Új Szó, 2018. július (71. évfolyam, 151-175. szám)

2018-07-21 / 167. szám

www.ujszo.com | 2018. július 21. SZOMBATI VENDÉG 9 Ellenáll, kétségbe von, harcol Tim Robbins: „Milyen kegyetlen, ostoba eljárás az, amit Donald Trump a menekültek gyerekeivel tett...?" „Formán is bevándorló volt Amerikában..." (Zuzana Mináíová felvétele) SZABÓ G. LÁSZLÓ Ha nem lennék kritikus Amerikával és Donald Trumppal szemben, a demokráciát árulnám el, mondta kiemelkedő művészi teljesítményéért kapott Kristályglóbusszal a kezében Karlovy Vary fesztiválján Tim Robbins Oscar-díjas hollywoodi színész. Aki rendező is, forgatókönyvíró is, producer is, de politikai aktivista is, s aki szerint továbbra is szükségünk van bátor, igazmondó, megalkuvást nem ismerő emberekre, filmrende­zőként pedig erős történeteket köz­vetít. Trumpról is határozott véle­ménye van. „Csaló. Becsapta a vá­lasztóit. Hazug, elutasító állítás a ré­széről, hogy a migránsok az ellen­ségeink. Bizonyos szempontból mindannyian bevándorlók va­gyunk.” És már sorolja is, honnan származnak az ősei: Angliából, Ír­országból, Skóciából, Norvégiából, Dániából, Németországból, Fran­ciaországból. Szép kis mix. Hozzá még óriási is. Százkilencvennégy centijével minden idők legmagasabb Oscar-díjasa. Azt a hatoldalas beszédet, amellyel kiállt a fesztivál közönsé­ge elé, otthon is ugyanezzel a tar­tással, bátorsággal olvasta volna fel? Itt hallgatva ugyanis elég har­ciasnak tűnt az üzenete. Trumpot például szörnyetegnek nevezte. Hát milyen kegyetlen, ostoba el­járás az, amit a menekültek gyere­keivel tett? Elszakította őket a szü­leiktől, és táborba vitette szegénye­ket. Igen, fel kell lépnünk ellene. El­lenállni, ellenállni, ellenállni. Ame­rikában is mindenkit erre biztatok. Milos Formant a példaképének nevezte ez ügyben. Az ellenállása miatt. Igen. O sem­miben nem ismert kompromisszu­mot, és soha nem lépte át belső in­tegritása határait. Egyébként ő is be­vándorló volt, és öt remekművel gazdagította az amerikai filmgyár­tást. Az Amadeus zseniális alkotás, nekem mégis a Száll a kakukk fész­kére a kedvencem. Amerika akkori lelkületét sikerült lélegzetelállítóan ábrázolnia a filmben. Jack Nichol­son lázadása voltaképpen a mi láza­dásunk volt az akkori rendszerrel szemben. A kor minden frusztráció­ja ott van a vásznon, hogy vannak törvények, amelyek megszeghetet­­lenek, hogy a tekintélytisztelet meg­kerülhetetlen, hogy mindaz, amit mondunk, igaz. Nem, nem, nem! Ezek hamis állítások. Megkérdője­lezni, kétségbe vonni - ez a felada­tunk! És ez rezonált bennünk olyan mélyen, amikor a Kakukkot néztük. Beszédében arra is kitért, hogy egyszer majdnem dolgozott For­mánnál. Kész volt a forgatókönyv, New Yorkból elrepült hozzám Los Ange­lesbe, hogy felkéijen a szerepre, be­szélt is róla sokat és nagyon érdeke­sen. Aztán a stúdió rá akart kény­szeríteni valamit. Még csak az elő­készületi munkálatok folytak, de már készen elé tették a film plakátját, amelynek a sugallatával nem értett egyet. A vége az lett, hogy vissza­adta a könyvet. Nagyon erős hatással volt rám a vele való személyes talál­kozás. Ráébresztett ugyanis arra, hogy az embernek bíznia kell önma­gában, a saját értékítéletében. Ab­ban, hogy amit közölni akar, az he­lyes. Milos számára a film nem üze­netet, hanem művészi szándékot