Új Szó, 2018. augusztus (71. évfolyam, 176-201. szám)
2018-08-11 / 185. szám
Csillag Lajos tárcája a Szalonban 2018. augusztus 11., szombat, 12. évfolyam, 31. szám Fél évszázaddal a Varsói Szerződés öt tagállama és négy hadserege által felszámolt 1968-as csehszlovákiai reformkommunista kísérlet után ma is sok új kérdés merülhet fel a korabeli folyamatok értelmezésében. Alexander Dubcek csehszlovák kommunistapárt-vezetővé való 1968. januári megválasztását a moszkvai vezetés támogatta ugyan, de L. I. Brezsnyev szovjet pártfőtitkár kezdettől fogva a kommunista tábor egységére nézve veszélyes játszmaként kezelte a prágai tavasz eseményeit. A kádári Magyarországnak sajátos érdekei fűződtek a táboron belüli reformfolyamatok megerősítéséhez, szemben a keményvonalas keletnémet Walter Ulbricht és a lengyel Wladyslaw Gomulka minden reformban ellenforradalmat sejtő elképzeléseivel. Tény, hogy a csehszlovákiai változásokat a táboron belül csak Bukarest és Belgrád köszöntötte fenntartások nélkül. Hatvannyolc öröksége A csehszlovákiai kommunista reformkísérlet történelmi helyét, jelentőségét már eddig is sokszor és sokat vitatták. Mint ahogy a rövid időn belül páradan ismertségre és népszerűségre szert tett Alexander . Dubcek szerepének megítélésében szintén jelentős véleménykülönbségek alakultak ki. Mindazonáltal ma már több-kevesebb egyetértés van abban, hogy az 1956-os lengyelországi lázadáshoz és a magyarországi forradalomhoz hasonlóan 1968-as csehszlovák reformnak ugyancsak nehezen alábecsülhető szerepe volt a kelet-közép-európai államok szabadságvágyának kifejezésében, az itt élők többsége által elfogadhatadannak tartott szovjet pártállami blokklogika elutasításában. A „prágai tavasz” majd az 1980-1981. évi lengyelországi Szolidaritás-mozgalom az ötvenhatos tradíciókat folytatva a világ elé tárta a szovjet típusú, kelet-európai kommunizmus zsákutcás jellegét és meghaladhatóságát. Ezek nélkül Gorbacsov, a peresztrojka, az 1980-as évek ellenzéki mozgalmai valószínűleg évekkel, évtizedekkel később érvényesültek volna, s a kétpólusú világrend még inkább tartósította volna Európa megosztottságát. A totalitárius hatalom bomírt kommunista állampárti gyakorlatával szemben előbb a cseh, szlovák értelmiség - írók, színházi és s filmművészek, kutatók lázadtak fel. Az Irodalmi Szemle, a Hét, az Új Szó és az Új Ifjúság hasábjain mindezt a csehszlovákiai magyar írók, újságírók, közéleti szereplők is „lekövették”. Másokkal együtt ők készítették elő azt a szellemi közeget, amelyben Dobos László, Szabó Rezső, Gyönyör József, Tolvaj Bertalan, Böszörményi János megfogalmazhatta a reformfolyamat részeként elképzelhetőnek tartott önkormányzati és arányos részvételi modell alapjait. Ezzel 1989-ig érvényes fogódzókat adtak a szlovákiai magyarság önvédelméhez és önbecsüléséhez. A vélemény- és vallásszabadság korlátái az egyházakat, az ifjúsáHatalmi sakkjátszma vagy kommunista bábjáték? Dubcek és Kádár tárgyalásai 1968-ban reformkihívások kezelésének nehézségeivel. Amikor pár nappal később a magyar párt központi vezetésének ülésén beszámolt a találkozóról, Kádár a csehszlovák-magyar párhuzamokat érzékeltetve így fogalmazott: „Nagyon jó légkör volt, Dubcek elvtárs olyasmit is mondott, hogy: nincs még két ember, akivel ugyanígy és ugyanezekről a dolgokról tudott volna beszélgetni, érthető