Új Szó, 2018. május (71. évfolyam, 100-124. szám)
2018-05-14 / 109. szám
www.ujszo.com I 2018. május 14. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 Kim Dzsong Un ünnepélyesen bezáija lerobbant nukleáris telepét MTI-HÁTTÉR Észak-Korea nagy csinnadrattával, külföldi újságírók jelenlétében bezárja kísérleti atomrobbantási telepét. Viszont több szakértő szerint a létesítmény már egyébként is használhatatlan az atomrobbantások miatt. Dél-koreai, kínai, amerikai, brit és orosz újságírókat is meghívnak az eseményre, ez lesz az első alkalom, hogy külföldiek felkereshetik az ország északkeleti részén található Phunge-ri telepet. A ceremónia időpontját az időjárástól függően határozzák meg, május 23-a és 25-e között kerül rá sor. A bezárásra így még Kim Dzsong Un és Donald Trump amerikai elnök június 12-i szingapúri csúcstalálkozója előtt sor kerül. Kínai geológusok szerint ugyanakkor a korábbi kísérleti atomrobbantások jelentősen károsították, sőt használhatatlanná tették a létesítményt, azt sem zárják ki, hogy a környék radioaktív sugárzásnak van kitéve. Kim viszont tagadja, hogy amúgy is használhatatlan létesítményt zár be. „A használt teszthelyszíneken kívül két másik, nagyobb alagút is van, nagyon jó állapotban” - mondta korábban. Most minden alagutat berobbantanak, a területet teljesen lezárják. Egy hegy megy Észak-Korea Phunge-riben hajtotta végre összes atomfegyverkísérletét, 2006 óta összesen hatot. Az atomlétesítményről korábban számos szakértő feltételezte, hogy alkalmatlan a további használatra, de a 38 North című, Észak-Koreára szakosodott amerikai hírportál műholdas adatok elemzése alapján ezt nemrég cáfolta. Elemzése szerint a Mantap-hegyi északi alagutat - ahol az utolsó öt atomrobbantást végrehajtották - a 2017 szeptemberi robbantás után valóban üzemen kívül helyezték. A nyugati és a déli alagutak azonban alkalmasak kísérleti atomrobbantások végrehajtására. A legutóbbi időkig a telepen aktív tevékenység volt, március közepétől ezeket leállították. A Kínai Tudományos és Műszaki Egyetem geológusainak tanulmánya szerint viszont a hegy gyomrába vájt alagútrendszer nem biztonságos többé, nem használható tesztekhez, mert összeomlott az atomrobbantások következtében. Földet rengető A nukleáris robbanások során hatalmas mennyiségű hő és energia szabadul fel. A 2017. szeptember 3- án végrehajtott legutolsó felszín alatti robbantás becsült ereje 100 kilotonna TNT-nek felelt meg, tízszer volt erősebb a korábbi teszteknél. Utána négy földrengés rázta meg az ilyen szempontból inaktív térséget. A kínai kutatók értekezése szerint az atomrobbantást nyolc és fél perccel követő első földmozgás a hegy összeomlása volt, amelyet sorozatos földrengések követtek. A geológusok tanulmányuk összegzésében elengedhetetlennek mondták az esetlegesen kiszivárgó radioaktivitás mérését is az összeomlás térségében. A kísérleti telep alig 100 kilométerre van a kínai határtól. Az atomrobbantások által kiváltott földrengéseket a kínai határtelepüléseken is érezték, iskolákat és irodaházakat kellett evakuálni. (MTI) Hegyeket tud megmozgatni (TASR/AP-felvétel) Ballag már MOLNÁR KRISZTA D unaszerdahely belvárosában sétálgatok egy napos délután, amikor egy csoport vidám, éneklő középiskolásra leszek figyelmes. Á, a szerenádozók- fut át a felismerés az agyamon, és magam számára is meglepő módon azt keresi a szemem, hogy miben mások ők, mint mi voltunk annak idején. Öregszem, gondolom, már az én agyam is keresi a lehetőséget, hogy „maivilágozhasson”. De nem sikerül neki, mert ezek a fiúk és lányok szerethetőek. Tele vannak ellenállhatatlanul vonzó fiatalsággal, kicsattanó szépséggel, vállrándító pimaszsággal. Az ő lelkűk a határokat keresi vagy éppen feszegeti, fiatal testük az élet szeretetéről kiabál, csillogó szemükbe nézni olykor reménykeltő, olykor arcpirító. Többször találkozom még velük, felüdít a látvány. Az üzenő falamat az elmúlt napokban betöltik a ballagásokról posztolt képek. Apa és fia, anya és lánya, szülők pózolnak gyerekeikkel. Kamaszos bájjal viselt öltönyök langaléta testen, büszkeségtől megfiatalodott szülők, nagy csokor virágok, szikrázó napfény. A szülői szemekben elégedettség, féltés, a gyerekkortól búcsúzó nosztalgia, a jövőbe nézés hátborzongató kihívása. Az elengedés és elvesztés fuvallata lengi körül a felnőtt alakokat. Körülbelül ötvenezer diák ballag el országszerte május első heteiben, gimnáziumokban és szakközépiskolákban, és lép át ennek a jelentős, átmeneti korszaknak egy olyan küszöbén, amelyet egyik