Új Szó, 2018. június (71. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-25 / 145. szám
6 KULTÚRA 2018. június 25. lwww.ujszo.com „Kellett az unszolás” Egy hónapig tanulmányozta egy-egy író stílusát Bödőcs Tibor, mielőtt belefogott az irodalmi paródiába (Fotó: Máté Péter) JUHÁSZ KATALIN A magyar stand-up comedy királyáról, Bödőcs Tiborról tavaly kiderült, hogy egészen magas szinten műveli a humor talán legnehezebb ágát, az irodalmi paródiát. Addig se iszik című első kötetével nemrég Libri köznöségdíjat nyert. Ha poénkodni akarnánk (és miért is ne?), azt mondhatnánk, a Libri irodalmi díjas regányre. Tompa Andrea Omertájára öten szavaztak, Bödőcsére több mint tizenötezren. Valamelyik interjújában elmondta, hogy egy vidéki rendezvényen a stand-up estjére hatszázan voltak kíváncsiak, a könyvről való beszélgetésre viszont alig negyvenen. Ez azt jelenti, hogy a két műfajnak más a célközönsége. Gyulán vagy Békéscsabán történt ez, és a közönség védelmében meg kell jegyeznem, hogy a könyvbemutató kezdete jócskán az éjszakába nyúlt, már elmentek az utolsó vonatok, buszok, fogatok. Nincsenek reprezentatív felméréseim, de nagyjából tényleg ilyen lehet az arány. A standupot sokkal többen értik, könnyebben befogadják, mint az irodalmi paródiákat. De olyanok is vannak, akikhez a könyvvel jutottam el, nem a stand-uppal. Ez azt jelenti, hogy befogadta önt az irodalmi szakma? Nem tudom, de a könyvet olyanok is olvasták, akik humoristaként nem is ismertek engem, és ennek hatására kezdtek érdeklődni az iránt, amit tömegek előtt csinálok. De például a tűzoltó nagybátyám, aki nem olvasó ember, először nem igazán tudott mit kezdeni azzal, hogy irodalommal kezdtem el foglalkozni. Ezt mi úgysem értjük meg - mondta. Aztán nemrég elment egy háromhetes hévízi töltődésre, ahol volt ideje elolvasni pár írást a könyvből, és tetszett neki. Úgyhogy egyfajta kultúrmisszióként-is fel lehet fogni a dolgot. A Márai-paródiával én egy tavalyelőtti, kortárs írók „alternatív 1956-os” novelláit tartalmazó antológiában találkoztam, és nemcsak, hogy mind közül ez tetszett a legjobban, hanem kíváncsi lettem, mit kezdene ön más írókkal. A paródiakönyv megjelenését úgy fogadtam, mint a kívánságom teljesülését. Már az antológia előtt mondogatta nekem Csema Szabó András író, hogy jó lenne egy ilyen könyv. A Hamvas- és a Krúdy-paródia ugyanis megjelent az általa szerkesztett Hévíz című irodalmi folyóiratban. Én nem voltam annyira biztos benne, hogy egy kötetre való paródiát meg tudnék írni, úgyhogy kellett az unszolás. Nagyon sok munkát fektettem ebbe, egyegy szerzőre egy egész hónapot is rászántam, és mindig a már kész paródia sikere motivált, vitt előre. Siker alatt két-három ember visszajelzését értem, akiknek elküldtem a kész szövegeket. Tippeket is kapott a pár fős tesztközönségtől arra nézve, kiket lehetne még parodizálni? Persze, de én csak azokkal tudtam foglalkozni, akik érdekeltek. Sokat olvastam tőlük, elemeztem a stílusukat, a mondatszerkezeteiket, a rájuk jellemző szavakat, szókapcsolatokat, a szövegek felépítését. Talán Hrabal, Márquez, Proust, Móricz és Krúdy áll a legközelebb hozzám, de a kötetben szereplő valamennyi írót szeretem és jónak tartom. Kinek a bőrébe volt a legnehezebb belebújni? Mindben más volt a nehézség, a kihívás, Rejtővel kapcsolatban például elbizonytalanodtam az elején, nem tudtam felmérni, elég nagy író-e a többiekhez képest. Aztán amikor beleástam magam a munkásságába, kiderült, hogy igen, teljes joggal szerepelhet a listán. Mándy Ivánnál is ugyanez volt a helyzet. De alapjában véve eléggé egységesen haladtam velük, mindig eszembe jutott valami. Mennyire volt ez szórakozás az ön számára? Az a helyzet, hogy én képtelen vagyok pihenni, szeretek folyamatosan dolgozni. És ez a tevékenység kikapcsolt. Általában hajnalban keltem hozzá, amikor a két gyerekem még aludt, és tudtam, hogy most van két csendes órám, amit erre fordíthatok. Esterházy Péter mondta, hogy szereti, ha írás közben körülötte vannak a gyerekek, de csak akkor, ha csendben vannak. Mondom a következő kívánságomat. Sok stand-upos szövegében látok irodalmi potenciált, továbbgondolható szituációkkal, kibontható karakterekkel. Tervez esetleg önálló elbeszéléskötetet vagy regényt? A színpadon nem lehet az adott helyzetben rejlő összes fájdalmat és a körülményeket leírni, mert ez vontatottá tenné a mondott szöveget. Egy kötetben sokkal mélyebbre lehet ásni, és igen, van ilyen tervem, többen ajánlották már, köztük kritikusok is. Érdekel, hogyan menthető át az élőbeszéd az írott szövegbe. Hrabalból írtam a szakdolgozatomat, talán