Új Szó, 2018. szeptember (71. évfolyam, 202-224. szám)
2018-09-28 / 223. szám
101 TUDOMÁNY ÉS TECHNIKA 2018. szeptember 28. | www.ujszo.com Miért félünk a kígyóktól, a pókoktól? A ma ismert 40 ezer pókfajból csupán 200 faj mérgező csípésű és ebből talán 20 faj veszélyes fajunkra nézve (A szerző felvételei) FODOR PÉTER Van valami a rovarok és pókok testalkatában. Teljesen a vizuális érzékelésre vannak felépítve. Az evolúció igencsak kitett magáért, amikor a mai formájukra csiszolta őket. Több száz millió éve szinte változatlanul léteznek, tehát nagyon sikeresek. Illethetjük sok jelzővel ezeket a parányokat, de azt nem tudjuk tőlük és magunktól sem megtagadni, hogy rendkívül gyorsan és hatékonyan kiszúrjuk őket. Számunkra ők jelentik az egyiket a kevés fennmaradt evolúciós fenyegetés közül. Nem tudjuk, miért Az egyik elmélet szerint az elődeink számára a félelem túlélési technika volt. Bennünk ennek az atavisztikus, ősökre visszautaló félelemnek a maradványai köszönnek vissza. Holott a világunkban a tőlük származó veszély már elhanyagolható. A másik elmélet szerint ezek a fóbiák kulturális örökségként terjedtek el. A társadalom tagjai szájhagyománnyal, nemzedékről nemzedékre adták át egymásnak ezeket a hiedelmeket. Ennek bizonyítéka lehet, hogy a múltban veszélyt jelentő állatfajok közül csupán néhány iránt alakult ki fóbia. Tehát egyes emberek vagy emberősök meggyőzték társaikat a veszélyről. Az elmélet perdöntő bizonyítéka lehet az is, hogy más kultúrákban a félelemre fittyet hányva rovarokat és pókokat fogyasztanak. Ame Öhman, a stockholmi Karolinska Intézet pszichológusa gyerekkorában maga is rettegett a pókoktól és más állatoktól. Most, felnőttként e félelmek evolúciós gyökereit igyekszik dokumentálni. Egyik kísérletében munkatársaival félelmetes és nem ijesztő képeket mutattak a kísérleti személyeknek, akiknek azonosítaniuk kellett az ábrákon látottakat. A képeken kígyók és pókok, illetve ártalmatlan élőlények, gombák és virágokat szerepeltek. A résztvevők többsége (még a kisebb gyerekek is) gyorsabban azonosította az „ijesztő” állatokat, mint a gombákat és a virágokat. Még ha a riasztó jelenségek el voltak is rejtve a képen, azonosításuk akkor is gyorsabban, mondhatni automatikusabban ment végbe. És persze a kísérlet előtt magukat fóbiásnak jelölő személyek mindenkit meg-' előztek reakcióidőben. Mire lehet ebből következtetni? Egyes ingerek azonosítása, melyek veszélyt jelenthettek őseink (de akár korábbi emlősök) számára, alapvetően az agyunkba van programozva. Ahogy fejlődtünk, az evolúció a visszatérő veszélyforrásokhoz társította a félelemérzet képességét. Igen, képesség, mivel a túlélést szolgálta. Legalább ennyi persze a kérdőjel is. Megalapozottságuk ellenére az ilyen kísérletek kiötlői is beismerik, hogy az eredményeket, csakúgy, mint az érzékelés evolúciójának kérdését óvatosan kell kezelni. Hiányzik belőlük ugyanis a vizsgálatok legfontosabb eleme, a kézzel fogható bizonyíték. Míg történetünk más epizódjait alá tudjuk támasztani mondjuk kövületekkel, az érzékeléstörténet legkomolyabb korlátja a felhasználható maradványok hiánya. Az is kérdéses, volt-e evolúciós ok a pókoktól való félelem kialakulására, ha a ma ismert 40 ezer pókfajból csupán 200 faj mérgező csípésű és ebből talán 20 faj veszélyes fajunkra nézve. Eléggé meggyőző szám ez az evolúciós háttér bizonyítására? A félelmek hátterének egyelőre a múlt homályába vesző, némileg ingoványos talajáról továbblépve, adjunk most teret a valós, könnyen megemészthető hétköznapoknak, illetve néhány mindennapi „kedvencnek“. Darazsak, méhek Talán a tőlük való félelem érthető meg leginkább, hisz egy csípés esélye más forrásokhoz képest elég nagy. Amit tudni kell, hogy ezek a rovarok alapból nagyon nyugodtak, viszont könnyen ingerelhetők. Megjelenésükkel akaratlanul riadalmat váltanak ki, amivel viszont mi is kizökkentjük őket a nyugalmukból, és ingerültté válnak. Fotóztam már korhadt fában lévő lódarázsfészket 1-2 méterről, néhány órán keresztül. Közben a lakói felderítés céljából, itt-ott kíváncsian a fejemen, kezemen, lencsémen landoltak, de az izgalom legcsekélyebb jele nélkül. Az egyetlen támadó pózt felvevő egyed az odú bejáratának őre volt. O a legcsekélyebb mozgásra is idegesen emelte fel a lábait. Néha én voltam ennek az oka, de többnyire a visszatérő társait is így fogadta, szimplán az volt a dolga, hogy keménykedjen. De ki más legyen éber, ha nem egy ekkora fészek őre? Szongáriai cselőpók Néhány éve egy pánikkeltő hangvitelű újságcikk harangozta be a megjelenését nálunk, mérgező tarantulaként emlegette. Ami a múltját illeti, már jóval a bizonyos írás előtt élt nálunk (az éghajlatváltozás és meleg klíma kedvez neki), de szinte minden pók teste tartalmaz zsákmánynak szánt mérget. A pókok eme legnagyobb nálunk élő képviselője (lábak fesztávja 7-8 cm) a sztyeppékét, pusztákat kedveli, föld alatt, üregben lakik, néha a lakott települések közelében is megjelenik. Emberre kizárólag mendemondákban támad. Viszont ha sarokba szorítják, felemelt első végtagokkal figyelmeztet, és ha nincs más lehetősége, akár marással védekezhet. Csáprágói ugyanis elég erősek bőrünk átlyukasztáshoz (erre egyébként még néhány pókunk képes). Állítólag a darázscsípéshez mérhető a hatás. Többször volt már vele dolgom, és nem tűnt egy bajkeverőnek, inkább félénknek. Nem ő tehet róla, hogy nem tartjuk szépnek. Egyébként is védett, így igazán nincs ok a különböző módon való elpusztítására. Éjjeli lepkék Ezek a nappali fényből kitaszított, az éjjel gyér fényeire utalt lények nemhogy csípni nem tudnak, hanem teljesen ártalmatlanok. Viszont nagyok is lehetnek, ami a népesség pánikolásra hajlamos részének logikájával nagyobb veszélyt is jelent. Pedig éppen mi jelentünk számukra veszélyt, illetve az éjjeli fényeink. A természetben a legerősebb éjjeli fényforrás, a Hold alapján tájékozódnak, megjegyzik a pozícióját, követik, persze soha el nem érik. Égy közelben felkapcsolt égőtest azonban megzavarhatja őket, felé repülnek, röptűket folyamatosan igyekeznek hozzá képest azonos irányban tartani. Ezért repülnek körbekörbe, egyre kisebb spirálokban, míg végül nekicsapódnak, megégnek és elpusztulnak. (Folytatjuk) Először észleltek porvihart a Titánon, a Szaturnusz holdján A Titán nagyon különleges világ, több szempontból hasonlít a Földre. Valójában ez a Naprendszer egyetlen, jelentős légkörrel rendelkező holdja és a Föld mellett az egyetlen égitest, amelyről tudott, hogy felszínén stabil folyadéktestek léteznek (Fotó: Shutterstock) MTI-HÍR Először észleltek