Új Szó, 2018. szeptember (71. évfolyam, 202-224. szám)

2018-09-08 / 207. szám

www.ujszo.com I 2018. szeptember 8. SZOMBATI VENDÉG 9 Mindig lélekből indít a színpadon Mauer Milán: „Sokáig kishitű voltam, nem mertem megpróbálni dolgokat. Bizonyítani akartam, görcsösen..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Balettnövendék korától fogva a klasszikus vonalat követte. Operaházi szerepekről álmodott. Éveknek kellett eltelniük, hogy Mauer Miián ott táncolhasson vágyai színpadán. Pécsről jött, a művészeti szakkö­zépiskolából, ahol klasszikus balet­tet és modem táncot is tanult. Kiváló növendék volt, izgalmas szerepekre hivatott, a Magyar Állami Opera­házban azonban mindig találtak va­lami kivetnivalót benne. Németor­szágba ment, ott tanult egy évet, és el is táncolt jó pár klasszikus szerepet. A fordulat itthon következett be a pályáján, amikor megkapta a P. P. Pasolini Project főszerepét. Onnan­tól fogva tudta, hogy valami mást akar, és azt a mást Frenák Páltól kap­ta meg. Mauer Milán ma már a Frenák Társulat vezető táncosa. A Fülöp Viktor-díj mellé a Magyar Táncmű­vészek Szövetsége elismerését is megkapta már mint a legígéretesebb fiatal táncos. Azóta pedig régi nagy álma is teljesült: Frenák Pál legutób­bi koreográfiájában, A fából faragott királyfiban az Operaház színpadára lépett, pontosabban: repült közönség elé. Méghozzá kötélen! Olyan természetességgel, köny­­nyedséggel és eleganciával válik eggyé a kötéllel, hogy meg kell kér­deznem: van légtornász a család­ban? Nincs. Nekem viszont ez a har­madik darabom, amelyben kötélen láthat a közönség. Az első az Un volt, amikor a darab legelején, Pali szólója után hasonló függesztési rendszerrel ugrottam vissza a háló­ba. Utána jött a Lutte. Az volt az el­ső olyan függesztési rendszer, amely már érezhetően nehezebb pálya volt. Rá egy évre megcsinál­tuk Bartók müvét, A fából faragott királyfit, és Pali azt mondta: „A Tündérnek pörögnie kell, felfüg­gesztve!” Pörög is káprázatosán. A Mon­te Carló-i cirkuszfesztiválon dí­jat nyerhetne egy ilyen művészi produkcióval. Mintha Ég anya meghosszabbított köldökzsinór­ján lógna, forogna a föld vonze­rejére magasról fütyülve. Az Unban három percig vagyok felfüggesztve. A Lutte-ben már tíz percig, a szólómat is beleszámítva. Csak ott nem kell annyira figyelni a zenére. A fából faragott királyfiban sem töltök több időt a kötélen, csak ott három részre tagozódik a lógás, és végig zeneijeire dolgozunk. Az első jelenetben valósággal bezuhanok a színre, a partnerem bepörget, aztán felhúznak a magasba, és jönnek a többiek. A másodikban elkezdek pörögni, és ott a vízválasztó nálam: vagy bírom, vagy nem. Mert utána megint felhúznak, majd úgy enged­nek vissza, hogy a kötélen lógva fel­emelem a partnereimet. Megtörtént, hogy szó szerint elhánytam magam. Szerencsére nem az előadáson, ha­nem a próbán. Rosszul kapaszkod­tak belém a partnereim. Nem a kö­telet, hanem a hevederemet fogták meg, ezért nem tudtam jól alájuk nyúlni. A heveder műanyag tartója benyomta a gyomorszájamat, és minden kijött belőlem. Lélegzetelállító, amit a kötélen művel. Már rögtön az előadás elején. Azzal indítok, hogy elkezdek pö­rögni magam körül. Aztán felránta­nak, kivisznek egy sínrendszeren, letesznek a földre, gyorsan átöltö­zöm, de jön még egy öltözés, majd újra felvisznek a magasba, és ott ló­gok két percig, miközben folyama­tosan forgók. És be kell állítanom magam, hogy úgy érkezzem meg, hogy a fejem van elöl, a lábam hátul. Ott is vannak idősíkok, amikor rán­gatózik a szemem. Hány méter választja el a szín­padtól, amikor fent lóg a magas­ban? Változó. A Trafóban kilenc méter szokott lenni, a pozsonyi Nemzeti­ben tizennégy méter volt, a budapes­ti Operaházban tizenhat. Mennyi idő után, milyen fáziso­kon jutott el odáig, hogy a teste tartozéka, szinte meghosszabbí­tott része lett a kötél? Az a furcsa, hogy az első pillanat­tól fogva azt érzem, ez vagyok én. Hogy a kötél a meghosszabbított énem. Élvezem, hogy ott lehetek fent, a magasban. Az a legcsodála­tosabb az egészben, amikor bepör­getnek. Semmi szédülés? Soha. Lát valamit egyáltalán, miköz­ben forog? Néha úgy tudom érzékelni a kö­zönséget, hogy fény, zenekari árok, nézőtér. De a Trafóban már a lába­mat is akkor nyitom szét, amikor meglátom a kis piros fénypontot. Akkor válik tökéletessé a mozdulat. A Frenák-koreográfiákban min­dig megjelennek bizonyos elemek. Ferde asztal, háló, medence, ring, rácsok, kalitka, kanapé. A kötelet mintha „kisajátította” volna. Előbb persze ki kellett kísérletez­ni, hogy miképpen fogom ráakasz­tani a hevederre. Kipróbáltuk úgy is, ahogy eredetileg kellene, de baromi rossz volt, teljesen koordinálatlanul mozogtam benne. S akkor megfor­dítottuk az egészet: a hátsó része van elöl rajtam. Rohadt kényelmetlen, összenyomja a gerincemet, mint egy nudlit. Mert a függesztési pont nem a farkcsigolyámnál van, hanem há­tul, derékközépen. Ha eredeti pozí­ciójában csatolnám fel, húzná előre a csípőmet, és még össze is nyomo­rítana. Nekem pedig tartanom kell a felvett pózt. Gyerekkorában, gondolom, a körhinta volt a mindene. Volt egy szokásom kiskoromban. Bekapcsoltam a hifit a nappaliban, és elkezdtem pörögni. Felfelé néztem, és forogtam. Addig csináltam, amíg össze nem estem. Tornaórán meg a gyűrűk ura volt. Nálunk már nem volt nyújtó, kor­lát vagy gyűrű, csak kötélmászás. Akkor persze még nem sejthet­te, hogy ez lesz majd a kenyere. Bár elindulhatott volna a cirkuszmű­„Palinál ugyanazt megtudom csinálni. „A test intelligens, nem felejt..." vészét felé is. Mehetett volna az ar­tistaképzőbe légtornásznak. Pécsen elég kevés impulzus ért. Semmi nem volt, csak a tánc. De azt is tizennégy-tizenöt évesen kezd­tem el. Felrúgva minden szabályt. Hálás is vagyok, hogy nem kény­szerítettek bele a szüleim olyan do­logba, amit gyerekként még szeret­tem, de később már nem annyira. Megfelelési vágyat a klasszikus ba­, amit egy artista..." . (Talabér Tamás felvételei) lett iránt éreztem, szerencsére vitt, sodort tovább az élet. Palinál pedig ugyanazt meg tudom csinálni, amit egy artista, amikor hevedert kap és kötelet. Az Un hálójában is olyan ani­­mális természetességgel mozog, mint egy pók. Ehhez különleges adottság kell, amelyre aztán egy jeles koreográfus remekül építhet. Azt a fajta mentorálást, amelyben Pali mellett van részem, semelyik más társulatban nem kapnám meg. Ebben biztos vagyok. Pali minden­kivel nagy odaadással dolgozik, és azt hozza ki belőlünk, amilyenek valóban vagyunk. Ezzel együtt na­gyon nehéz helyzet elé állít, de kel­lenek is ezek a kihívások. A negye­dik évemet kezdtem el nála idén februárban, s azóta minden műsoron levő darabjába berakott. Igazából az Unban találtam magamra, A Lutte­­ben pedig valahogy minden kitel­jesedett. Addigra maximálisan el­fogadtam magam. Ott vált bizo­nyossá számomra, hogy mire va­gyok képes. Sokáig kishitű voltam, nem mertem megpróbálni dolgokat. Attól rettegtem, hogy mit mond majd Pali. Bizonyítani akartam. Görcsösen. Időbe telt, míg rájöttem, hogy többre megyek, ha meg tudom lepni őt, mert azzal magamat is meglepem. Nelsontól is sokat kap­tam, Nelson Reguerától, akivel a Birdie-ben még táncolhattam. A technikája teljesen lenyűgözött. De a dolgok lelki és művészi részét csak Palitól sajátíthatom el. Ezt kellett megtanulnom. Hogy lélekből indít­sak, amikor kilépek a színpadra. Hogy minden érzésemet belerakjam a mozdulataimba. Pali mindenben támogat. Legsikeresebb s egyben legérzé­kibb koreográfiájában, az InTimE- ban már átvette Nelson szerepét. Korábban a Sárember voltam, a darab végén, aki ott ül a kanapén. Nehéz darab az InTimE. Nelson ré­sze kifejezetten az. Még nem vagyok elég érett hozzá. Az nem rám ké­szült. Abban egy harmincéves férfi kőkemény élete, szexualitásának minden íze benne van, amitől én, hu­szonnégy évesen még messze va­gyok. Nem értékelem alul magam, csak én más vagyok a szerepben, nem olyan, mint Nelson volt. Oda egy érett karakter kell. Nem lehetek kis­fiús, és az sem lenne jó, ha huszon­évesen akarnám megmutatni a har­mincéves férfit. Önmagam kell, hogy legyek, csak meg kell hozzá talál­nom a szükséges karaktert. Imádtam nézni az InTimE-ot, de táncolni po­kolian nehéz. Hány darabban táncol ez idő tájt? Talán tízben. Hogyan lehet ennyi koreográfi­át fejben tartani? Könnyen. Végig fotókat látok a fejemben. Kívülről látom magam. Egyébként a test intelligens. Nem fe­lejt. Meghallom a zenét, és jön min­den magától. A fából faragott királyfi ferde asztalán is, amit én magamban csúszdának nevezek, úgy mozog, úgy lépdel, mintha harmatos fűben járna mezítláb. Négy méter magas az asztal, és na­gyon erősen lejt. Borzasztó nehéz közlekedni rajta. Felrohanok, legu­rulok, felrohanok, legurulok, megint fel, megint le. Ez az én szólóm. A harmadik felrohanás után már alig kapok levegőt. Sérülés? Semmi. S a kötélen? Vagy a hálón? Apró horzsolások. Ha szereted, sem a kötél, sem a háló nem bánt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom