Új Szó, 2018. szeptember (71. évfolyam, 202-224. szám)
2018-09-19 / 215. szám
KÖNYVESPOLC ■ 2018. SZEPTEMBER 19. Juszra Márdini jk, £ W Menekültből olimpikon ' J|* A^emépy, kitartás és diadal" ; felkavdró története www.ujszo.com Menekültből olimpikon Coelho egyre önéletrajzibb ,Az első bosszú hippiútjáról tartott hazafelé. Vele volt a szerelme - egy nála tizenegy évvel idősebb nő, aki a kommunista Jugoszláviából származott, nemesi család sarja volt, és bár mindent elveszítettek, a neveltetésének köszönhetően négy nyelven beszélt, később Brazíliába szökött, hozzáment egy milliomoshoz, majd miután észrevette, hogy a férfi már túl öregnek tartja őt a maga harminchárom évével, és most már egy tizenkilenc éves lánnyal jár, el is vált tőle. Kiváló ügyvédje olyan busás tartásdíjat harcolt ki neki, hogy egy napot sem kellett dolgoznia egész hátralévő életében. Ok ketten tehát az úgynevezett Halálvonaton utaztak el Machu Picchuba - egészen más vonat volt, mint ez, amelyiken éppen Hollandia felé tartott.- Miért hívják Halálvonatnak? - kérdezte a nő a kalauzt. — Nem is keltünk át olyan sok szakadékon. Paulát egyáltalán nem érdekelte a kérdés, de a nő kíváncsi volt. ” Manapság, amikor minden arról szól, hogy fogyasztói igényeinket kielégítsük, talán nehéz elképzelni, hogy valaha fiatalok egy csoportja szembeszállt az anyagi javakat halmozó szülőkkel, és a régi normáktól elhatárolódva felépítette saját kis világát. Többen indultak el egy kemény, fapados buszon Ázsia ismeretlen tájaira. Kalandos útjuk során nemcsak a veszélyekkel, hanem az előítéletekkel is szembe kellett nézniük. Hiszen mindenki drogmámorban fetrengő léhűtőket látott bennük. Paulo Coelho regényéből - mely a szerző élményekben gazdag élettörténetéből is jócskán merít - megtudhatjuk, hogy itt saját utat kereső fiatalokról volt szó, akik alapjaiban szerették volna megrengetni a világot, hogy visszatalálhassanak az ősi filozófiákhoz. A népszerű brazil író új regényében a hippik izgalmas zarándokútjáról, valamint egy rendhagyó szerelmi történetről mesél. Meg arról, hogy aki igazán meg akarja ismemi önmagát, annak először a világot kell megismernie. Paulo Coelho: Hippi Athenaeum Kiadó, 2018. 256oldal. Pénz, ármány, szerelem - ázsiai módra Amikor Rachel Csu, a fiatal, intell New York-i egyetemi tanár beleegyezik, hogy nyárra Szingapúrba utazzon a barátjával, a szintén egyetemi tanár Nicholas Younggal, egy szerény, békés családi fészket képzel el, ahol azzal a férfival töltheti majd az idejét, akihez egyszer talán férjhez megy. Úgy tervezik, kipihenik a munka fáradalmait, és egyben hivatalosak Nick gyerekkori barátja, Colin Khoo és a gyönyörű Araminta Lee világraszóló esküvőjére is. A lány nem is sejti, hogy Nick otthona történetesen egy palota, hogy többet ül majd magánrepülőgépen, mint autóban és hogy a legfurcsább, legőrültebb, leggazdagabb emberek fogadják, akikkel életében addig találkozott. Szatirikus, eredeti humorral átszőtt portré, letehetetlen olvasmány elképesztő gazdagságról és fényűzésről. Kevin Kwan Kőgazdag ázsiaiak-trilógiája bepillantást enged az ázsiai sznob nagyvilági körök életébe, lenyűgöző módon ábrázolja a régi és az újgazdagok közötti ellentéteket, a családi kötelékeket és az ezzel járó - gyakran kínos - kötelezettségeket. Magyarul egyelőre az első kötet olvasható, de még idén megjelenik a második rész is, Kőgazdag barátnő címmel. Kevin Kwan Szingapúrban született és nőtt fel (nem mellesleg: gazdag bankárcsaládban), jelenleg Manhattanben él. A Kőgazdag ázsiaiak az első regénye. A sikerkönyvből készült film (Crazy rich asians) nyáron került a mozikba. Kevin Kwan: Kőgazdag ázsiaiak Kossuth Kiadó, 2018. 430 oldal. Juszra Márdini Szíriából indult, megjárta Budapesten a Keleti előtti rögtönzött menekülttábort, végül Németországban kötött ki, és a riói olimpián is rajthoz állhatott. Történetét mindenkinek el kellene olvasnia, aki retteg a menekültektől. Bomba a vízben Juszra története úgy indul, mint akármelyik sportoló életrajza, a gyerekkori edzésekkel. A szíriai lány és nővére, Sara is reményteljes úszó volt, edzéseiket édesapjuk vezette, aki nem kímélte a lányokat. „Betegesen rettegek attól, hogy megsérülök. Nem a fájdalom miatt, hanem mert az edzésnek akkor sincs vége. ... Apa nem bízik az orvosokban, főleg, ha azt akarják, hogy ne úszszak” - kommentál Juszra egy esetet, amikor kínok között kellett edzenie. Kilyukadt a dobhártyája, de az apja így sem könyörült meg rajta, keresett egy másik orvost, aki szerint a lányának semmi baja sem volt, így máris folytathatta az edzést. Ebbe az edzői-szülői önkénnyel teli, de mégiscsak viszonylag átlagos sportolói életbe lopakodik be szép lassan a háború. A lányok élik a hétköznapi életüket, lázadoznak, egy időre el is távolodnak az úszástól, inkább a barátoknak, bulizásnak szentelik az idejüket, de a világuk egyre szűkül és szűkül, gyakran kényszerülnek költözni, mert bizonyos kerületek már nem biztonságosak, és hozzá kell szokniuk, hogy egy sima, városon belüli út során is bármikor megállíthatják őket a katonák. A Márdini család egyre több ismerőse hagyja el az országot, és túlságosan gyakran érkezik barátokkal kapcsolatos halálhír is. Juszrában akkor érik meg végleg az elhatározás a menekülésre, amikor egy bomba Sara hangja elnyomja a többiek kétségbeesett imádkozását.- Mi a fenét művelsz, Juszra?! Ügyet sem vetek rá. Kíméletlenül dobálják a hullámok a csónakunkat. A mentőmellényem vállrésze felcsúszik a fülemig. Melegebb a víz, mint amilyennek képzeltem. Legalábbis a felszínhez közel. Szorosan a csuklóm köré tekerem a kötelet és az ujjaim közé szorítom.- Juszra, szállj vissza a csónakba! - ordítja megint a nővérem.- Nem! Én is tudok úszni. Miért kéne a csónakban maradnom?- De nincs rajtad a szemüveged! Mi lesz, ha elszédülsz és elájulsz? Tudod jól, hogy bármikor megtörténhet. Mi lesz, ha elájulsz? Mi lesz, nem bírod tartani a kötelet és...- Ha annyira veszélyes, te miért vagy itt? - szakítom félbe Sarát. - Ne majrézz már! Profi úszó vagyok, meg tudom csinálni. szakítja át az uszoda mennyezetét, épp, amikor ő is a medencében rója a hosszakat, de mivel a bomba pont a vízbe esik, nem robban fel, csak a tető marad lyukas. Ki fog a vízbe ugrani? A menekülés hosszú és gyötrelmes. Sara és Juszra együtt vág neki, édesanyjuk és kishúguk Szíriában marad, apjuk pedig közben már Jordániában edzősködik. Bár Juszráék viszonylag jómódú középosztálybeli családból származnak, és nem kevés pénzzel indultak úrnak, már az út első állomásán, az isztambuli reptéren is csak lenézéssel találkoznak. Amikor pedig az embercsempészekkel tárgyalnak, már gyakorlatilag nincs döntésük a saját életükről, akkor és azt kell tenniük, amit a csempészek mondanak, és csak reménykedhetnek, hogy nem valami pancserekkel hozta őket öszsze a sors. Juszráék túl kockázatosnak találják, hogy gyalog próbáljanak kijutni Törökországból, úgy döntenek, a tengeren kelnek át. Izmir közeléből indulnak sokadmagukkal egy kismotorral felszerelt gumicsónakon egy nagyjából 10 kilométerre lévő görög szigetre. Csakhogy a csónak motorja a nyűt tengeren lefullad, a hajó vészesen merül, ezért a társaság néhány tagjának be kell ugrania a vízbe. Juszra és Sara számára természetes, hogy beugranak, hiszen nem mindenki tud úszni. A két lány a csónak oldalába kapaszkodva próbálja legalább irányban tartani a lélekvesztőt. Bár a könyv nem éppen irodalmi igénnyel íródott, és a mondatoknak sokszor nincs súlyuk, nem adják át a drámát, azért nem nehéz elképzelni, mit élhettek át a lányok az alatt a három és fél óra alatt, amíg kijutottak a partra. Megaláztatások sora És ezzel még nincs vége a szenvedéseiknek, vizet és tiszta ruhát sem akarnak nekik eladni Görögországban, hiába van pénzük. Gondolom, fájdalmas lehet vízbe fúlni, károg a rosszindulatú hang. Miért nem adod inkább fel most és esel túl rajta? Csak legyünk végre túl rajta, ordítom a hangnak a fejemben. Akár megfulladunk, akár partot érünk, történjen végre valami. Összerezzenek. Az izmaimat kikészítette a dermesztő hideg, hányingerem van a rengeteg sós víztől, amit lenyeltem. A könnyeim elhomályosítják a látásomat. Nem, nem fogok sírni. Ki kell bírnom. Csak öt perc, és a motor beindul. Csak ötpercnyi szenvedést kell kibírnod, biztatom magam. Gyerünk, meg tudod csinálni. Át tudod engedni az irányítást a testednek. Zárj ki minden gondolatot és hagyd, hogy a tested azt tegye, amit tennie kell. Az út további részét tervezgetve többször is kitérnek arra, mennyire félnek a magyarországi szakasztól, mert ott gyűlölik a menekülteket. De a legnagyobb gyomrost mégis az olyan apró részletek adják az olvasóknak, amikor Juszra elmegy Görögországban egy optikushoz, mert a tengeren való átkelés során elveszíti a szemüvegét. Ott nem ellenségesek vele, megvizsgálják, s közlik, egy hét múlva kész lesz az új szemüvege - Juszra pedig azon méltadankodik, hogy Szíriában másnapra kész lenne. (Ha épp nem bombázzák le közben az optikust, ugyebár. Az üyen elejtett mondatok jelzik a legjobban, hogy ezek az emberek nem valami lepukkant helyről érkeznek, és képzeletükben még mindig a régi, normális Szíria él, ami olyan volt, mint bármelyikünk országa, ahol az ember úszóversenyekre jár, punkfrizurát csináltat, vagy épp új szemüveget választ.) Ne szánalomból Az is mellbevágó, mekkora vívódást jelent a Németországban újra edzésbe álló Juszrának, elfogadja-e a helyet a menekültek olimpiai csapatában. Vérbeli sportolóként nem szánalomból akar kijutni az olimpiára, hanem érdemei miatt, és az eredményei egyelőre messze vannak a hivatalos szintidőktől. Aztán megérti, hogy a versenyzés mellett az is a feladata, hogy menekültek millióinak nevében beszéljen, és onnantól fogva ezt a feladatot is próbálja vérprofin ellátni - bár még csak tizenéves, és brutális traumákon van túl, mindig arra koncentrál, hogy mosolyogva és érthetően tudja elmondani a mondandóját. Ezt a budapesti vizes-vb-n is bizonyította: sajtótájékoztatójára ugyanannyian (vagy talán még többen) voltak kíváncsiak, mint Hosszú Katinkáéra, és rengeteg interjúkérést kapott - abban a városban, ahol két évvel korábban, a Keletinél jó esetben levegőnek nézték, rossz esetben undorodtak tőle. Juszra azon a sajtótájékoztatón, majd a könyvben sem titkolta, nem szívesen tért vissza Budapestre, de erőt vett magán. Hogy a határozott fellépése ellenére ő is pont ugyanúgy vágyik a biztonságra és a szeretetre, mint bármelyik kortársa, arról olyan részletek árulkodnak, mint amikor az egyik menekülttáborban ruhákat válogathatnak („Senki sem kotorászik szívesen mások levetett cuccai között, de lenyeltük a büszkeségünket, men új ruhákra volt szükségünk.”), és Juszra a plüssmacis kosárból elvisz három mackót. Men az ágyak a plüssmaciktól lesznek (legalább úgy-ahogy) otthonosak Bőd Titanilla Juszra Márdini: Pillangó. Menekültből olimpikon -A remény, kitartás és diadal felkavaró története. Magnólia, 2018. 314 oldaL SII<ERI<0NYVEI<