okoknál fogva.” A tárgyalások során tisztázták a januári prágai fordulat Dubcek által legfontosabbnak gondolt okait. Köztük az 1950-es évek koncepciós pereiben elítéltek rehabilitációjának ügyét, amelyben főként az életben maradt és börtönből már kiszabadult szlovák „burzsoá nacionalisták”, Gustáv Husák és Ladislav Novomesky politikai megtisztítása volt a főkérdés. Kádár maga is érintett volt a koncepciós perekben, hiszen 1952 decemberében életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Ugyanakkor Dubcek tisztában volt azzal is, hogy a magyar pártvezetőt szintén súlyos bűnök terhelték. Nagy Imre és társai ellen 1958 februárjában indított gyalázatos koncepciós perének, 1958. június 16-i kivégzése mellett az 1956 utáni kádári megtorlások további mintegy kétszáz magyar forradalmár életét ontották ki, ezreket juttattak börtönbe, kétszázezernél többen hagyták el az országot. Mindezeknek és az ország tragikus belső megosztottságának kezdeményezőjeként, előidézőjeként bármennyire is próbálta feledtetni saját felelősségét, a magyar és az európai közvélemény nem felejtett. Ennek egyik jele volt Nagy Imréék kivégzésének 10. évfordulóján a prágai Literámí listy hasábjain megjelent megemlékezés is. (Lásd keretes írásunkat!) got tették fogékonnyá minden újításra. A földjüktől megfosztott parasztság, az európai kulturális kapcsolatoktól, utazási szabadságtól elzárt, illetve az emberi, állampolgári és politikai jogok semmibevételével gúzsba kötött polgárok és kisemberek sérelmeit többé nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Maguk az állampártok is rákényszerültek saját gazdaságpolitikájuk átértékelésére. A valódi piaci értékviszonyokat, az egyre inkább behozhatadan távolságra kerülő nyugat-európai fejlődést figyelmen kívül hagyó és nyomorúságos hiánygazdálkodásba menekülő pártállami logika egyre inkább fenntarthatadanná vált. A dubceki vezetésben meghatározó szerephez jutott reformszárny - Josef Smrkovsky, Óta Sík, Zdenék Mlynáí, Frantisek Kriegel vagy a szlovák pártirányításban Viktor Pavlenda - a hasonló irányultságú magyarországi reformkommunistákkal egy időben ismerte fel a reformok szükségét. Míg azonban Prágában és Pozsonyban igen gyorsan az egypártrendszer és az ideológiai kizárólagosság célszerűségét is megkérdőjelezték, Kádár megpróbálta a kommunista dogmák érinthetetlenségét fenntartva, csak a gazdaság működését racionálisabb alapokra helyezni. A két ország ezzel együtt 1968 tavaszán jórészt közös pályán mozgott. Az első találkozó Dubcek januári hatalomra kerülése után természetesen azonnal, már január 10-én meghívót kapott Moszkvából, hogy a szovjet vezetés előtt számot adjon elképzeléseiről. Erre reagálva vette fel a kapcsolatot Kádár Jánossal. Minden bizonnyal azért kezdeményezte az informális megbeszélést Kádárral, mert valószínűleg benne látta a Moszkva által is elfogadott, de a reformokkal is kísérletező potenciális partnert. Az 1960-as évek magyarországi belpolitikai desztalinizációs sikerei, a kádári modell „aki nincs ellenünk, velünk van” logikájának vagy a „három T” - „támogat, tűr, tilt” - művelődés- és ideológiai gyakorlatának az eredményei az igen óvatos és feltétlen Moszkvabarát Dubcek számára akár mintát is jelenthettek volna a csehszlovákiai reformok megtervezésében. Egyébként is régóta ismerték egymást, a