Új Szó, 2018. június (71. évfolyam, 125-150. szám)
2018-06-09 / 132. szám
SZALON ■ 2018. JÚNIUS 9. www.ujszo.com : s : r s ; s r s r r í : r : r r r : : : s : s c A HÉT SZEMÉLYISÉGE Valuska László (Lukács Zsolt karikatúrája) Tizenegyedik alkalommal rendezik meg június 6-10. között a Margó Irodalmi Fesztivált a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A Margó az egyik legizgalmasabb és legrangosabb irodalmi fesztivállá fejlődött, amiben óriási szerepe van Valuska László fesztiváligazgatónak. Az idei kötetbemutatók, felolvasások, beszélgetések mellett gyerekprogramok és két színházi előadás is várja a kilátogatókat, idén több mint 60 programot kínál a fesztivál, (ú) A HÉT ESEMÉNYE Az erőszak győzelmi tort ül. A támadó halálra rugdosta a Fülöp-szigeteki Henryt. Egy tisztességes embert, aki éjszaka megvédte a kolléganőit, amikor öntelt, macsó teremtmények zaklatták őket. Bár Henry több éve Szlovákiában élt, mégis rosszul mérte fel a helyzetet. Várható, hogy ha valaki egy fejjel magasabb férfival kerül összetűzésbe, alul marad, de az nem, hogy az életével fizet. Csakhogy az erőszak, a durvaság, az agresszió és az arrogancia Szlovákiában túlment egy bizonyos határon. A társadalomban hemzsegnek a szteroidoktól és más szerektől felpumpált egyedek, akikből az emberiesség utolsó morzsáját is kiölték. A konditermek hősei, a vastagnyakúak, a tetkós kopaszok, akiket már külföldön is messziről ki lehet szúrni (Ausztriában például e jegyek alapján könnyű fölismerni a szlovákokat), de vannak itt bőven kevésbé feltűnő erőszaktevők, akik a kacskaringós paragrafusok és lefojtott igazságszolgáltat ás világában nyerészkednek. Szélsőségesként érvényesülhetnek (pártjuk is van), A hét legfontosabb magyar híre számomra most nem a minden héten lestoppolt-bestoppolt Soros, nem a parlament vagyonnyilatkozatai, nem a jobbikos pártszakadozás, még csak nem is Trianon 98. évfordulója, amely a Csallóközben DAC-futballbajnoki bronzot, Székelyföldön pedig a Sepsi OSK élvonalban maradását hozta, ha autonómiát nem is, hanem kulturális esemény: az év könyves ünnepe, könyvhét a budapesti Vörösmarty téren, ahol az olvasás, a betű szeretete az úr. Könyvek, írók, irodalom, regények vagy esszék persze éppúgy képesek megosztani társadalmakat, értelmiséget, mint politikai viták, mégis a könyv: remény. Közös nevező, közös kulturális kód, közös nyelvszeretet. Nem egyforma ízléssel, egyforma vonzalmakkal, de közös alap. Bátran nevezzük hát hírnek idén júniusban Kós Károly életműsorozatának beszélgető kötetét, Szilasi László új művét, a legkiválóbb költők közül Tolnai Ottó friss prózáját, Térey János társadalomábrázoló színházi regényét, miközben Rakovszky Zsuzsa meg visszatér dolgozhatnak bűnbandáknak, vagy csak úgy simán veszélyeztethetik a környezetüket. Önök soha nem tudhatják, hogy mikor keresztezik az útját egy ilyen élő veszélyforrásnak. Az országúton, a parkolóban, vagy elég egy rossz tekintet egy óvatlan pillanatban, és rögtön, ahogy mondják, rossz időben, rossz helyen találjuk magunkat. Amint látjuk, az ügyészek megbocsátok. A szörnyeteget, aki úgy fényképezkedett, hogy a lábát az áldozatára tette, az ügyész először szabadon engedte. A nyitrai kemény legények közül, akik a Mariatchi bárba jártak bunyózni, csak egyet ítéltek el. Az erőszak áll nyerésre, és most megtapasztaltuk, hogy milyen következményei