Új Szó, 2018. augusztus (71. évfolyam, 176-201. szám)

2018-08-02 / 177. szám

8 I KULTÚRA 2018. augusztus 2.1 www.ujszo.com Nippy, a körülmények áldozata Letaglózó dokumenfumfilmet csinált Whitney Houston életéről az Oscar-díjas Kevin Macdonald JUHÁSZ KATALIN Whitney Houstont mindenki Nippynek hívta, aki egy kicsit is közel állt hozzá. Ugye, milyen meglepő? Aki eddig azt hitte, a bulvársajtóból mindent tud már Whitney óletéről, most nagyon el fog csodálkozni. Az énekesnőről szóló első „hiteles" doku­mentumfilmből ugyanis jó néhány titokra fény derül. Az elmúlt ötven év talán legtehet­ségesebb énekesnőjét 2012. február 11-én egy rokona halva találta a für­dőkádban. Ahogyan az ilyenkor len­ni szokott, rövid időn belül emlék­­műsorok, könyvek jelentek meg róla, sőt egy meglehetősen nyálas játék­film is készült, Angela Bassett ren­dezésében. Az első, család által jó­váhagyott dokumentumfilmre azon­ban hat évet kellett várni, idén mu­tatták be Cannes-ban, és ma kerül a hazai mozikba. Kevin Macdonald skót rendező ki­fejezett specialitása az archív anya­gok és a beszélő fejek filmmé gyú­rása. Olyannyira, hogy az 1972-es berlini olimpián lemészárolt izraeli sportolókról készült alkotása, a One Day in September 2000-ben Oscar­­díjat kapott a legjobb dokumentum­film kategóriájában. Tiszteletre mél­tó munka a hasonló módon készült Marley című 2012-es filmje is, szó­val világos, hogy ez az ember nagy körültekintéssel és érzékenységgel képes több száz órányi archív anyag­ból kiválogatni a legfontosabb snit­teket, illetve kardinális kérdéseket feltenni a főszereplőhöz közel álló embereknek úgy, hogy azok őszintén válaszoljanak. Most egy olyan zenei ikonról me­sél, akinek a halála nemcsak váratlan volt, de alaposan fel is korbácsolta a kedélyeket. Ez pedig könnyen arra csábíthat egy filmest, hogy érzelmi manipulációval ragadja meg a nézőt. Kevin Macdonald viszont teljes tá­volságtartással minden olyan aknát kikerül, amit az énekesnő sztorija magában hordozott. Először is sike-Ereklyék árverése London. Mintegy hatszáz fil­mes ereklyét árvereznek el szep­tember 20-án a brit fővárosban. Kalapács alá kerül például Han Solo dzsekije és Anakin Skywal­­ker fénykardja a Star Wars-ból, Marty McFly gördeszkája a Vissza a jövőben című filmből, Indiana Jones kalapja, Tyler Dur­den (Harcosok klubja) fürdőkö­penye, vagy Forrest Gump baseball-sapkája. Az árverés szervezői akár egymillió font fe­letti bevételt is reálisnak tartanak, mivel a filmtörténet legendás al­kotásaiban szereplő tárgyakról van szó, amelyeket olyan sztárok használtak, mint Harrison Ford, Michael J. Fox, Brad Pitt vagy Tom Hanks. A bevételt jótékony célra szán­ja a szervező Prop Store aukciós ház. A tárgyakból a BFI Imax-ben kiállítást rendeznek, amely szeptember 6-ig látogatható, (k) rult kiküszöbölnie, hogy a dokumen­tumfilmek rákfenéjét jelentő beszélő fejek unalomba fiillasszák a filmjét. Whitney Houston esetében is a szűk családi kör, a legjobb barátok és a közvetlen munkatársak álltak kamera elé, ám aligha tudták, mire számít­hatnak. Még az eddig minden fóru­mon katonásan kemény Cissy Hous­ton is meginog egy-két, a lányával kapcsolatos, húsba vágó kérdés hal­latán. Az öntörvényű Bobby Brown­­ról nem