Új Szó, 2018. július (71. évfolyam, 151-175. szám)

2018-07-07 / 155. szám

Krusovszky Dénes tárcája a Szalonban 19. oldal 2018. július 7., szombat, 12. évfolyam, 26. szám Qupán illúzió volt, hogy a poszt­­szovjet Oroszor­szág „a Nyugat­hoz csatlakozik”? Néhányan Oroszország történel­mében keresik a magyarázatot, hogy ezt a feltevést megerősítsék, a tatár igát és a „felvilágosodás” hiányát idézik. Mások ezt az elide­genedést a fejlődés körülményeivel indokolják. Alexander Lukin orosz polito­lógus az új könyvében, „Kína és Oroszország: új közeledés” például megjegyzi, noha Kínának Orosz­országgal van a legtöbb területi vi­tája, mégis „természetes következ­ménynek” tartja azt, hogy Kreml figyelme Kínára irányult. Oroszor­szág, legyőzött nagyhatalomként ezzel a lépéssel a győztes hatalmát próbálta ellensúlyozni. Ez elkerülhető lett volna. Lukin szerint a Szovjetunió szétesését követően a Nyugatnak két lehető­sége volt: megpróbálni komolyan integrálni Oroszországot a nyugati világba, fölvenni a NATO-ba és közben fölkínálni egy új Marshall­­tervet, vagy darabokat kihasítani — ahogy a szerző nevezi - „a káros világ közepéből”. Végül, írja Lukin, a nyugati vezetők a második lehetőséget választották, úgy bővítették a NATO-t és az Európai Uniót, hogy közben nem hallgattak az orosz liberálisokra, akik figyel­meztettek, hogy ez a politizálás az orosz autoritarizmust fogja meg­erősíteni. E verzió alapján az orosz reak­ció javarészt védekezőnek tűnik. Ekképp „a Krím elfoglalása Orosz­ország reakciója volt ... a NATO nyilvánvaló kísérletére, hogy köze­lebb kerüljön az orosz határhoz, és kiszorítsa az orosz flottát a Fekete­­tengerről”. Lehetne vitázni arról, hogy ez mennyire volt nyilvánvaló: egyetlen nagyobb ország sem kérte, hogy Ukrajna tagország legyen, és az ukrajnai vezetők sem kérték. Lukin a nemzetközi kapcsola­A putyini értékekről Nagy a veszélye, hogy az éppen zajló labdarúgó-világbajnokságra - amely során egymillió külföldi, többségében európai és amerikai, szurkolót várnak Moszkvába és más orosz városokba - vetülő figyelem eltakarja, hogy Oroszország és a Nyugat mennyire eltávolodtak egymástól. A két fél közti kapcsolat ma tisztán gyakorlati: egy új hidegháború kezdődött. tokban a „realista” doktrína képvi­selője, amely azt mondja, hogy a szuverén államok a kapcsolataikat az erőegyensúly jegyében fogják szabályozni. A hidegháború ide­jén a Nyugat erőfeszítése, hogy a győzelmét bebiztosítsa ugyanúgy előrelátható volt, mint az orosz kísérlet, hogy ezt megakadályozza. Ellenben Nyugaton ma az az általános vélekedés, hogy az álla­mok úgy viselkednek, vagy úgy kellene viselkedniük, ahogy azt a nemzetközi jog szabályozza. Ez egy nagyon régi vita. E. H. Carr történész a klasszikus, 1939-es tanulmányában, A húszéves vál­ságban írta: a jogot az „elégedett” nagyhatalmak támogatták, és azok kérdőjelezték meg, akik abban bíztak, hogy a nemzetközi rendet a nekik kedvező módon megváltoz­tathatják. Ma a Nyugat szankciókkal sújt­ja Oroszországot, mert megsérti a nemzetközi jogot, eközben Orosz­ország azzal vádolja a Nyugatot, hogy felosztja a „saját” területét. Az új hidegháború mindaddig nem érhet véget, amíg vagy a Nyugat, vagy Oroszország nem mond le nagyravágyó terveiről, vagy amíg a két fél nem kezdi el érzékelni a közös érdekeket. Anton Sekovtszov ukrán aka­démikus az Oroszország és a nyu­gati szélsőjobb könyvében eltérő, de megalapozott magyarázattal szolgál, hogy miért idegeneden el Oroszország a Nyugattól. Ö úgy véli, ez az orosz „autoriter kleptokrácia” paranoid válasza volt a Nyugat nem túl erőteljes kísér­letére, hogy védelmezzék az olyan új szuverén államok függetlensé­gét, mint Ukrajna vagy Grúzia. Vlagyimir Putyin rezsimje azt a narratívát terjeszti, hogy ezek az