vannak, ha a társadalom nem szegül szembe, hanem a szolgálatába áll. A Balkán és Kelet-Ukrajna egyáltalán nincsenek távol. MÁRIUS KOPCSAY a TASR hírügynökség munkatársa a versíráshoz. Esemény a kiváló történészek közül Romsics Ignác Trianon elvesztéséről szóló munkája éppúgy, mint Ablonczy Balázs életrajza Teleki Pál tudós miniszterelnökről. A könyv virul, az olvasás nem; a címjegyzék hosszú, a példányszámok kisebbek A műfaj él - de álljon itt a heti kulturálispolitikai gyászhír is: megszűnik a Heti Válasz konzervatív-jobboldali hetilap, a sajtópaletta tovább szűkül. A hét fontos nemzetközi fejleménye, hogy az EU soros (kisbetűvel) elnöki tisztét átvevő Ausztria bekeményít migrációs ügyekben, egyrészt megelőzendő a balkáni beáramlás ismételt válságát, másrészt mecsetbezárásokkal, imámok kiutasításával - visszaszorítva a radikális politikai iszlámot, amely a 8,8 milliós ország 600 ezer muzulmán lakóját célozza. Európa készülhet az új politikai hang erősödésére. SZOMBATHY PÁL publicista kor felidézzük, a székely Ábel szájába adjuk, pedig egy afroamerikai mondja neki, urambocsá, egy néger úr. Ami ellen nekem semmi kifogásom, de azért, valljuk be, nem ugyanaz. Elvégre Jumurdzsák is hiába kiabálja az Egri csillagokban, hogy „Éljen Magyarország!”, még egy janicsár szájából is hallatlan vakmerőségnek tűnik ez az anakronizmus, nem is hisszük el neki. Talán kicsit túl magasra röppentek a gondolataim ahhoz, hogy egy jegyzet szűk terjedelmi keretei között a valóság talajára szállítsam le őket. Nem csoda, éppen ég és föld között lebegek, a pilóta szerint majd’ tízezer méter a flight level, és én mindig izgulok, ha sok levegő van a fenekem alau. Bár azt nem említette, hogy mihez képest vagyunk ennyire. Ha éppen zuhanni készülnénk, természetesen én is a csillagos eget választanám a föld realitása helyett. Valljuk be, ilyenkor azért másként gondol az ember a levegőre, és valahogy az éter se tűnik anynyira hipotetikus közegnek Itt aztán tényleg nem lehet a rádióhullámokon világolni, illetve lehetni lehetne, de a végén mindig a légörvényeknek lesz igazuk. Lám, még a notebookom is begerjed tőlük, folyton safe üzemmódba akar váltani, hiába üzenem meg neki a szövegszerkesztőn keresztül, hogy a kapitány szerint minden a legnagyobb ólrájtban van. Kicsit füllentek, persze, megnyugtatásul, mert ezt Parti Nagy Lajos írta, és nem is nekem, hanem a nemzetnek, de nekem is kapaszkodnom kell valamibe, és akkor az a valami legalább legyen szép, a szép pedig legalább irodalom. Közben pedig esküdözöm, hogy ha még egyszer talajt fog a lábam, én, bizisten, megcsókolom az anyaföldet, még ha brexites lesz is tőle a szám: We are in the world to be at home somewhere in it. Hizsnyai Tóth Ildikó Otthon a világban Viszonylagos békében telhetnének a napjaim, ha nem lenne bennem egy leküzdhetetlen kalandvágy. Például ha csak rövidhullámon hallgatnám meg a napi híreket, és nem ragaszkodnék ahhoz, hogy az interneten is meghallgassam az ómédia rádióadásait. Munkaköri feladatnak is nevezhetném, hiszen egy fordítónak napra készen tudnia kell, hogyan beszélünk magyarul a Kárpát-medencében. Egyébként mindez szőrözős kulimunka, nem is értem, miért nyomom ezt a pozitív píárt? És miért lenne az ilyesmi hadi tudósítás? A hallgatóim miatt szoktam rá a szakma fényezésére, nehogy már elmenjen a kedvük tőle, mert akkor ki fog itt