Új Szó, 2018. május (71. évfolyam, 100-124. szám)

2018-05-26 / 120. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2018. MÁJUS 26. IE TÁRCA A SZALONBAN Németh Zoltán Nem hiányzott semmi A vonat szinte észre­vétlenül suhant át a tájon, bár mindent elkövetett, hogy felhívja magára a figyelmet. Zakatolt, fújtatott, kat­togott, a kanyarok előtt élesen, csikorogva fékezett, az átjárók előtt hosszasan fütyült. Közvetlenül az ablaknál ült, az étkezőkocsiban, a kiadós ebéd után, sörösüveggel és félig töltött pohárral. Most jött a tegnapi tárgyalásról, elegáns za­kóban, elvileg semmi dolga nem akadt, nézte a fákat, mezőket, az elsuhanó piros háztetőket. Miért van az, hogy a hajléktalanok szinte minden város határában éppen a sínek mentén építik fel kalyibáikat pléhdarabokból, keménypapírból, koszlott matracokból, ágakból? - gondolta. Pest határában egész haj­léktalantábor nőtt ki a sínek közti senkiföldjén, Brünn és Ostrava mellett a sínek alatti, fával benőtt árokban húzódtak meg a bódék, Pozsony előtt a vágányok menti elhagyott, romos, talán egykori vasutasházakba fészkelték be ma­gukat. Valahol Csehországban járt, pontosabban a morva-szlovák ha­táron, és épp a söröspohárba kor­tyolt, amikor az ágak takarásában megint csak észrevett egy szánal­mas kulipintyót. Lakói, ha voltak, valószínűleg annyira megszokták már a vonatok ide-oda dübörgését, hogy fel sem figyeltek a nemzetkö­zi gyors zihálására. Néhány kilométer után a vo­nat lassan fékezni kezdett, ő pedig lassan végigitta a sörét, akkurátus mozdulatokkal kivette zakója zsebéből pénztárcáját és iPhone-ját, az étkezőkocsi asztala alá csúsztatott utazótáskába rakta. A vonat óvatosan megállt, ő pedig elegáns Massimo Dutti cipőjében kilépett a peronra. A táska ott maradt az étke­zőkocsi asztala alá lapulva, és mint a tárgyak általában, még nem fogta fel pontosan a dolgok értelmét. A kettejük közti kapcsolat végzete­sen megszakadni látszott azáltal, hogy nem az aluljáró felé vette az irányt, hanem egészen a peron vé­géig sétált, majd - mintha hirtelen ödettől vezérelve - a sínek közé lé­pett. Körülbelül háromszáz métert lépegetett a nyílt terepen, teljes észrevédenségben, a sínpárok közti vasbeton aljakon, majd a pályaud­varról kiérve lefutott a sínpálya alat­­tí árokba, virágzó akácfák, bodza- és csipkebokrok, csalántelepek közé. Gránitkék Pierre Cardin-zakója több helyen felfeslett, amikor egy tüskés ág visszacsapódon: a karjára. Óvatosan kerülgette az ágakat, és valami hiheteden tágasság és mélység fogta el a lelkét így, hogy mindkét keze szabad volt, és a ruháján kívül semmilyen tárgy, kül­ső protézis, eszköz nem határolta. Két és fél kilométer után megtalálta az összetákolt viskót. Izzadt volt, szomjas, újra éhes. Lefeküdt, várta a sötétet, és azt találgatta, ki lesz az első emberi és melyik az első álla­ti lény, akivel találkozni fog. Talán egy őz, talán patkány, esedeg róka vagy borz. A sötét beálltával hideg lett, remegett az egész teste, de az­tán elaludt. Az asztalra helyezett Macbook Air megremegett, amikor a Hranice na Moravé-i állomáson lefékezett a vonat. Totális baromság, gondol­ta, idióta széplelkek ábrándozása, hiteltelen történet. Viszonylag jól ismerte a hajléktalanokat, a szerencséden, lecsúszott, mosdat­­lan, messziről bűzlő, elviselhetet­lenül izzadságszagú, áporodott, ápoladan, olcsó pálinkától vagy kannásbortól tántorgó, bordó, lila, sőt elfeketedett lábszárú, tetves, ku­kában, szemétkosarakban turkáló, a földről felszedett csikket elszívó páriákat, emberi roncsokat, akiket megvet, kerül a többség, fiatal su­­hancok rugdossák és felgyújtják, és még a társadalom empatíkusabbja is zavarba jön, mert nincs rá készlet, minta, megoldás, energia, idő, mit (Fotó: Shutterstock) is lehetne és kellene kezdeni ezzel. Hogy egy középosztálybeli szereplő kilépjen megszokott, viszonylag ké­nyelmes életéből, és beleálljon egy másik életformába, amely ráadásul csak külső, avatadan nézőpontból „szabad”, hiszen dehogyis szabad, egész létezésünk biológiai kénysze­rei, az evés, ivás, alvás, tisztálkodás, a test kényszerítő mechanizmusai szavaznak bármiféle szabadság el­len, nos hát, mit kapna cserébe egy ilyen életmódváltás következtében? Nem inkább valamiféle elhalasz­tódó öngyilkossági kísérletként foghatnánk fel? Önsorsrontás? Lenne ennek logikája? Mit nyerne azzal, hogy máris bomló testként befeküdne egy rongyokkal bélelt viskóba? Esedeg éjjel, álmában megfojtaná két drogos csavargó. Elhanyagoltan, orvosi felügyelet nélkül hány hétig húzná? Negyven után a gyógyszerei nélkül szinte a korosztály fele hónapok alatt el­pusztulna. A protézisei nélkül. A szeretet nélkül. Otthon nélkül. Fe­dél nélkül. Míg ezen gondolkodott a lap­top fölött elnézve, a távoli domb tetején egy tekintélyes vár romjai, az üvegen át kitárult a napfényes táj, már a következő állomás nevét mondta be az udvarias kalauznő. Lassan végigitta a sörét, zakója zsebéből az étkezőkocsi asztala alá rakott utazótáskába csúsztatta te­lefonját, laptopját és pénztárcáját. Kilépett a peronra. A peron végé­ig sétált, majd a sínek közé lépett. Körülbelül háromszáz métert lépegetett a nyílt terepen teljes észrevédenségben a sínpárok köz­ti vasbetonaljakon, majd a pálya­udvarról kiérve lefutott a sínpálya alatti árokba, virágzó akácfák, bo­dza- és csipkebokrok, csalántelepek közé. Gránitkék Digel-zakója több helyen felfeslett, amikor egy tüskés ág visszacsapódon a karjára. Valami hiheteden tágasság és mélység fogta el a lelkét, hogy mindkét keze sza­bad volt, és a ruháján kívül semmi­lyen tárgy, külső protézis, eszköz nem határolta. Két és fél kilométer után megtalálta a viskót. Izzadt volt, szomjas, éhes. Lefeküdt, várta a sötétet, és azt találgatta, ki lesz az első emberi és melyik az első állati lény, akivel találkozni fog. A sötét beálltával hideg lett, remegett az egész teste, de aztán elaludt. A csa­lád két héttel később kapta meg az utazótáskát, benne a telefonnal, laptoppal, pénztárcával, iratokkal. Nem hiányzott belőle semmi. LAPAJANLO Mozgó Világ 2018/5 Václav Havel volt tanácsadó­jának, Jacques Rupniknak A liberalizmus válsága Közép-Euró­­pában című tanulmányával indul a Mozgó Világ májusi száma. Farkas Zoltán, Vásárhelyi Márta és Rab László naplói szubjektív utak a kétharmadig, március 8-tól április 8-ig. Ezt a blokkot követi Bán Zsófia az idei könyvhéten megjelenő novelláskötetének cím­adó novellája, a Lehet lélegezni'. Radnóti Sándor tanulmánya, A lét és a semmi pedig részlet egy készülő táj-filozó­fiai könyvből. Markó Bélától, Miklya Zsolttól és Vörös Istvántól közöl verseket a lap. A Hónapló rovat szerzői: Dalos György, Hargitai Miklós, Lángh Júlia, Végei László és Parászka Boróka. Révész Sándor Harari kultusz­könyvéről a Homo Deus-tó\ ír, Csepeli György a Szólíts a neveden című filmről. Kántor Péter a 85 éves Kon­­rád Györgyöt köszönti. A -ról, -ről rovatban Pető Iván Moritz Föllmer A Harmadik Birodalom kultúrtörténetéről, Almási Miklós Kelemen János Lukács György racionaliz­­musároí, Papp Sándor Zsigmond Richard Flanagan Egy tenyér, ha tapsol könyvéről közöl kritikát. Mélyi József a Ludwig Múzeum­ban június 24-ig látható Perma­nens forradalom című kiállításról ír, Csengery Kristóf Liszt Ferenc Zarándokévek - Farkas Gábor zongorajátékáról, Fáy Miklós pe­dig Bodó Viktor rendezéséről, A szecsuáni jólélekrőA. Győrffy Iván filmkritikája egy magyar fekete komédiáról, a Lajkó - Cigány az űrbentőí szól. László Ferenc írása Csintalan Sándor tévésről zárja a gazdag blokkot és lapot, (sz) Zohin. V *■*«*£*) ulot^ hbn*l>W>l) * vAluatM ’“p^’1Wn rIi>6» ‘ yrrss*'- «-—“sv" MikWfc. Mikló« • Jélia . • JSS•VTM. frrVnr Ivón * ^ FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Aranycsepp I. / La Petite Afrique A párizsiak azt mond­ják, a Gare du Nord és a Gare de l’Est környéke a legveszé­lyesebb a városban (már ami a belső Párizst illeti), a 2-es metró vonalán lévő Barbés- Rochechuart, La Chapelle és Stalingrad megállók környékén pedig nem tanácsos éjjel egyedül mászkálni. Épp ide tartunk most, igaz, kora délután van. A Blv Barbesen haladunk, a Sac­­ré Coeur mögött, ahová a turisták már nem csorognak