erőfeszítések veszélyt jelentenek az egységes orosz térre és lélekre. Putyin számára a fordulópontot a „színes forradalmak” jelentették 2004-ben Ukrajnában, 2008-ban pedig Grúziában. Sekovtszov azt nem magyarázza meg, hogyan ala­kult ki az „autoriter kleptokrácia”, és miért népszerű továbbra is Oroszországban. Az ok részben gazdasági. Az orosz reformerek lelkesen üdvö­zölték a gazdasági liberalizmust a ’80-as évek végén. Ez nem az ’50-es, ’60-as évek régi keynesiánus gazdasága volt, hanem Milton Friedman és Margaret Thatcher neoliberalizmusa. Ezeknek a dokt­rínáknak a megvalósítását a gaz­dasági összeomlás is indokolta. El kell ismerni, hogy az első poszt­­kommunista miniszterelnök, Jegor Gajdar vezette reformereknek ször­nyű lehetőségeik voltak, mivel a posztkommunista állam majdnem szétesett. Mindazonáltal a privati­zációba, a szabad piacba és a monetarizmusba vetett hitük az állami vagyon gyors e adásához, meggondolatl deregulációhoz és vad d< lációhoz vezetett. Ebből gazdasági katasztrófából született meg Putyin klepto­­kráciája. Amikor az orosz politikai libe­rálisok ilyen kompromisszumok nélkül elfogadták a gazdasági neo­­libaralizmust, elveszítették annak a lehetőségét, hogy megmaradjon bármilyen folyamatosság a kom­munizmussal. Azt is mondhat­nánk, hogy a liberálisoknak kevés idejük volt. Mindenesetre az álta­luk okozott politikai kár, amelyet a liberalizmus eszméje elszenvedett, túl nagy volt, és gazdasági fellendü­léssel sem lehetett helyrehozni. Sekovtszov könyvében rendkí­vül érdekes leírását kapjuk annak, ahogy Putyin és az európai jobb­oldali populisták közös ellenfelet csináltak az Egyesült Államok vezette globális rendből, melyet az Európai Unió is támogat. A populisták úgy képzelik, hogy a pókháló közepén ül a „pénzügyi kapitalizmus” nevű teremtmény, amely nincs tekintettel a határok­ra, a munkahelyekre, a liberális elit szövetségese, az azonos neműek házasságát pártolja, miközben az „egészséges” lakosságot figyelmen kívül hagyja. 2011-2012 óta Pu­tyin, ez az opportunista technok­rata elsajátította ezt a retorikát. Sekovtszov úgy véli, hogy a po­pulista pártok feltörését követően Putyin rezsimje először lelt partne­rekre Nyugaton. Matteo Salvini, az olasz Liga párt vezére, aki most olasz belügyminiszter, így emlé­kezett a kellemes hangulatú talál­kozóra Putyinnal 2014-ben: „Az Oroszország elleni abszurd szank­ciókról beszéltünk, amelyeket a gyáva EU vezetett be, ami nem az állampolgárai érdekét védi, hanem a gazdasági oligarchákét”, továbbá „olyan fontos témákról, mint a nemzeti autonómia védelme, harc az illegális bevándorlás ellen és a hagyományos értékek védelme.” Áz orosz és a nyugati értékek tehát közelednek - legalábbis így látják néhányan Nyugaton. A 2008-2009-es gazdasági vál­ság óta a globalizmust és az azt támogató gazdasági rendszert nemcsak Donald Trump amerikai elnök bírálta, hanem beszálltak a populisták is, akik az európai mainstreamhez csadakoztak. Az ő szavazóik mind úgy érzik, „ki­hagyták őket a játékból”, mind gazdasági, mind kulturális érte­lemben. A protekcionizmus és a keresztény konzervatívizmus fura egyesülését láthatjuk. Putyinnak ez olyan, mintha hájjal kenegetnék, mert ez azt jel­zi, hogy a Nyugat számára nem el­­fogadhatadanok a putyini rezsim praktikái. Nem csoda hát, hogy Kreml körbeudvarolja és finanszí­rozza a populista pártokat Európa­­szerte. A Kreml és a populisták közti taktikai szövetség egy ideológiai egyezség álma, amely „Lisszabon­tól Vlagyivosztokig” húzódik, és nem a nyugati, hanem az „eur­­ázsiai” értékeken nyugszik, z, hogy ezek a geopoliti­kai projektek a periféri­áról a fősodor irányába tolódnak, mindenkit el kell hogy gondolkoz­­tassanak. Robert Skidelsky © Project Syndicate

Next

/
Oldalképek
Tartalom