is beszélve, aki előbb kate­gorikusan visszautasítja, hogy ex­­felesége drogproblémáiról meséljen. Ekkor a riporter/rendező közli vele, hogy muszáj kitérnie erre, hiszen ez vezetett Whitney halálához - és a volt félj beszélni kezd. Olyan dolgokat mond el, amelyek a legtájékozottabb Whitney-rajongókat is meglepik. Több hasonló őszinteségi rohamot láthatunk a filmben, például az éne­kesnő bátyjainak vallomásait, akik tumémenedzserként, illetve háttér-Budapest. A magyarok harmada jár fesztiválokra, amelyek közül a könnyűzenei, a gasztronómiai és a városi fesztiválok a legnépszerűbbek - derült ki a Kutatópont Kft. tegnap nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatásából. A júniusban kétezer fős mintán végzett, reprezentatív kutatás ered­ményei szerint a magyarországi felnőtt lakosság 33 százaléka szo­kott fesztiválokra járni. A fesztivá­lozás az 50 év alattiakra jellemző inkább, a 18-29 évesek 53 száza­léka, a 30-39 évesek 48 százaléka, míg a 40^19 évesek 48 százaléka látogat fesztiválokat. Bár Budapesten a különféle fesz­tiváltípusok teljes palettája elérhe­tő, a fővárosiak a községek lakóival hasonló arányban látogatnak fesz­tiválokat (32 és 29 százalék). A fesztiválozó kedv a megyeszékhe­lyen élők körében a legmagasabb, 42 százalék. A fesztiválokat látó-FILMKOCKA Whitney ■ Amerikai dokuméntnmfilm, 2018, 120 perc ■ Rendező: Kevin Macdonald • Forgatókönyv: Kevin Macdonald ■ Vágó: Sam Rice-Edwards • Szereplők: Whitney Houston, Cissy Houston, Bobby Brown, Dionne Warwick, Michael Houston, Gary Houston, L.A. Reid, Clive Davis, Kenneth „Babyface" Edmonds és sokan mások A film előzetesét megnézhetik azu|uo.Mm-on. vokalistaként kísérték őt az első vi­lágturnéra 1986-ban, az erős családi kötelék demonstrálásaképpen. Az volt a feladatuk, hogy „vigyázzanak” a huszonhárom éves Whitney-re, ehelyett az élet királyaiként dorbé­­zolták végig a tűmét, és közben rá­gató felnőtt lakosság fele évente egyszer él ezzel a lehetőséggel, míg további 28 százalék félévente jár fesztiválra. A kutatás eredményei szerint a könnyűzenei fesztiválok tudják leginkább (45 százalékban) meg­szólítani a felnőtt lakosságot. A könnyűzenei koncertek elsősorban a 18-29 éveseket vonzzák, 69 szá­zalékuk szokott ilyen jellegű fesz­tiválokra ellátogatni. Nagy népsze­rűségnek örvendenek a gasztronó­miai fesztiválok, amelyek a felnőt­tek 34 százalékát mozgósítják, va­lamint a városi fesztiválok (30 szá­zalék) is közkedvelt szórakozási lehetőségek. A nemek tekintetében a nők az át­lagnál nagyobb érdeklődést mutat­nak a szüreti fesztiválok iránt, a fér­fiak inkább a könnyűzenei rendez­vényeket kedvelik. Míg az idősebb, 50 feletti látogatói szegmenst a ha­gyományőrző és gasztronómiai fesztiválok, a 18-29 éveseket a könnyűzenei és motoros fesztiválok (Képarchívum) kaptak a drogokra. Ok adtak először húguk kezébe egy próbaadagot, vagyis Whitney nem Bobby oldalán szokott rá a szerre. Ez eddig sosem hangzott még el, mint ahogy az sem, hogy a Houston szülők már el voltak válva, amikor lányuk szupersztár lett, de az összetartó család imázsa miatt ezt évekig titkolták a nyilvánosság előtt. Kézen fogva ültek lányuk kon­certjein, és az egész világ azt hitte, hogy Whitney-t normális család ve­szi