le - szeren­csére - a Montmartre dombjáról. A bal oldal már a quartiere de la Goutte d'Or, azaz Aranycsepp ne­gyed. Hatalmas a tömeg, mintha csak valamiféle népünnepély len­ne, mindenki siet valahova, kisebb csoportok ácsorognak a járdaszegé­lyen, pöfékelnek, dumálnak, min­denki árul valamit, akár a járdán kiterített pokrócon, akár a nyitott üzlet előtt álldogálva - mérget ven­nék rá, hogy itt lehet a legolcsóbb - s nyilván legócskább - cipőt venni a városban, már akár 5-7 € érték­ben. Annyira elvakít a nap, hogy a házak homlokzatát sem látom, azt hihetném, Afrikába csöppentem: többé és kevésbé sötét bőrű em­berek forgatagában Nyugat-Afrika tarka női viseletéi, vagy thobet és jubbát viselő magrebi férfiak tűn­nek ki az utcai viseletek hétközna­piságából, amelyekkel a városban máshol is találkozunk - csak épp kisebb koncentrációban, A negyed, helyén valaha La Chapelle falu szőlőskertjei vol­tak, a 19. század közepén kezdett beépülni, nevét is az itt termelt borról kapta, a szüreti mulatságai pedig elég kétes hírnek voltak. Mindig is szegény munkásnegyed volt, tele kelet-európai, spanyol, olasz bevándorlókkal, a dekolo­nizáció időszakában leginkább kongóiak jöttek, majd a hatvanas években magrebiek, főként algéri­aiak a háború után. A nyolcvanas években a frankofon nyugat-afri­kai bevándorlók domináltak. La Petite Afrique, így nevezik ma a negyedet. Elkanyarodunk a Rue Dejeanra, itt kezdődik az a piac, amelyen egész Afrikából kapunk árut, íze­ket, illatokat. Sózott és hűtött ha­lak, ismerős és teljesen beazonosít­­hatatlan gyümölcsök és zöldségek vesztegelnek a standok ládáiban, különféle ételek, illatos pálmale­vélbe csomagolt, ki tudja, miféle finomságot rejtő étkek, fűszerek, nyárson sütött bárány (ilyet néha Szarajevóban is látni), ürüfejek (ál­lítólag tuniszi ételkülönlegesség), sőt, élő csirkét is lehet venni. A városban talán e negyedben a legmagasabb a gentrifikáció, az itt lakók több mint 40%-nem tősgyö­keres, s a lakosság ádagéletkora is a párizsi ádag felett van. Az ádagke­­reset persze jóval az alatt. Megyünk beljebb és beljebb, ritkul a tömeg kószálunk az utcákon, tarka nyu­gat-afrikai kelmékben pompázó kirakatok, parókákat és borotválást kínáló fodrászatok, élelmiszerüzle­tek Togo, Elefántcsontpart, Haiti ételeivel és fűszereivel, könyves­boltok francia és arab könyvekkel. Fehér emberrel ritkán találkozni, de mindez nem sokat számít, nem érzékelni semmi veszélyt. Ami persze nem azt jelenti, hogy nincs bűnözés, csak pusztán annyit, hogy a tényeket nem kell xenofób elfogultságokkal fűszerezni. Van itt minden, kóser étterem (Chez Guichi) a halai élelmiszer mellett, a kapedlit viselő étteremvezető az arabul beszél a tunéziaiakkal az res­ti előtt. A negyed zsidó közössége is átformálódott: a kelet-európai, fő­ként a kisinyovi pogromot követő menekültek telepedtek meg előtt, ' - majd az algériaiakkal, tunisziakkal, marokkóiakkal érkező szefárdok. így alakult a közeli zsinagóga, a Kedouchat Lévi közössége is a Rue Doudeauville-en. Az együttélésnek persze megvannak a nehézségei. A Sátán (Azazel, Iblisz) elkeveredik a népek között. 2006-ban a marok­kói zsidó felmenőktől származó 23 éves, mobiltelefonokat árusító lián Halimit egy gengsztercsapat azt hí­vén rabolta el, hogy minden zsidó gazdag s így zsarolható. Halimi háromheti kínzás után belehalt sé­rüléseibe. Az eset a gang neve után laffaire du gang des barbares címen híresült el. Vajon számít-e a barbár gonosztevők származása, nyelve, nemzetisége, sőt vallása - már ha egyáltalán lehetséges vallás, mely az igaz helyett az aljast hirdeti? A kérdést az utóbbi évek párizsi borzalmas neo-antiszemita táma­dásai után is feltehetjük Ugyanis nemcsak a Kedouchat Lévi közös­sége fogyatkozott meg az utóbbi időben, a francia zsidók aliázása általános jelenség - s említsük meg a támadások nem itt, a 18. kerületben történtek A „Je suis Charlie” szlogenjét az El AI járatára egyirányú repjegyet foglaló zsidók maliciózusan „Je suis parti”-ra cse­rélik („elmentem”). Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom