Új Szó, 2018. szeptember (71. évfolyam, 202-224. szám)
2018-09-22 / 218. szám
14 INTERJÚ PRESSZÓ 2018. SZEPTEMBER 22. www.ujszo.com Hiába múltál nyáron nyolcvanhét éves, továbbra is rendszeres szerzője vagy az Új Ember katolikus hetilapnak. A Természetrajz rovatban nemrég halakról publikáltál írást. Félig humorból kérdezem: csak nem búcsút intettél a madaraknak? Ez szellemes, de nincs így. Nem nyergeltem át a halakra. Az Űj Ember viszont örömmel fogadja a témáimat, élmény velük dolgoznom. Vallásos családban nőttem fel, így közel áll a szívemhez a szellemisége. Ezek az írások több ízben, könyvben összegyűjtve is megjelentek. Bizony. Persze, ha kimegyek valahová, mondjuk Andris nevű fiammal Apajpusztára, akkor a megfigyeléseimet, benyomásaimat megírom. Az Új Ember pedig leközli. Amikor egy bizonyos számot elértek a náluk publikált szövegeim, a gazdasági igazgatónak javasoltam, hogy jelenjenek meg az írások összegyűjtve, egy-egy könyvben. Négy ilyen munkám van, az első Mozaikok a természetből címmel 2005-ben jelent meg. Számtalan munkádat, így az említett köteteket is, Bécsy László fotófelvételei, valamint Budai Tibor rajzai illusztrálják. Miként kezdtél közösen dolgozni Budaival, aki a legfrissebb, Cirmike és Kormoska című, tavaly ősszel megjelent kötetedet is illusztrátorként jegyzi? Annak idején a Móra Kiadóhoz dolgoztam be, minden évben megjelent egy, néha két könyvem. Hébe-hóba németből fordítottam gyermekkönyveket is, akkoriban rendkívül kevés volt belőlük a magyar piacon; később magam is írtam. A kiadó adott grafikust, a kínálat vegyes felvágott volt. Volt olyan fiú, akinek az illusztrációt illetően igencsak zavarban voltam - csak hosszas tűnődés után lehetett rájönni arra, hogy a rajza madarat ábrázol. Művésziélek, mondta nekem, amikor finoman céloztam arra, hogy talán nem a legjobban sikerült illusztrációt tette elém. Mindenesetre a rajz színes volt, madárféleséget ábrázolt, szóval a kicsik szerették. Aztán a kiadó folyosóján egyszer csak szembejött velem egy szakállas fiatalember. „Én fogom illusztrálni a könyvét” — szólt hozzám. Budai Tiborként mutatkozott be. Melyik volt az első Budai által „képesített” könyved? A Bodzavendéglő 1982-ből. Azóta negyvennél is több könyvemet jegyzi. Az általa illusztráltakra különösen büszke vagyok, mellesleg ezek a művek mindegyike jól A madarászat egy életen keresztül tartó szenvedély Fáradhatatlanul járja a természetet, de romló látása miatt megfigyeléseit már kizárólag tárcákban írja meg. Schmidt Egon, a magyarországi ornitológia nagy öregje nem ír már több könyvet, jó néhány mesekönyve viszont kiadásra vár. A Kossuth-díjas madarász-író azt vallja: az, aki nyitott szemmel jár, mindenütt láthat madarat. Az, hogy segítsük is őket, kötelességünk lenne. (Schmidt Egon a szerzővel való közös érdeklődésére való tekintettel felkínálta a tegeződést.) kelt el, többet ismételten ki kellett adni. Tibor egyébként kiváló festőművész is, szemben velem, a falon lóg néhány munkája. Kijárunk együtt is, például a martonvásári arborétumba évente kétszer lemegyünk. Nagyon szereti a vizet festeni, ilyenkor én a távcsővel körbemegyek. Amikor fél óra után visszaérek, már minden rajta van a képen. Aztán még egyszer körbemegyek, hátha látok újabb madárfajokat. Amikor újabb fél óra után visszaérek hozzá, gyakorlatilag már kész a festménye. Az egyik legutóbbi alkalommal a pénztáros fülkéből majdnem kiesett a jegyárusító hölgy, annyira gyönyörűnek találta az ott készített Budai-festményt. Az a hír járja, hogy már visszavonultál, szavaidból mégis úgy ítélem, szüntelenül járod a természetet, gyűjtőd