Új Szó, 2018. május (71. évfolyam, 100-124. szám)
2018-05-26 / 120. szám
14 INTERJÚ PRESSZÓ ■ 2018. MÁJUS 26. www.ujszo.com Hetvenhat évesen, friss Kossuth-díj - jal még tíz évet ad magának arra, hogy foglalkoztatott színpadi színésznőből újra filmsztár válhasson belőle. Tordai Teri színművésznek a várakozásban egyébként is nagy tapasztalata van, állítja az életútinterjúban. M iért éppen most és mit ismertek el a Kossuth-díjjal, amelyet március 15-én, a nemzeti ünnepen vehetett át? Eddig tulajdonképpen eszembe sem jutott, hogy meg kellene kapnom a Kossuth-díjat, pedig a szakmában ez a legeslegnagyobb elismerés. Hiába voltak korábban is különböző politikai érdekek, mindig olyanok kapták meg, akik megérdemelték. Neveket nem fogok mondani, de akárkit visszapergetek, mindig olyanok kapták meg ezt az elismerést, akik megérdemelték, legfeljebb annyit mondtunk egymás között: máris, ilyen fiatalon megkapta, ha egy harmincas vagy negyvenes művészről volt szó. Én húszas éveim elejétől végigdolgoztam az életemet, örülök neki, hogy ötven év után elismertek. Ki van békülve azzal, hogy hetvenhat évesen lett Kossuth-díjas? Igen. A nagy állami kitüntetésekkel kapcsolatban mindig sok az elégededenség. Mondogatják a pályatársak, hogy most azért nem kapok, mert ez vagy az van éppen kormányon, s ők nem abba vagy ebbe a csapatba tartoznak Számomra hihetedenül szép volt, hogy Radnóti Zsuzsa, a tavaly szintén Kossuthdíjjal elismert dramaturg azt mondta nekem gratulációképpen, hogy ha valaki, akkor ő tudja igazolni azt, hogy mindig a magam feje után, a saját értékeim mentén éltem és mentem előre a szakmában. Tehát az egyik páholyba sem ültem bele. Sokat jelent, hogy ezt kimondta, hiszen húszéves korom óta ismer. Férjét, Örkény Istvánt Zsuzsa révén ismertem meg, és akkor, amikor Lili lányom (Horváth Lili Jászai-díjas színművész - a szerk) megszületett, István és Zsuzsa látogatta meg először a kis Lilit Örkény javasolta, hogy mondjak neki nagyon sok Weöres-verset, ezt meg is fogadtam. Egyébként Béres Ilona is benne volt ebben a társaságban. Ezt azért teszem hozzá, mert amikor 2012- ben Zsuzsához fordultunk azzal, hogy valahogyan szeretnénk leróni a kegyeletünket István emléke előtt, ő segített abban, hogy a Macskajátékból A Szkalla lányok címmel Berény Gábor kétszemélyes drámát alkothasson számunkra. Ahogy említette, szinte megállás nélkül végigdolgozta az életét, de most sem unatkozik: ebben a hónapban például öt különböző előadásban áll színpadra, egy másikat néhány nappal a legutóbbi premierje, a Zserbótangó után A nagy lehetőségeket nagy várakozás előzi meg kezdett próbálni az Újszínházban, ahol társulati tag. Megérte, megéri ennyit dolgozni? Megérte, a Kossuth-díj is azt mutatja. Voltak rosszabb időszakaim, máskor annyi munkám volt, hogy ki sem láttam belőle. Örülök annak, hogy a mostani helyzetem is szóba került, mert nagyon szeretek pörögni: számomra a játék máig hatalmas örömöt szerez. Néha azért érzem, hogy nem vagyok fiatal, de ez mondhatni csak úgyahogy bevillan egy kis időre, aztán az érzés már tovaszáll. Nyilván nem azt mondom, hogy olyan fitt vagyok, mint harmincévesen, de valóban csak egy-egy olyan dolog van, amit nem bírok már úgy, mint korábban. Megőriztem a sajátos dinamikámat: vezetek, bevásárolok, unokázom, úszom és játszom továbbra is. Mi a legnehezebb egy művész számára? A várakozás, az a legnehezebb a művészvilágban, legyen szó bármilyen művészeti ágról. Az ember fiatalon, amikor felveszik valamilyen felsőoktatási intézménybe, mint ahogyan engem a színház- és filmművészetire felvettek, nem számol •azzal, hogy mi jön akkor, ha nem teljesen egyenes a pálya. Pedig a nagy lehetőségekre, az élvezhetőbb munkákra néha évekig várni kell: ezt az időszakot is jól kell kitölteni. A lányomnak, az unokáimnak is azt szeretném átadni, hogy több lábon kell állni, az érdeklődésünket többféle irányba kell terelni. Tudta ezt a leckét akkor, amikor önnek szüksége volt erre? Azt hiszem, igen. Polgári családból