, 2018. október (71. évfolyam, 225-250. szám)
2018-10-09 / 232. szám
www.ujszo.com | 2018. október 9. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Mélyrepülés Egy dolgot fontos tisztázni: Erdogan nem a barátunk Telefonált Münchenből az unokaöcsém. Azt mondja, hogy Németországban szinte kaotikus a helyzet. Az ugyan igaz, hogy a német polgárok negyven százaléka még mindig támogatja az évek óta regnáló Angela Merkelt, ám az utóbbi hetekben egyre erősebben és durvábban hallatszanak a bevándorlást ellenző politikusok vádjai. Az még a külső szemlélő számára is nyilvánvaló, hogy itt nemcsak a menekültek ügyéről van szó, hanem kegyetlen hatalmi játszma folyik. Azt viszont nem minden ember érti meg, hogy ez a harc nem csak Németország jövőjéért folyik. Nyolcszáz kilométeres távolságból gyakran mondogatunk olyan „csacskaságokat”, hogy semmi közünk az egészhez, mert ez német belügy. Hát nem az! Ugyanis még a politika iránt közömbös embernek is tudnia kell, hogy Merkel bukásával az egész EU-s gépezet komoly károkat szenved. Németország az unió motoija, és ha a germán „masina” nem húz tovább, akkor a mi (szlovák, magyar stb.) társadalmaink is halálos sebet kapnak. Merkelnek Németországon kívül Szlovákiában és Magyarországon is sok ellensége van. Ám azt senki se feledje, hogy a német káosz nálunk is komoly problémákat okozhat, hiszen pár héten belül a Volkswagen, a Mercedes és az Audi gyáraiban dolgozó polgáraink tízezrei maradnának munka nélkül. Merkel asszonynak a belpolitikai harc közben „kifelé” is figyelnie kell. Most például az EU-t zsaroló török elnökkel kénytelen tárgyalni, mert Erdogan lépten-nyomon azzal fenyegetőzik, hogy „Európára ereszti” a török menekülttáborokban rostokoló mintegy kétmillió menekültet. Épp ezért lenne fontos tisztázni, hogy Erdogan nem a barátunk, hanem az egyik legveszélyesebb ellenfelünk. Ezért is megdöbbentő, hogy a török elnök a német látogatás után egyenesen Budapestre utazik, ahol tárt karokkal váiják és régi, megbízható barátként fogadják. Erdogan török emlékhelyeken koszorúz és „előadást” tart a magyar politikusoknak az illiberális demokráciáról. Törökországban már több mint két esztendeje folynak a letartóztatások és folyik a demokratikus intézmények leépítése. A rezsim saját hatalmának megtartása érdekében újságírókat és értelmiségieket zár börtönbe. Törökországban a harc a demokrácia hívei és ellenfelei között folyik. A magyar kormány ezzel a látogatással azt az üzenetet küldi Európának, hogy fütyül a demokratikus tradíciókra, és az európai normákra. Orbán Viktor a hatalom megőrzése érdekében még a régi ellenségeivel is képes kibékülni (néhány évvel ezelőtt Putyin is koszorúzott Budapesten). Nehéz megválaszolni azt a kérdést, hogy a demokrácia bástyájának tartott Európában hogyan fordulhat elő olyan helyzet, hogy a demokrácia értékeit védelmező politikus (Merkel) egyre veszít a népszerűségéből, míg a demokrácia ellenségeinek (Erdogan, Putyin és Orbán Viktor) támogatottsága napról napra növekszik. Az egyik magyarázat az, hogy az emberiség szerte a világban egyre butul. Az emberek utálják a bonyolult és a szakszerű fejtegetéseket. Olvasni és gondolkozni nem akarnak, és a felelősséget sem vállalják semmiért. Cselekvés helyett behódolni és megfelelni akarnak. A pattogó vezényszavakat és a pár szavas magyarázatokat szeretik (lásd Trump Twitter-üzeneteit). Nem pontos elemzésekre, hanem keménykezű vezetőkre vágynak, akik határozottan és egyértelműen beszélnek. Ez fekete, az meg fehér. Ezek vagyunk mi, a Jók, azok meg ők, a Rosszak. Nos, a demokratikus rendszerek ezeknél a leegyszerűsített, autokratikus szerkezeteknél valóban bonyolultabb alakzatok. Ám azt se feledjük, hogy az autokratikus rendszerek a történelem során már sokszor átcsúsztak fasiszta képződményekbe. (Cartoonizer) Hetedíziglen KERÉNYI GYÖRGY • A magyar kormányfő szerint „az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz”. Vagyis: „az a jó magyar, aki a gyerekét magyarnak neveli”. Ezt mondják a „határon túli” kisebbségi elitek 100 éve. Nemzetállami közegben (ahol jó szlovákot, románt kell nevelni) a magyarság eleve felszólító módban létezik. Itt egy fogyatkozó közösség (tíz év alatt 70 ezer ember) kapaszkodik minden tagjába. Amennyire érthető a kapaszkodás, érthető és ismerős a távolodás is. így az is hallja az orbáni mondatot, akinek az unokája már szlovák iskolába jár; az is, aki valami miatt - hogy az könnyebben boldoguljon vagy mert az elérhető - maga is oda adja a gyerekét. Ok nem jó magyarok? Biztosan az a magyar nemzet érdeke, hogy közösségük vezetői (köztük Orbán Viktor) morális imperatívuszokkal fokozzák a hátrányokat, melyeket eleve elszenved egy kisebbségi magyar? így tarthatjuk meg azokat, akik otthon magyarul beszélnek, a népszámláláson magyar anyanyelvűnek, de szlovák nemzetiségűnek vallják magukat? Nem inkább vonzóvá kéne tenni a magyarságot, a magyar gyökereket, adni a megélhetéséhez lehetőséget és elfogadó - magyar - közeget? Biztosan egymást kizáró identitáskategóriákban kell gondolkodnunk? így fogyatkozó zárványnak látjuk a kisebbségi magyar közösségeket, ahol minden csak az etnikumról és a megőrzésről szól: ki szeretne egy öregesen zsörtölődő zárvány része lenni? Ha nem végletes identitáskategóriákban gondolkodnánk, nem lenne vonzóbb magyarnak - akár magyarnak is - lenni? És nem inkább mi a magyart kéne kérdezni a ki a magyar helyett? A nemzeti identitásnak nincs sztenderdje, mindenki mást szív magába az őt körülvevő világból: nyelvet, kultúrát, főleg tömegkultúrát, fociválogatottat, ezek mixét. Hozzá falusi, városi, regionális és sokféle más identitást. A „határon túliak” bonuszként kapnak kontaktusokat is a többségiekkel, szomszédságot, barátságot, néha szerelmet. És sokszor elnyomást, rossz szót, lenézést is. Mindezt nem ismerik az anyaországiak, ők inkább az esszenciális magyarság meghatározásában jók (székelykapu, Wass Albert, a magyar kormány által megmankózott „igazi csíki sör”). Az esszencialista a kontaktushatásokat csak degradálódásként látja: pedig az „ízes székely beszédben” mindig ott volt a passaport, a horcsica sem gyengíti a szlovákiai magyart. Lehet őrizni tiszta identitást, homogén Magyarországot, bár az sosem volt az. Legyen minden úgy, mint régen. Megnyugtató szavak, hiszen ki nem vágyik vissza saját gyermeki aranykorába? A magyar legyen magyar, a krumplileves legyen krumplileves. Áz identitást nem kerítésekkel kéne védenünk, mint Magyarországot az idegenektől. Orbán mondata azért sem újdonság, mert az ő állandó nemzetiesítő nyelvezete fontos közösségképző, így politikájának lényege. Téved, aki azt gondolja, ez a nemzetiesítő nyelv csak figyelemelterelés arról, hová züllik az ország az uralkodása aíatt. A politika lényege a közösségképzés, a mi és ők felállítása. Ahhoz, hogy nyeljek, meg kell különböztetnem magam az ellenfeleimtől. Ennek dacára O V nem tudná ezt tenni Magyarországgal, ha nemzetiesítő nyelvével nem teremtené meg hozzá támogató közösségét is. Aki magyar, velem tart. Aki magyar, nem akar európai ügyészséget. A nemzeti szuverenitás és a mi a magyar érvényes kérdések. Közösséget lehet teremteni patrióta ÉS polgári alapon is, ahogy szurkolni sem csak a B középből lehet. A magyarság egyik legfőbb reprezentánsa kormányfőként büszkén mondja, hogy ő mindig is közpénzekből milliárdossá tett barátai magánrepülőjén fog meccsekre röpködni. (Hogy ott büszke magyar lehessen, hisz meccsekre ezért (is) járunk.) Amit ő képvisel, az vonzó és megélhető magyarság? Ajogállam kigúnyolása és kijátszása? Ezért legyen érdemes magyarnak lenni? Ha a magyarságot nem lehet értelmes és igaz tartalmakkal megtölteni, akkor marad a B közép magyarság. A militáns, ha kell, paramilitáris, a politika által mozgósított szurkolótábor. Ha csak a B középből