nekünk fordítani? Az önzetlennek tűnő tanári tútorkodásom mögött tehát előre megfontolt, önös érdek húzódik meg: minél többen akarnak fordítani, annál kevesebbet kell majd nekem. Az elvet jól kitaláltam, a gyakorlatban viszont megnőtt a kezem alatt a munka. Hogy miket bírnak kérdezni az én kis leendő haditudósítóim?! Ezeknek ám semmi se szent és sérthetetlen, addig pimaszkodnak velem, amíg meg nem értik az összefüggéseket. Alig győzöm végezni a házi feladatokat. Régen felkészülésnek hívtam ezt az éterben végzett felderítő munkát, és a napi rutinhoz tartozott a szószedetek gyártása (kontrolny úrad - számvevőszék). Ha valaki ugyanis nem írja a szöveget, hanem fordítja, térben és időben is tudnia kell, mikor lehet oktatásügyi, közoktatási vagy éppen művelődésügyi egy minisztérium - ilyen szinonimasorokkal van telefirkálva minden fordító szótára. Amikor viszont huszonévesekkel is meg kell vitatnia, hogy hogy kerül az „örökség” egy nagyon is élő valamivel megbízott minisztérium nevébe (Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma), egyre szaporodnak a zárójeles megjegyezések, kérdőjelekkel teletűzdelt lábjegyzetek a tutinak gondolt megoldásai mellett. Egy fordító fejében csak akkor van világbéke, ha az összes munkanyelvén tudja azt, ami a valóságban egy és ugyanaz, tehát sértheteden egész. A digitális magyar légtér létrejöttének szerintem leginkább a fordítók örültek, hiszen radikálisan leegyszerűsíti a fáradságos kutatómunkát. Ráadásul egy tökéletes kodifikációs platform is, amit mintha egy nyelvi szétfejlődéstől tartó istenség teremtett volna direkt nekünk, magyaroknak. Jól mondta régen a Kossuth rádió: „A szavak ereje”. Nem éppen szakszerű, de találó, hiszen az ember maga is érzi, hogy a nyelvi változás dinamikáját nem lehet egyszerű képlettel (F=ma) magyarázni. Miközben beszélünk, világot is teremtünk. Egy kicsit talán szebbet és fényesebbet, mint ez a valódi, ami persze mindig csúnya, és meglehetősen görbén néz ránk, de ebben a mondott világban legalább nincsenek határok. A határ a csillagos ég, és tényleg csak rajtunk múlik, hogyan tesszük lakályosabbá ezt a rideg kozmoszt. Mivel a jelenlegi magyarországi kormányzat retorikai hadműveleti területként használja a közös anyanyelvűnket, a humán erőforrásoknak is minisztériumot teremtett. Azt mondták, lön, kitették a táblát, és lett! Na, de mi is lett? Ha értelmezve fordítjuk, egy négy-öt tárcából összegányolt tulajdonnevet kapunk Ha pedig nem értelmezzük, csak mechanikusan, szó szerint fordítjuk, pont a kultúra marad ki belőle. Beszélni világba lehet, de nem következmények nélkül, mert ha túl magasra álmodjuk magunkat a kulturális vertikumban, elveszítjük a kapcsolatot a realitással. Hiába ügyködik érdekünkben ez a szociolingvista isteni erő, ha az anyanyelvi centrumunkban olyanokról beszél a média, ami a mi - szlovákból, románból, szerbből stb. lefordított magyar - világunkban nincs, vagy éppen ellenkezőleg: olyanokról hallgat, ami számunkra nagyon is van. Miközben egy politikai kurzus újmagyarul alternatív valóságot teremt a saját szavazóinak, kisebb anyanyelvi területeket csatol el tőlünk, határon túliaktól. „Otthon a világban”, mondja a mai Kossuth, és ebben is csak együtt tudok vele érteni, akárcsak a forrásával. Tamási Áron Ábel-trilógiájában hangzik el a kérdés, hogy mi végre vagyunk a világon? AmiHADITUDÓSÍTÁSOK