je­lentett. Korai filmjét, a még itthon ké­szült Egy szöszi szerelmét most, Karlovy Varyban látta először. Szerette? Csodás alkotás. Olyan dolgokról beszél, amelyekről ma már nem is készül film, sőt el sem gondolko­zunk rajta. Egy vidéki lány, aki félve ugyan, de elindul a fővárosba, mert szerelmes egy fiúba. Ilyen történetet ma már nem látunk a moziban, és azok a helyzetek is eltűnőfélben van­nak az életünkből, amelyekbe az em­ber akaratán kívül keveredik bele. Ön sem egy több millió lakosú városban nőtt fel. Kalifornia állam West Conina ne­vű városában voltam gyerek. Három évvel idősebb bátyám és a két nővé­rem mellett a negyedik gyerek a csa­ládban. Kiskölyökként még cowboy vagy űrhajós akartam lenni, kamasz­ként már baseballjátékos vagy jég­­korongozó. De mert én voltam a leg­fiatalabb a családi ebédeknél, vacso­ráknál, mindig magamra akartam vonni a figyelmet, ezért bohóckod­tam. Apám egy folkegyüttes énekese volt, anyám színésznő. A bátyámból zenész lett, dalokat írunk közösen, a nővéreim közül az egyik szintén a színészi pályát választotta. Nem is kellett töprengenem, hogy mi legyen belőlem. A szereplés soha nem oko­zott gondot. Sokáig ministráltam ab­ban a templomban, ahová a szüle­immel jártunk. Apám és anyám ré­vén rengeteg művész fordult meg nálunk, tizenkét évesen már színpadi szerepet kaptam. Az egyetemet New Yorkban kezdtem el, és Los Ange­lesben fejeztem be drámai szakon. Egy évvel később már saját színtár­sulatom volt. Játszottunk Brecht­­darabokat, Alfred Jarry Übü kirá­lyát. A Tom Cruise és Val Kilmer fő­szereplésével készült Top Gun után olyan filmekbe hívták, mint a Baseballbikák, a Jákob lajtorjája és A játékos. Ez utóbbival, egy gát­lástalan stúdióvezető személyében a legjobb férfialakítás díját nyerte elCannes-ban. Nekem még ennél is fontosabb a Bob Roberts vagy a Ments meg, Uram! Előbbit én írtam, én rendez­tem, a főszerepet is én játszom ben­ne, sőt a főcímdalt is mi szereztük a bátyámmal. A másik filmnek is én vagyok az írója, rendezője, de az már Susan miatt fontos. Sean Penn-nel együtt elképesztően nagyot alakíta­nak benne. Susan Sarandon húsz évig volt a felesége. Sokan kétkedve fogadták, hogy összeházasodtunk. Susan ugyanis ti­zenkét évvel idősebb nálam. Azt hit­ték, kihűl köztünk a szerelem, és el­válnak az útjaink. Húsz évet kellett várniuk erre. De van két közös gyer­mekünk, Jack és Miles. Huszonki­lenc az egyik, huszonhat a másik. Susannal ma is jó viszonyban va­gyok, ismeri az új páromat. Visszatérve a Bob Robertsre: ez a mindenre elszánt folkénekes ke­ményen küzd az amerikai szená­tusi tagságáért. Közben csapkod jobbra-balra, befeketít másokat. A mából nézve kicsit olyan, mint Do­nald Trump. Ő is így indult a vá­lasztásokon. Amikor a filmet forgattuk 1992- ben, még nem gondoltuk, hogy egy ilyen ember lesz az elnökünk. Az előfeltételei persze megvoltak, és sajnos győzött is ez a szélhámos. Egyszer személyesen is talál­koztak. Megírta a New York Ti­­mesnak. A kilencvenes évek közepén, ami­kor a Bob Roberts sikerének kö­szönhetően már ismert a világ, egy Greenwich Village-i klubban szó­rakoztam a barátaimmal, amikor odalépett hozzám. Már akkor is sze­retett híres emberek társaságában mutatkozni. Mindenkivel közös fo­tót akart. Nekem már akkor sem volt rokonszenves, de mire