lehet szurkolni, akkor elszoknak az emberek a meccsre járástól. Kár lenne értünk. A szerző Pozsonyban (is) élő magyarországi újságíró Emlékek és gondolatok egy törvénytervezet kapcsán 2002-ben a nemzetiségi színházakat a megyék hatáskörébe utalé törvény elfogadása utáni értetlenségemben és csalódásomban számos szlovák színházi barátom is osztozott. Akinek volt áttekintése a nemzetiségi színházak működéséről, tudták, hogy ezek tájoló társulatok (is), melyek több megyében tartanak előadásokat, és nem értették, miként utalhatták őket egy megye hatáskörébe. Aggódtak (aggódtunk) a változás lehetséges szakmai hatásai miatt is. A félelmek hamar igazolódni látszottak: a története egyik legjobb, művészileg legszínvonalasabb időszakát élő Jókai Színház vezetését eltávolították, és az igazgatói posztra egy szakmailag teljesen inkompetens személyt szemeltek ki. A pályázati bizottságból kihagyták a független színházi szakembereket, s a heves tiltakozások után is csak szavazati jog nélküli tanácsadóként hívtak meg három személyt. Az előre kiválasztott „igazgatójelölt” szakmai alkalmatlansága nekik köszönhetően derült ki a meghallgatás során, de így is csodának minősíthető, hogy végül nem mellette döntöttek, és Tóth Tibor személyében mégis színházi ember került a társulat élére: megmenekült a szakmaiság becsülete. Tragikusan alakult viszont a többségi szakemberek odafigyelése: a szlovák színházkritika minimális figyelmet szentel a nemzetiségi színházaknak. Ráadásul a későbbiekben a megyei igazgatású szlovák színházak esetében is láthattunk néhány abszurd beavatkozást: közülük a legmegdöbbentőbbet Marian Kotleba produkálta, amikor önkényesen nem utalta tovább a besztercebányai Színházi Stúdiónak a kulturális minisztérium által küldött összeget. Az indoklás: elégedetlen a ténykedésükkel, neki nem tetszik, amit csinálnak. A szakma dühöngött, a kormány tehetetlen volt. A fentiek alapján nyilván nem meglepő, hogy számomra a tervezett változtatás, a nemzetiségi színházak kulturális minisztériumi irányítás alá vonása örömhír. Rigó Konrád államtitkár Új Szóban megjelent indoklása meggyőző. Örömmel konstatáltam azt is, hogy két színházunk vezetője nem meggondolatlan hurráoptimizmussal fogadta a döntést, hanem figyelmeztetett, hogy alaposan átgondolva kell előkészíteni és elfogadni a módosítást. Ügyelni kell arra, hogy az új helyzet gazdaságilag előnyös legyen, továbbra is biztosítsa az eddigi előnyöket (pl. a külföldi támogatás lehetőségét stb). Az az érv, hogy a megyékben biztosabb a magyar képviselet, mint a kormányban, ezért talán jobb lenne ott maradniuk a színházaknak, Kassa megyében tárgytalan, és Nyitra megye esetében is messze fölülúja az a figyelem, ami az országos intézményeknek az országos szakmai fórumoktól „kijár”. Nem lehet véletlen, hogy a változást a színházi szakma prominens képviselői támogatják, például a Szlovák Tudományos Akadémia Színházi és Filmintézetének egykori és jelenlegi igazgatója, a pozsonyi Színházművészeti Főiskola tanszékvezető professzora és docense, a besztercebányai Művészeti Akadémia prorektora és tanszékvezető tanára... A Jókai Színház igazgatójának megjegyzése, hogy utoljára a meciari időkben tartozott a színház a minisztériumhoz, értelmezhetetlen. Az egy őrült rendszer őrült döntése volt (az ún. „Regionális Kulturális Központok” létrehozása, ahol a színházakat a könyvtárakkal, galériákkal, planetáriumokkal vonták közös igazgatás alá). Reméljük, több őrült rendszert nem kell megélnünk Szlovákiában, ha netán mégis, kétségünk ne legyen, hogy az a megyei intézményeket is „megtalálja”). Meggyőződésem, hogy a tervezett változásnak színházi, szakmai szempontból örülnünk kell. Viszont minden illetékes számára fontos feladat, hogy megtalálják a változtatásnak azt a formáját, amely a legjobban segíti és a legjobb lehetőségeket biztosítja a társulatoknak. Hizsnyan Géza színikritikus
