Új Szó, 2018. július (71. évfolyam, 151-175. szám)
2018-07-17 / 163. szám
2018. július 17., kedd, XIV. évfolyam, 25. szám A horvát futball történelmi sikere 12-13. oldal a labda és okozz minél több problémát az ellenfélnek. Ez vagy sikerül vagy nem, de alapvetően nem abból indulok ki, hogy védekezzünk, aztán meglátjuk. Minden az ellenfél hozzáállásától függ.” Deschamps messze nem az az edzőzseni, aki klubcsapatokat fütballfilozófiai síkra terel, betanítja azt a játékrendszert, amiben látni akarja játékosait. Nem húz meg szigorú határokat a taktikában. De miért is tenné? Olyan kerete van, amely profilokra leosztva tökéletesen lát el bizonyos feladatköröket, a stábjával pedig rém profin feltérképezik és felkészülnek az összes ellenfélre. Ez abszolút Aimé Jacquet-iskola. Érdemes megnézni az 1998-as világbajnok francia válogatottról szóló, a maga módján abszolút úttörő filmet, a Les yeux dans les bleus-t. Betekinthetünk a kékek edzéseibe, az öltözőbe és a taktikai értekezletekre. Minden egyes ellenfélről külön elemzést készített az akkori szövetségi kapitány, játékosait pedig arra ösztönözte: okozzanak minél több fejtörést az ellenfélnek. Elhiszem, hogy a televíziók előtt szurkolók számára ezek nehezen érthetők, a pályára már unalmas futballként lecsapódó közhelyek. Azonban a siker kulcsa mégis ez. Deschamps válságmenedzserként minden nehézségre kitalál valamilyen - olykor elég gyáva és nyakatekert - megoldást. Ezért történhetett meg például az is, hogy a csoportmeccsek során sokkal többet szenvedtek, mint a könnyebben kiismerhető, jobban kinyíló, kapura bátrabban törő csapatok ellen. Jó lónak a derbi napján kell nagyot futnia - szokták mondani, és ez tökéletesen igaz a francia válogatott egész világbajnokságára. A negyeddöntőben, az elődöntő után és a végső fináléban is nagyon elemükben voltak, némi túlzással úgy is mondhatnám, egyik meccsen sem izgultam igazán mint szurkolójuk. Ellentmondást nem tűrően állították meg az ellenfeleket, majd támadásban mindennemű erényüket kihasználva tönkretették azokat. Látva a Didier Deschamps gondolatait vagy a játékosállomány ívét, ez a csapat jócskán túlmutat azon, hogy a döntőben egy öngól és a videóbíró segítette végső győzelemre Franciaországot. Arra az ódivatú elképzelésre is csattanós választ adtak, hogy a csatár feladata a gólszerzés, és semmi több. Deschamps négy védőjéből három betalált, két öngólt vétettek az ellenfelek a franciák ellen, Olivier Giroud pedig - sokakkal egyetemben persze - mindent beleadott, hogy Mbappé és Griezmann is 4-4 találatig eljuthasson. Továbbra is készséggel elismerem, ha valaki azt mondja: nem nyűgözte le a franciák játéka. De nem is ez volt a cél. Trófeát kellett nyerni. Márpedig 2018-ban a foci olyan korszakát éli, ahol nem a legjobb játékosokat kell egy zászló alá állítanod, hanem azzá a csapattá kell, hogy válj, amely ellen senki sem akar játszani. Kovács Dávid Már csak azért is, mert nagyjából többségi véleménynek számított a csoportkor során. Vagy még azután is. Gondoljunk - picit előre szaladva - a döntő után az M4 Sport stúdiójára, ahol egyes szakértők a franciákat, mint a tornát rútul meglopott, valami idegen anyaggal seftelő, nem evilági lényt aposztrofáltak. Szintén személyes tapasztalat - már a világbajnoki döntőről - hogy a szűk baráti társaságom tagjai kivétel nélkül horvát sikernek örültek volna, de az internetet ellepték az olyan grafikák is, melyeken az egész univerzum horvát színekbe burkolózott. Tény: az emberek szívéhez a futballon keresztül nem úgy vezet az út, ahogy Deschamps a trófea felé vezető utat megálmodta. Frankofónok, franciák a világ ellen - ez volt nagyjából az összkép vasárnap este. Ugyanakkor az érzelmeket félretéve, úgy érzem, mindenkinek fontos lertne tisztába tennie a „tragédia a francia válogatott” és a „célratörő a francia válogatott” állítások közti komoly különbséget. Húsz év után újra Franciaország nyerte a labdarúgó-világbajnokságot - elsősorban talán azért, mert