innen ez a kíváncsiság. Tisztes távolból elnézve a mai magyar társadalom állapotát, ön valóságos kincsesbányában él. Stand-uposként tulajdonképpen abból élek, egyébként jóval az igényeim fölött, hogy nem elsősorban magammal foglalkozom, hanem az engem körülvevő világra reagálok. Elmondom, mi nem tetszik, mit lehetne szerintem másképp csinálni. Szerencsés vagyok, hogy így kitaláltam, mivel foglalkozzak, de sajnos azért működik rosszul a társadalom, mert nem ad teret a tehetségeknek. Sokakban ott lapul az a bizonyos aranyrög, de nem jó a szita, amellyel ki lehetne rostálni. A humor vigaszt is nyújthat, de keményen ostorozhatja is az igazságtalanságokat, amelyek minden korban megvoltak és megvannak. Nemrég például újraolvastam Jaroslav Hasek Svejkjét, és rádöbbentem, hogy ő jóval bátrabban csapott oda a monarchiának, mint Hrabal a szocializmusnak. Autóversenyzős filmet forgat Damon és Bale Los Angeles. Matt Damon és Christian Bale Oscar-díjas amerikai színészek főszereplésével forgatják azt az egyelőre cím nélküli filmek amely a Ford és a Ferrari vetélkedéséről szól és jövő júniusban mutatják be. A Éox stúdió a Logan rendezőjére, James Mangoldra bízta a produkciót, mely a Carroll Shelby amerikai (Matt Damon) és Ken Miles (Christian Bale) brit autótervezők és -versenyzők vezette elszánt mémökcsapat munkáját követi. Feladatuk az volt, hogy építsenek egy tökéletesen új automobilt, ami képes legyőzni a sportág legsikeresebbjét, a világversenyeket régóta uraló Ferrarit az 1966-es franciaországi világkupán. (MTI) Christian Bale és Matt Damon (Képarchívum) EKHÓ Közös dalnokunk az új évezredben Jaromír Nohavica úgy 3-4 évente megfordul Pozsonyban. Mindig telt ház előtt játszik, és a szervezők egyre bátrabbak a helyszínt illetően: idén már a Nemzeti Teniszcsamoktól sem ijedtek meg, pedig oda 4500-an férnek be. Igazuk lett: két egymást követő estén telt meg dugig ez a fura akusztikájú hely. (A lent ülők egy részét telibe találja a visszhang, olyan, mintha hátul CD-ről is engednék, ami a színpadon hallható). Ostrava büszkesége, a cseh folk legeredetibb hangú szerző-előadója ma már olyannyira a mainstream része, hogy ő sem tudta elkerülni a szimfonikus zenekari kíséretet. Pénteken a Janáckova filharmonie társaságában lépett fel. Ez a projekt igen sikeres, 2013-ban a prágai 02 arénát is megtöltötte. Úgyhogy csak halkan jegyzem meg: telt hangzás és grandiózus látvány ide vagy oda, szerintem Jaromír Nohavica egyszerűen nem szorul rá erre a körítésre. O ugyanis egy szál gitárral, illetve két zenésszel is el tud varázsolni egy sportcsamoknyi tömeget. Ez szombat este be is bizonyosodott. Negyvenen túl már általában kockázatos beülni egykori kedvenceink koncertjére, mert ami anno sokat jelentett nekünk, sőt, megváltoztatta az életünket, azt mai füllel kiüresedettnek, kopottnak találhatjuk. És aki - hozzám hasonlóan - kedveli egykori önmagát, az kétszeri is meggondolja, hogy bevállal-e például egy Nohavica-koncertet 2018- ban. Jelentem: nincs itt semmi gond, a régi dalok ugyanolyan erősek, mint ifjúságunk hajnalán, az újak pedig egyszerre ironikusan és melankolikusan reflektálnak a mai korra. A két vendégzenész csodát művelt a színpadon, tarkítva a kultikus dalok hangzását. Pavel Plánka ütőhangszeres például chilei esőcsináló bottal tette még erotikusabbá a Zatímco se koupes című (1988-as keltezésű) „slágert”, a zongorán is kiválóan játszó lengyel harmonikás, Robert Kusmierski a Las Vegas-ból csinált egy Doors-beütésü számot, de a bolondozásokban is lelkesen részt vett. Nohavica ugyanis felváltva kacagtatja és ringatja el a közönséget, szövegei rendkívül széles érzelmi skálán mozognak. Sem nálunk, sem Magyarországon nincs ebben a műfajban hozzá hasonlóan sokoldalú dalszerző-előadó, aki egy személyben pontos krónikás, lánglelkü költő, féktelen mulattató és invenciózus zenész is. A tavalyi Poruba című albumról csak három dal hangzott el szombaton, azaz Nohavica nem tukmálta az új terméket, csak épp megvillantotta, milyen témák foglalkoztatják manapság. Hány férfi lenne képes fegyverrel megvédeni szeretteit, ha ne adj isten bekövetkezne a legrosszabb? Milyen mértékben határozza meg személyiségünket a hely, ahol felcseperedtünk? Lehet-e reális képünk a világról a mai médiából? Ilyesmik. Én a magam részéről ilyenkor mindig hálás vagyok a sorsnak, hogy érthetem, élvezhetem a cseh nyelvet és kultúrát. Sokan érzünk így, az előcsarnokban többször megütötte a fülemet magyar szó. Huszonévesek is szép számmal voltak kíváncsiak a 65 éves dalnokra. Szóval „Dokud se zpívá jesté se neumrelo”. Juhász Katalin