jöttem, anyuka tanítónő volt, apuka bíró, de Egerben, ahol a nagymamával és a nagypapával együtt élve felnőttem, megtanultam figyelni az emberekre. Kisvárosban eleve mindenki ismeri a másikat, talán ekkor alakult ki az a tulajdonságom, hogy képes vagyok kiválóan. ellenni az emberekkel, még egy idegennel is jól eltársalgok. A színészet is ott vert gyökeret bennem. Tulajdonképpen úgy éreztem, hogy a legkülönbözőbb karakterű emberek is megfognak; például az NDK-s balett-tanárnőm. De az úszás is érdekelt, egyébként is Egerben mindenki uszodába járt és úszott, persze anyukám inkább bábszínházát csinált az úttörőházban, a mama barátnője néptáncot tanított - ez mind tetszett. Gyerekként csak annyi jött le, hogy kilenctíz éves vagyok, a szüleim lekötik a szabadidőmet. Később azonban mindezt kamatoztatni tudtam. Volt néhány olyan évem, amikor nem kaptam annyi és kifejezetten nekem tetsző szerepet, elmentem Lojkó Lakatos József iskolájába, a Shakespeare Színművészeti Akadémiára beszédet tanítani. Azok a fiúk és lányok megtanultak úgy beszélni, ahogy illik, úgy bemutatkozni, hogy azt ne felejtse el az, akit megismertek. Kaptak egyfajta tartást, fellépést, amire ma is sokaknak lenne szüksége. Jó tanár volt? Mindenesetre három évvel az első képzés elindítása után azt mondta nekem az osztályom: ,A tanár néni a legnagyobb gyerek, akivel találkoztunk.” Ez számomra nagyon szép, emlékezetes mondat maradt, hiszen olyanfajta nyitottság volt bennem, amellyel őket is kinyitottam. Pedig hol volt már akkor a valódi gyermekkorom? Ennek nagyjából húsz éve, hiszen Lili akkoriban volt főiskolás. Lojkó Lakatosnál karakterből kiindulva tanítottam minden egyes diákot a beszédre. Ugyanezt a módszert alkalmazom magamban, ha az unokáimat figyelem. Most, amikor a három unoka közül kettő kezdi elérni a kamaszkort, egyre inkább látom, hogy az, aki gyönyörűen beszélt, felvett egy nyegle stílust. Nem szidom meg, csak mondom neki, hogy Adám, én ezt nem értem. A gyerekek sértődékenyek, de szerintem a színésznők is. Sértődékenynek tartja magát? Most már nem vagyok az. Nem szabad annak lennem, pedig a régi rendszerben kaptam olyan kritikát, ami nem esett jól. Úgy vagyok ezzel, hogy bizonyítani kell, nem megsértődni. Miután elváltam Lili édesapjától, nehéz időszak következett az életemben. Akkoriban éppen a lányom vezetett vissza a gyakorló hithez. Egerben áldoztam és bérmálkoztam, noha a zárdában nevelkedett édesanyám ateista volt. „Lekéstem a reggeli misét, nem jönnél el velem?” - kérdezte a lányom az egyik vasárnap. Egyből szabadkoztam, de a lányom meggyőzött. Amikor a szentmise végén elhangzott a „Legyen békesség köztünk mindenkor” mondat, kezet adtam egy idős néninek meg a lányomnak, és akkor olyan nyugalom érkezett az életembe, amiről csak álmodtam. És olyan támaszt kaptam, amilyent egy pszichológus sem tudott volna adni. Mit fogalmazott meg magában a hitéhez visszatértként? Azt, hogy nem kell annyit foglalkozni magammal, mint amennyit addig foglalkoztam. Elfogadtam a pillanatnyi élethelyzetemet, s elkezdtem örömmel tekinteni arra, amire örömmel tekinthettem. Történetesen arra, hogy szemrevaló nő voltam, volt egy szakmám, egy ügyes és szép lányom. Elég indulatos voltam fiatalon, de a szentbeszédek bölcs tanai arra is rávilágítottak, hogy ez nem jó így. Teljesen kiment belőlem az indulat. Hetvenes évei közepén is nyugalommal és bizakodással tekint a jövőbe? Mi az hogy! Mindig nagyon pozitív voltam, ez nem változott. Sok energiával tekintek a jövőre. A Kossuthdíj halladan erőt adott. „Te, Teri, jó pályát választottál. Nagyon is jó úton jártál, és az nagy dolog, hogy ez másnak is feltűnt” - mondtam magamnak. Fiatalon zártabb egyéniség voltam, némelyek ezért azt mondták rám, nagyképű vagyok, azt feltételezték, hogy civilben is hercegnőt játszom. Aztán rájöttem, hogy nekem kell nyitni mások felé. Azóta mindenki nagyon nyitott felém, rengeteg barátom és barátnőm van, néha olyan nagy ez a társaság, hogy azt sem tudom, hova kellene