Didier Deschamps csapata volt a legtehetségesebb és egyben a leghatékonyabb (Fotók: TASR/AP, képarchívum) Franciaország nyerte a drámák világbajnokságát Ellentmondásos, őrült, vitatható és érzelemdús döntővel ért véget a 2018-as labdarúgóvilágbajnokság, melyet végül Horvátország 4-2-es legyőzésével a franciák nyertek meg. A finálé jól szimbolizálta az egész tornát: Oroszország a drámák és az érzelmek világbajnokságát hozta el. A győztesre és magára a tornára Kovács Dávid, a DigiSport franciafutball-szakértője tekint vissza - a vb hangulatának megfelelően érzelmi alapon, szubjektiven. Amióta az eszemet tudom frankofón vagyok. Kezdve a középiskolai történelemórákkal, ahol a francia forradalom valahogy jobban érdekelt a többi forradalomnál, egészen addig, hogy folyton egy különös, megmagyarázhatadan érzés kapott el, ha a Marseillaise-t meghallottam valahol, Ahhoz a generációhoz tartozom, amely á foci szerelmeseként nem talált örömöt hazájuk sport-, de különösen futballéletében. így nagyjából tizenöt éve kérdés nélkül klub. és válogatottszinten egyaránt csak Franciaországért dobban a szívem - ha labdarúgásról van szó. Ezért is volt az elmúlt pár hét számomra oly kedves, ideges, és záródott le végül katartikusan. A világbajnokságot megelőzően több helyen szóba kerültek a francia válogatott esélyei. A húsz évvel ezelőtti, 1998-as csapat összehasonlítása, az akkori csapatkapitány, Didier Deschamps és a mentorának tartott Aimé Jacquet analógiája, hogy mennyire mély merítési lehetősége van a szövetségi kapitánynak, akit éppen ezen a ponton megannyi kritika is ért. Nem véledenül - legfőképp az időzítésnek köszönhetően - Zidane madridi távozásakor, mintha összecsaptak volna a francia szövetség hullámai Deschamps fölött, de az FFF (Fédération Francaise de Football) itt is magabiztosan állt ki mellette, és minden találgatást lesöpört az asztalról. Ugyanekkora önbizalom áradt Didier Deschamps keretösszetételéből is. Az elvek embereként igazán rá jellemző csapatot verbuvált, a legnagyobb kockázatot talán azzal a Mendyvel vállalva, aki a kerethirdetést megelőző egy hónapban játszotta, egy év leforgása után az első játékperceit. Egyébként jó konzervatív módjára bízott a már bevált embereiben, továbbá — utólag már nyilván okosabb az ember - igazán bátran nyúlt kiegészítő szerepekre szánt, egyébként karakteres játékosokhoz is. Később még ejtek szót Deschamps filozófiájáról - vagy nevezzük talán ezt inkább játékról alkotott gondolatoknak -, lényegében azonban beláthatjuk: az élet tökéletesen igazolta őt. Vegyük csak a két szélsőhátvédet, akik Sagna és Evra után - a sérülten érkezett Mendy-Sidibé-páros mögül - kerültek pole pozícióba. Benji Pavard (VfB Stuttgart) bongyor fejével az egész torna üstököse lett, Lucas Flernandez (Adético Madrid) pedig a maga piszkos stílusával tipikusan olyan játékos, aki után valóssággal sóvárgott a Deschamps-terv. A világ focijának második, harmadik hullámából jövet, mintha mi se lenne természetesebb, szaladtak ki 'ezek a srácok Oroszországban a pályára 60-70-80 ezer ember előtt, hogy aztán bizonyítsanak. „Tragédia ez a francia válogatott” - jött az üzenet egy alkalommal egy tapasztalt, televíziós szakember ismerősömtől a Peru elleni második csoportmeccs után. Egy hónap távlatából elég beszédesnek tartom ezt a megállapítást. Didier Deschamps egy interjúban — még jóval a vb előtt - azt fejtegette, hogyan gondolkodik a játékról. Arról kérdezték, igaz-e, hogy védekezésorientált filozófiát vall, és hogy nem bánja, hogy elképzelései a játék színvonalára igen negatívan hatnak? A válaszban tökéletesen megismerhetjük a világbajnok francia válogatott kapitányának gondolkodásmódját: „Játszhatsz gyönyörűen, de ha nincs eredmény, mire mentél vele? Az eredmény mindennél fontosabb, de sosem állítanám szembe a játékot az eredménnyel. Az eredményt csak a játékon keresztül tudod elérni. Flogy mi a játék? Legyen nálad Deschamps olyan csapattal nyert, amely ellen senki sem akart játszani