a megírásra váró élményeket. Mi az igazság? Idős vagyok, ennélfogva tulajdonképpen visszavonultam. Ha tudok anyagot adni, akkor például az említett hetilapban, minden héten lejön az írásom. Nemrég a Gellért-hegyen szerzett élményeidet, madármegfigyeléseidet is megírtad. Az lenne a kedvenc fővárosi madarászó helyszíned? Egyértelműen egyike azoknak, a Népliget, a Margit-sziget mellett. Szegény nejemmel, aki kilenc éve ment el, rengeteget kirándultunk. Mostanában messzebbre már Andris fiammal, valamint Haraszti Laci nevű nagyon kedves barátommal szoktam menni. Világéletemben műszaki antitalentum voltam, ezért a feleségem vezetett. Egyébként éppen azt tervezzük, újra elmegyünk Böddiszékre, amely egy szikes tó, Harta közelében. Amikor jó idő van, egyedül is vállalkozom nagyobb kirándulásokra. Például Budakeszi környéke megbabonáz. A Bodzás-árok szeretett helyszínem. Az ötvenes-hatvanas években ezernyi madarat gyűrűztürfk ott, akkoriban tele volt bodzabokrokkal, az augusztusi-szeptemberi vonulás idején sok poszáta fordult meg ott. Szívesen megyek Nagykovácsi és Budakalász környékére, a Pilisbe is. Egy-egy bánya mellett néha hajnalmadarat is látok. Jól sejtem, hogy nincsen kilóméterhiányod? Nincs, hiszen rengeteget sétálok. Szeretek csak úgy végigmenni a Duna-parton, a Szabadság hídtól a Nemzeti Színházig sétálva. Nagyjából két és fél kilométeres ez a szakasz, de lehet útközben sirályokat, kárókatonákat nézni. Kacsák is akadnak. Mennyire elvetemült ödet a betondzsungellé változott Budapesten madarászkodni? Nem légből kapott annak az elképzelése, aki a fővárosban szeretne madarász lenni. A város valóban be van népesítve, de ettől függedenül lehet madarat figyelni. Védeni is! Augusztusban többször jártam a Gellért-hegyen, a Verejték úton felfelé haladva egy fán tollászkodó feketerigóra lettem figyelmes. Nemrég fürödhetett, mert a szárítkozás pillanatát kaptam el. Ilyenkor alaposan, egyenként végighúzzák a tollaikat. Sokszor írtam, hogy a hetvenes években számtalan csap volt a Gellért-hegyen is, akkoriban megbeszéltem a kertészekkel, hogy csöpögőre állítom, mert az alatta lévő teknőben összegyűlt víz sok madárnak segített. Kevés a köztéri madáritató? Sajnos igen. Például valamikor a hegyen gyakran gyűrűztünk Andrissal. Egy pádról egy órán keresztül figyeltem a madarakat. Percenként kettő-három ivott a vízből. Most nincs ilyen lehetőségük. Szárad a Gellért-hegy, a Népliget is. Utóbbi helyszínen nemrég sok tócsa volt a földön, talán csőrepedés miatt. Elháríthatták a problémát, mert a víz tovatűnt. Pedig nagyon örültek neki a madarak. Valaha a Margit-szigeten állt egy kis medence. Gyöngykaviccsal szórták be, közepén pici szökőkút volt. Rengeteg madár fürdött és ivott ott. A nyár évről évre melegebb. Miként tudjuk segíteni szárnyas barátainkat a kutyanapokon? A hőgutás napokon nem csak az embernek, a madárnak is innia kell. Például a fülemülék, amint kiröpítették a fiókáikat, eltűnnek a Népligetből. Olyan helyre mennek, ahol vizet lelnek. Minden második nap felmegyek a nejem sírjához a Farkasréti temetőbe, az egyesületi barátaimmal tettünk fel fészekodúkat azon az útvonalon, amelyen járok. Jól elfoglalták, mert széncinege, kékcinege és csuszka is költött benne. A Magyar Madártani Egyesület budapesti csoportja nagyon sok helyen tett ki odúkat, ezeket kezelik, ősszel tisztítják, felírják, mi volt bennük. Tehát sok szempontból lehet segíteni. De nem csak az a fontos, hogy nyáron törődjünk a madarainkkal. Mi a legfontosabb, amit télen tehetünk az érdekükben? (Fotók: Bánkövi Dorottya (2), Shutterstock, képarchívum)
