Új Szó, 2018. október (71. évfolyam, 225-250. szám)

2018-10-06 / 230. szám

www.ujszo.com PRESSZÓ 2018. OKTOBER 6. RIPORT 15 inspirálta a Potter-világ központi helyszínének, a Roxfort könyvtá­rának megalkotására. Az meg egy másik, hogy máig könyvkereske­désként működik. Vannak, akik vesznek is egy-egy példányt, legin­kább az előtérbe kiállított Sherlock Holmes-zsebkönyvből, az ízlésesen összerostált Poe-novellákból. Jona­than Franzen Tisztaság című kötete hiába az utóbbi évek egyik fontos műve az amerikai irodalmi életből, senki sem nyúl utána. így van ezzel az a könyv is, amely Sylvia Plath leveleit foglalja magában, pedig a költő-írónő a szemébe omló szőke fürtökön át, vajszínű fürdőruhában nézi az érdeklődőket a borítóról. A fagerendás, galériás felsőszintű könyvesboltot megéri felkeresni - a színes üvegablak például, amelyben egy mottó és az alapító nevének kezdőbetűje látható, Róth Miksa kreációihoz fogható. A felső szint rejti tucatnyi író, gondolkodó öklömnyi méretű gipszarcképét, a jópofa fejek a vo­natkozó szerzők műveire vannak illesztve. Ugyancsak ezen a szinten, leghátul, fakeretes üvegajtó zárja el az utat, bent újabb könyvrengeteg, de azok talán nem eladók. Abból gondolom, hogy az egyik dolgo­zó nagy precizitással nyúl utánuk Mindenesetre az elzárt ajtó előtt nyúlfarknyi kiállítás van Joan Miró könyvillusztrációiból, egy vagy két vitrinben azok az életében megje­lent kötetek sorjáznak, amelyekhez rajzokat készített. A kötetek között van Pablo Neruda, René Char ver­seskönyve is, látványuk számomra azt tükrözi, hogy ma már szinte elképzelheteden távlatú az a világ, amelyben a kor legjelentősebb köl­tői az egyik legjelentősebb képző­művésszel közösen dolgoztak A portugál városokban nem lehet megkerülni a székesegyházakat, s az igazság az, hogy nem is lenne ildomos. Sétánk során, amely a könyvesbolttól a Séig vezet, elhala­dunk egy olyan templom mellett, amely össze van nőve a Klerikusok Tornyával, a Torre dos Clérigosszal. Különböző okokból kifolyólag nem visz rá a lélek minket, hogy felmásszunk a 225 lépcsőfokon a 76 méteres gránittoronyba, így azt sem tudjuk meg, pontosan milyen funkciója lehetett hajdanán. Talán őrtorony, esedeg tűztorony lehetett, vélelmezem, miközben a piszkos, néhol romos házak között kifeszí­tett girlandok alatt ügetünk lefelé. Portóban meredekek az utcák, lép­csőből is jól el vannak látva. Klasz­­szikus város, zárvány a múltból, de csodálatos. Ezt a képet erősíti a katedrális, ha­bár különleges, erődszerű külsejé­vel már-már rideg látványt nyújt. Ékkövét, a bronzbarna oltárt csak a betérőknek tartogatja. (Közbe­­vetőleg: egy másik templom, az Rengeteg az ember a Livraria Lellóban, vagyis a Lello fivérek kétszintes könyvesboltjában. Az 1990-es években J. K. Rowling a városban angoltanár­ként dolgozott, állítólag beleszeretett a boltba, s később ez inspirálta a Potter-világ központi helyszínének, a Roxfort könyvtárának megalkotására. A székesegyház gótikus kerengőjének dísze. A kék-fehér azulejo csempekövek számtalan portugál történelmi helyszínen idézik fel a közös arab-ibér múltat. (A szerző felvételei) Igreja Sáo Francisco még nagyobb élményt kínál. Gyönyörű barokk aranybelsőjével - méltóságteljesen aranyozott az oltár, a mennyezet, az oszlopok is - egyike a legszebb egyházi épületeknek, amelyekben jártam.) A puritán, dekoráció nél­küli kőfalak évszázados múlt őtzői, engem leginkább az foglalkoztat, ha tudnának, miként mesélnének I. János portugál király és Lancas­­teri Filippa, a Plantagenet-házi III. Eduárd angol király leányunoká­ja esküvőjéről, amely a windsori szerződés megpecsételéseként itt tartatott 1387-ben. A gótikus ke­rengő díszei volt fényük hiányában is meseszépek, a kék-fehér azulejo csempekövek számtalan portugál történelmi helyszínen idézik fel a közös arab-ibér múltat. A Sé egy­háztörténeti tárlata a félszigeti ka­landozásunk során korábban már megtekintett templomi kiállítások ellenére sem unalmas. A fájdalmas Krisztus feszületen, kegytárgyon, Az épületek többsége messze esik mindentől, ami modernnek lenne nevezhető réges-régi könyv lapjain is meg­jelenik, a díszes papi ornátusok és süvegek mellen az egyik teremben a kazettás famennyezet is megér egy misét, hogy úgy mondjam. Fentről pedig, mint az várható volt, belátni a várost, amelynek ott, a magasban elül a zaja. Úgy tűnik, legalábbis számomra, mintha a lenti, egyszínű gótikus kerengő, a megfeszített is­tenfiával a középpontban, elnyelné Porto nem szűnő lüktetését. Az óváros kusza utcahálózatáról mi sem tanúskodik hitelesebben, mint potyára megtett leereszkedésünk a nagyszámú templom, zárda és mú­zeum közül az egyikhez, ahonnan sajnos mégsem vezet út a folyópart­ra. Némi kerülővel, lejutunk a Cais da Ribeira negyedbe, ahol a régi városfal tövében éttermek, üzletek hada készteti megállásra a vizitelőt. Édesanyámmal mégis egy életkép előtt cövekelünk le: apuka teke­rőszerű hangszer karját forgatja, mellette egy szebb napokat is látott asztalon viharvert bábukkal, meg­tépázott sakktáblán két kisgyerek játszik. Egy hasonló állapotú kis­bútoron kakas ácsingózik, elsőre fel sem tűnik, hogy az egyik kisgyerek vállán meg papagáj ül. Tömeg nézi a szokatlan jelenetet, csörögnek a fémeurók a produkció befejeztével. Egyáltalán nem szükséges, de mi je­gyet váltottunk a Casa do Infantébe, Portóban meredekek az utcák. Klasszikus város, zárvány a múltból, de csodálatos. amely egykoron királyi vámház és pénzverde, egyben Tengerész Hen­rik királyi herceg szülőháza volt. A sokszor átalakított épületben kiállí­tás mutatja be a portugál felfedezési hullámot: egyéb helyszínek mellett Ceuta, az Azori-szigetek, Brazília, Makaó is a meghódított területek közé tartozott, betelepítették az addig lakatlan Madeira szigetét, Vasco da Gama és Magellán pedig sorsdöntő utakat tett. Az egykori expedíciók kiindulópontján, a ki­kötőben boroshajók (barco rabelos) viszik az utasokat, de mi inkább végigsétálunk a Lajos király nevét viselő hídon, amely úgy 150 évvel ezelőtt a világ egyik leghosszabbja volt. A Portugáliát korrektül bemu­tató útikönyvünk szerint a Douro felett magasodó fémhídról gyönyö­rű a Portóra néző kilátás, ez a leme­nő napfényében halmozottan igaz. (A szerkezet fenti szintjére, ahova előzőleg tévedtünk, modern villa­mos vágtat át a két városrész felett, de a magasságpártiak is rendre átsé­tálnak rajta.) A portugáliai életkörülményekre jellemző, hogy a híd Vila Nova de Gaia-i oldalán napbarnított fiatalok performansszal irányítják magukra a figyelmet. Félmeztelenre vetkőzve másznak fel a híd tartópillérjeire, hogy onnan halált megvető bátor­sággal csapódjanak a folyó cseppet sem meleg, se nem langyos vizébe. Van köztük, aki szakozik, aki bom­bát ugrik, de olyan is, aki felkiált az alatta szétváló vízbe csobbanva. És addig, amíg felkapaszkodnak a sziklákon, hogy mutatványukat újra kezdhessék, társaik egy-egy vi­seltes sapkát szorongatva körbejár­nak: ára van a mutatványnak. A part menti pincék közül a leg­több egyben múzeum is, de a hang­súly mégis mi máson lenne, mint a portói eladásán és kóstoltatásán. Biztosan érdekes a város lógójá­vá vált Sanderman borkereskedés pincevezetése, de számunkra egy finom bikahús vagy szték, esedeg a tenger kincsei, mondjuk paella for­májában a Porto Cruz gyümölcsös előízű, „pink” szekciójával kísérve sokkal tartalmasabb elfoglaltságnak ígérkezett portói vizitünk mindhá­rom estéje során. Ez az a világ, ahol szívesen élnék - állapítom meg az estebédem után ejtőzve. A folyópartról belátni a meredek sziklafalakra húzott óvá­rost, a folyó messze kanyarog, a nap éppen lebukik. A múlt itt még él, az épületek többsége messze esik mindentől, ami modernnek lenne nevezhető, ez pedig egy döcögő kis villamossal párosulva olyan esszen­ciát kínál, amely sok metropoliszra ráférne. A helyiek, noha idegen nyelvet egyáltalán nem vagy csak alig beszélnek, szívélyesek és érdek­lődőek. A macskaköves utcákon betűrt inges, öltönyös öregurak és kimért asszonyok bandukolnak felfelé, s a sajttortával lezárt vacso­rámat követve egyre inkább nem értem, honnan az a nagy vitalitás, amellyel meg vannak áldva. Ami­kor később lehetőségem adódik rá, az egyik szépkorúnak fel is teszem a kérdést. Szívből hisznek, már ami a vallásosságot illeti, aztán a munka és a család következik a fontossági sorrendben. Na meg a halételek és a portói borok, szól közbe valaki az utcáról. Tökéletesen érthető. Mészáros Márton

Next

/
Oldalképek
Tartalom