szlovákiai párt első embereként többször találkozott Kádárral. Az új helyzetben először január 20-21-én egy Tótmegyer és Kistapolcsány közelében megrendezett diplomáciai fedőakcióként megszervezett vadászaton találkoztak. Kádár az új csehszlovák pártvezetőt a „gratulálok, és egyben fogadja részvétemet is” köszöntéssel jelezte, hogy tisztában van a Novotny-örökség és a Dél-Szlovákia és a föderáció Kistapolcsányban szóba került a Novotny-féle centralizált gazdaságpolitika is. Ennek kapcsán Dubcek utalt az elmaradt szlovákiai gazdaságfejlesztés kérdéseire is: „A cseh területek és a nyugati határmenti zóna ipara fejlesztésének kérdései. A KB 1967- májusi ülésén Novotny elvtárs a fentieket javasolta. Dél-Szlovákia elmaradottságának megszüntetése érdekében Dubcsek (így!) ellenezte ezt, mert Novotny változott szolidaritásunk sem. Nem változott az a hitünk, amit a közelmúltban az emlékezetes budapesti csehszlovák-magyar barátsági gyűlésen Kádár János elvtárs így fejezett ki: Meggyőződésünk, hogy csehszlovák testvérpártunk a szocialistaellenes, az ellenséges erőkkel vívott következetes harcban, e harc során kikovácsolódott egységben, a munkásosztály, a dolgozó nép támogatásával teljesen győzelemre viszi a szocializmus ügyét.” Maga Kádár is mérföldkőnek tekintette a felhívást a csehszlovákiai reformok radikalizálódásában és az „ellenforradalmi” irányvételében, s ennek a véleményének a Dubcekkel folytatott utolsó tárgyalásán is hangot adott. Vlindez Vaculikék szerint odavetetett, hogy az emberek nemcsak képviselőik iránti bizalmukat veszítették el, hanem többségük ^veszítette a közügyek iránti érdeklődését. ,Az emberek közötti kapcsolatok megromlottak, a munka öröme szertefoszlott, röviden ■zólva a nemzet olyan időket élt meg, amelyek veszélybe sodorták a élki egészségét és a jellemét. “ Vlagyarországon, amint azt i párt központi napilapja, a Mépszabadság főszerkesztője, Tosztonyi János írta, a Kétezer •zó felerősítette az aggodalmaskodó pártvezetők hangját. A mi álláspontunk Csehszlovákia is az ottfolyó folyamatok megítélését illetően nem változott. Nem állampolgár támogatta a felhívást aláírásával. A szocialista demokrácia demokráciaellenességét, a munkásságra hivatkozó, de a munkásságot háttérbe szorító kommunista rendszer önkényeskedését bíráló és elutasító manifesztum kíméleden ládeletet adott a „létező szocializmusról”: ,A párt és az állam összefonódása azt eredményezte, hogy az előbbi elveszítette a végrehajtó hatalomtól való távolságtartás előnyét. 7\z állam és a gazdasági szervezetek tevékenysége nélkülözte a bírálatot. A parlament leszokott a tárgyalásról, a kormány a kormányzásról, az igazgatók az igazgatásról. A választásoknak nem volt értelmük, a törvények súlytalanokká váltak. ” Kétezer szó Egy nappal a cenzúra eltörléséről és a sajtószabadság helyreállításáról szóló törvény életbe lépése után 1968. június 27-én a Li- . terárny listy című prágai lapban és három országos napilapban megjelent Kétezer szó című felhívás. Akadémiai kutatók kezdeményezésére Ludvík Vaculík cseh író készítette el a végleges szöveget. Több száz közéleti személyiség — köztük Jaromil Jires és Jirí Mencel, a cseh új hullám két kimagasló képviselője, Jaroslav Seifert, a később Nobel-díjjal kitüntetett cseh költő vagy például Emil Zátopek, a legendás távfutó - és közel százezer