sikerült ud­variasan elutasítanom a kérését, ad­digra el is készült a kép. Megkért valakit, hogy csinálja meg rólunk. De gondoljon csak bele, milyen az élet! Hajszolja a híres embereket, hogy megörökíttesse magát velük, s mire ő maga is híres lesz, a világ nagy hatalmú államfője, nincs egy normális ember, aki közös fotót sze­retne vele. Két kollégájáról szeretném hal­lani. Clint Eastwood a rendezője volt, Morgan Freeman a partnere. Clinttel a Titokzatos folyót forgat­tam, amelyért az Oscar-díjat kaptam, de a stúdiónak még ennél is fonto­sabb volt, hogy a film potom 30 mil­lió dollárba került, és ötször annyit termelt. Három régi jó barát és egy rejtélyes bűncselekmény. Szeretem ezt a filmet. Clint csodálatos jelen­ség. Született úriember. Mindenki­hez megértéssel viszonyul. Nem csi­nál nagy hókuszpókuszt a forgatás­ból. Szépen, csendben, nyugodtan végzi a dolgát. Hatalmas profi a pasi. Ami pedig Morgan Freemant illeti, vele A remény rabjaiban játszottam 1994-ben. Neki azóta is ez a kedvenc filmje. Egy éles eszű bankárt ját­szom benne, akit kettős gyilkosság vádjával életfogytiglani börtönre ítélnek, de pénzügyi tudásának kö­szönhetően gyorsan elnyeri az őrök és a többi rab bizalmát. Igaz, hogy eredetileg Tom Hanks játszotta volna ezt a szerepet? Éppen akkor mondott igent a Fór­­rest Gumpra, azért nem tudta elvál­lalni. Én is voltam már hasonló helyzetben egy másik filmmel, amelybe aztán Harvey Keitel szállt be helyettem. És akkor Morgan... Hozzá sok éve őszinte barátság fűz. Időnként együtt vacsorázunk, vagy meglátogatjuk egymást. Sok színészkollégámról el tudnám mon­dani, hogy maximalista, de csak ke­vésről azt, hogy valamilyen csoda folytán a partneréből is képes a leg­jobbat kihozni. Morgan pedig ilyen. Elég a szemébe nézni, és minden erőmet, tehetségemet koncentrálni tudom. Miért nem volt átütő sikere A remény rabjainak Amerikában? Rosszkor jött ki. Pár hónappal a Forrest Gump után, amely akkor már az egész Egyesült Államokat lehen­gerelte. Még egy hasonlóan felkava­ró film egyszerűen nem talált helyet a nézők lelkében. Aztán váratlanul jött még egy nagy horderejű alkotás. A fiatal Tarantino Ponyvaregénye. A mi filmünk 25 millió dollárba került, a bevétel 28 millió volt, miközben a Forrest Gump 677, a Ponyvaregény pedig 213 millió dollárt hozott a stú­diónak. Az utolsó csapás pedig az volt, hogy bár hét kategóriában je­lölték Oscar-díjra, a végén egyet sem kapott. Még a legjobb operatőr és a legjobb filmzene kategóriájában is alul maradt. A csoda évekkel később történt, amikor a film megjelent vi­deokazettán, majd DVD-n. Az már óriási bevételt jelentett a Warner Brothersnek. Sokan ettől a filmtől kapták vissza a szabadságba vetett hitüket. Mindennek tetejébe pedig a legerősebb férfibarátságról szól, pe­dig sem autókat nem lopnak, sem nő­ket nem hajszolnak benne. Itt és most. Ez a címe legújabb filmjének, amelyet az HBO égisze alatt forgatott. Én csak annyit tu­dok róla: egy oregoni családról szól, amelynek rengeteg problé­mát kell megoldania. Egy korombeli férfit játszom ben­ne, akinek rengeteg kínja-baja van. Valahogy minden szétesik körülötte. De árnyalt képet kap a néző arról is, milyen az élet Amerikában Trump kormányzása óta. És milyen? Nagyon kérem, ne dühítsen fel!

Next

/
Oldalképek
Tartalom