körül. Szintén sokáig nem sejtette senki, hogy egy közeli rokona kisko­rában rendszeresen molesztálta Nip­­pyt. Hogy ki volt az, a film vége felé kiderül. Mint ahogy az is, kihez és miért költözött el otthonról 18 éves korában, miért nem ment el édesapja temetésére, és lehet-e valaki egyszer­re jó anya és világsztár. Vagyis, hogy ki nevelte fel valójában Krissie-t, akit a nyilvánosság előtt Bobbinak hívott az anyukája, hogy demonstrálja azt a bizonyos erős családi köteléket. vonzzák leginkább. A budapestiek az átlagnál magasabb arányban jutnak el művészeti, tánc- és könnyűzenei fesztiválokra, vidéken a családi és városi fesztiválok népszerűek. Azok a megkérdezettek, akik nem járnak fesztiválokra, fő indokként azt hozták fel, hogy nincs olyan te­matika, amely érdekelné őket (38 (Bobbi Kristina Brown három évvel élte túl az édesanyját, nagyon hason­ló körülmények között találtak rá.) A filmben szereplő, részben a csa­ládi archívumból származó, eddig sosem látott amatőr videók nagyon intim pillanatokat is megörökítenek. Anya-lánya viszony, félj-feleség vi­szony, enyelgések és civakodások, szakmai féltékenység a félj részéről, sőt olyan snittek is láthatóak, ame­lyeken Whitney valamilyen szer ha­tása alatt áll. Ezeket barátok, ismerő­sök bocsátották a stáb rendelkezésé­re, ezáltal maguk is szerkesztőivé váltak a filmnek, amelyet — nem győzzük hangsúlyozni - a család is jóváhagyott. Es hogy mennyire fon­tos ez a momentum, azt csak az utó­lagos interjúkból tudhattuk meg, amikor a rendező elárulja, hogy töb­ben nehezen álltak kötélnek, majd a beszélgetések mélységének hatására nyíltak meg és váltak segítőkésszé. A „sorok közül” szépen kiolvas­ható a képmutató család és a kegyet­len szórakoztatóipar konstans fele­lőssége a dolgok alakulásáért. A ren­dező, miközben végig kerüli a szen­zációhajhászást, fontos információ­kat oszt meg velünk, a végén pedig ránk hagyja az ítélkezést. Az életrajzi filmek többnyire azért készülnek, hogy tisztelegjenek a fő­szereplő nagysága előtt, személyes történetekkel, szakmai méltatással, amolyan „halottról jót vagy semmit” stílusban. Itt viszont apró megjegy­zések, felemás száj ízű történetek se­gítenek abban, hogy ne egy rózsaszín ömlengés legyen a film. Amelyet egyébként gyakran korabeli híradó­­részletek gazdagítanak, a kontextus­ba helyezés megkönnyítése érdeké­ben - elvégre nem minden néző em­lékszik, mi történt a világban a 80-90- es években. Ez a 120 perces alkotás annyira le­taglózó, hogy másfél óra elteltével néztem először az órámra, és az ad­dig eltelt időt nem éreztem fél óránál többnek. És egyáltalán nem volt olyan érzésem, mint tavaly, Nick Broom­field dokumentumfihűjénél (Whit­ney: Can I Be Me), hogy az alkotók jót csámcsognak egy végtelenül szo­morútörténeten. százalék), de a tömegtől való vi­szolygás (37 százalék) is komoly visszatartó erőt jelent. A fesztivá­lokat nem látogatók egy jelentős szegmense (24 százalék) az anyagi források hiányával magyarázta tá­volmaradását, a 40 év alatti lakos­ság körében az átlagnál gyakrabban fordult elő ez az indok. (MTI) A magyarok harmada jár fesztiválokra Pillanatkép a tavalyi Sziget Fesztiválról (Fotó: Juhász Katalin) Egy „ideális család

Next

/
Oldalképek
Tartalom