porvihart a Titánon, a Szaturnusz holdján, így a Titán a Naprendszer harmadik égiteste a Föld és Mars után, amelyen porviharokat figyeltek meg. Az amerikai űrügynökség, a NASA Cassini űrszondája által gyűjtött információk alapján tett felfedezésről a tudósok a Nature Geoscience című tudományos lapban számoltak be. „A Titán nagyon aktív hold. Ezt már tudjuk geológiájáról és egzotikus szénhidrogén-ciklusáról. Most egy újabb Föld- és Mars-analógiával bővülnek az ismeretek: az aktív porciklussal, amelynek szerves pora a Titán egyenlítőjének hatalmas dünéiből származhat” - mondta Sébastien Rodriguez, az Université Paris Diderot csillagásza, a tanulmány főszerzője. A Titán nagyon különleges világ, több szempontból hasonlít a Földre. Valójában ez a Naprendszer egyetlen, jelentős légkörrel rendelkező holdja és a Föld mellett az egyetlen égitest, amelyről tudott, hogy felszínén stabil folyadéktestek léteznek. A két égitest közötti óriási különbség azonban az, hogy míg a Földön ezeket a folyókat, tavakat és tengereket víz tölti ki, addig a Titánon elsősorban metán és etán áramlik ezeken a folyadékforrásokon. Ebben a különleges ciklusban a szénhidrogénmolekulák elpárolognak, felhőkké sűrűsödnek, és visszahullnak a talajra - olvasható a PhysOrg tudományosismeretteijesztő hírportálon. Az időjárás a Titánon is évszakról évszakra változik, ahogyan a Földön. A napéjegyenlőség idején masszív felhők képződnek a trópusi régiókban, és erőteljes metánviharokat okoznak. A Cassini számos alkalommal figyelt meg ilyen viharokat, amikor elrepült a Titán felett. Amikor Rodriguez és kutatótársai először észleltek három szokatlan kifényesedést olyan infravörös felvételeken, amelyeket a Cassini 2009-ben készitett a Titánról, azt gondolták, a metánfelhőkhöz hasonlatos jelenséget észleltek. A további kutatások azonban kiderítették, hogy teljesen másról van szó. „Az alapján, amit tudunk a Titán felhőképződéséről, elmondhatjuk, hogy metánfelhők kialakulása ezen a területen az évnek ebben az időszakában fizikailag lehetetlen” - mondta Rodriguez. Ráadásul a modellelemzések alapján kiderült, hogy a jelenség légköri, de nagyon közel van a felszínhez. Mivel éppen a Titán egyenlítője körüli dűnemezők felett lokalizálták a porvihart, az egyetlen magyarázat a jelenségre az, hogy a dűnékről felemelkedő porfelhőről van szó. Szerves por akkor jön létre, ha a metán és a napfény kölcsönhatása során kialakult szerves molekulák elég nagyra nőnek ahhoz, hogy a felszínre hulljanak. A Cassinivel utazó Hygens leszállóegység 2004. december 25-én vált le az anyaszondáról, majd 2005. január 14-én sima leszállást végzett a Titán addig teljesen ismeretlen felszínére. „A felszínhez közeli szeleknek ahhoz, hogy ilyen mennyiségű port felemeljenek, nagyon erősnek kell lenniük: nagyjából ötször erősebbnek, mint a klímamodellek által becsült és a Hygens által a felszin közelében mért átlagos szélsebesség” - vélte Rodriguez. Az ilyen erős szelek által generált porviharok létezése arra utal, hogy a talaj menti homok mozgásba hozható ,és hogy a Titán egyenlítői régióit borító óriási dünék még mindig aktívak és folyamatosan változnak. A szelek hatalmas távolságokra képesek elszállítani a port, ezzel hozzájárulva a Titán szerves porának globális körforgásához.