oldalról a felhőtlen kamaszévek élményei, a másik oldalról pedig az érettségi vizsgákkal megkezdődő kihívások és tudáspróbák, a továbbtanulás feltételrendszerei, illetve a munkaerőpiac és a felnőtt lét rémei vesznek körül. Ahogyan nézegetem ezeket a képeket, kibontakozik bennem egy gondolatkísérlet. Mi lenne, ha az érettségi vizsgák nem a megtanult tételekről szólnának, hanem azt lennének hivatottak megvizsgálni, hogy mit tud az adott diák önmagáról - múltjáról, jelenéről, testéről, leikéről. Nem a történelmi adatokról, hanem a közösségről, amelyben él. Nem a fejében tárolt információhalmazról, hanem a képességekről, amelyeknek birtokában van. És milyenek lennének a statisztikák, ha ezek alapján a vizsgák alapján nem azt tudnánk kimutatni, hogy más országokhoz képest hány százalékra teljesítettek a fiataljaink, hanem arra kapnánk választ, hogy milyen irányba tart az életük, hányán terveznek külföldre menni/továbbtanulni/családot alapítani. Milyen lenne, ha az egyetemi szakokra nem a pontgyűjtő verseny alapján kerülnének be a fiatalok, hanem azok jutnának be, akik valóban abba az adott irányba tartanak a saját pályaválasztásukban. Átgondolt, megalapozott döntések alapján. Aztán arra jutok a gondolatkísérletem végére, hogy akármennyire is alkalmatlanok az iskolarendszerünk mérőeszközei, bármekkora is az ellenállásom a kizárólag számokkal történő értékelés ellen, az érettségi vizsgák fontosak. Nem azért, hogy bármiféle bélyeget, plecsnit, minősítést adjanak, hanem azért, hogy egy átmeneti rítusként keretezzék a fiatalok életét. Átmeneti rítusokra szükségünk van, emberi és közösségi szinten egyaránt. Magunkra ölteni ünneplő ruhát, összegyűjteni mindent, amink van, az összes félelmünkkel szembenézve harcba indulni és testünk-lelkünk minden erejével megküzdeni. Talán mindegy is, hogy kivel, hiszen legmélyebben önmagunkkal küzdünk meg ekkor. A felnőtté válás egyik fontos kapujában. Pótdíjkötelesség-tudat VERES ISTVÁN B andika és Ervin épp a tapolcai teszkó parkolójában olvastak egy oszlopra ragasztott ingatlanhirdetést, amikor valaki elkiáltotta magát, elkiáltva, hogy idén nem osztják ki az irodalmi Nobeldíjat. A parkoló népe egy emberként rezzent össze a hírre, de aki épp vásárolt, az sem járt jobban: az árufeltöltők abbahagyták az áru feltöltését, a pénztárgépek lefagytak, a hűtőpolcok áramtalanították magukat. Megbénult az áruház szőröstülbőröstül, de még a vecsési savanyúságot kínáló stand is bezárt. Az emberek egyként indultak haza, szemükből okafogyott életkedvük opáltompa fénye áradt. Köszönés nélkül, kosaraikat és végezetlen dolgukat maguk mögött hagyva bandukoltak el a közlekedési eszközökig, melyek néhány perce vagy órája a tapolcai teszkóhoz vitték őket. Közben halk tőmondatokat sziszegtek maguk elé, melyek közül Bandika és Ervin nagy nehezen megfejtett néhányat. „Vásárolni? Minek? Árut kirakni? Minek? Sertésmájkrémre akciót hirdetni? Minek? Megzöldült lapockát grillpáccal nyakon önteni, és szeletenként jó drágán kínálni? Minek? Vecsési savanyúságot árulni? Minek?” Bandika és Ervin akkor látott legutóbb ennyire lesújtott embereket, amikor a kilencvenes évek végén Putyeszék házában a tévében bemondták, hogy Esmeraldának felesleges pénzt gyűjteni szemműtétre, hiszen a valóságban nem vak, sőt, nem is Esmeraldának hívják. Hanem Letitia Calderónnak, foglalkozását tekintve pedig mexikói színésznő. Sokan bandukolták akkor haza Putyeszék nyári konyhájából ilyen tekintettel, Bandika és Ervin pedig már akkor sejteni vélte, hogy ez a sok tompa, üveges tekintet egyszer még át fogja nyomni a társadalom kopott linóleumpadlóját, és akkor sokan nagyot néznek majd. De miután a tapolcai teszkóból ők is hazaértek, már kész tervük volt a helyzet orvoslására. Nem törődtek azzal, hogy kinek a bizalma rendült meg a Svéd Királyi Akadémiában, meg hogy miféle válság sújtja a testületet, mely évről évre kimondja, ki kapja az irodalmi Nobelt. Csak annyit tudtak, hogy ha nincs díj, kell helyette pótdíj. Hiszen minden évben akkora löketet ad a lakosságnak, amikor megtudja, hogy igen, most Bob Dylan, most meg Hertha Müller vagy épp Orhan Pamuk. Kellenek az ilyen döntések, mint a tejbevonós Túró Rudiba a szatmári szilvalekvár - vélekedett Bandika és Ervin, és pótdíjkötelességtudatuktól hajtva már rángatták is a szekrényből kifelé naftalinszagú öltönyeiket, hogy még aznap este bejelenthessék, hogy másnap délben sajtótájékoztatót tartanak. Természetesen a tapolcai teszkó parkolóját választották helyszínnek, így másnap tizenegykor már várta őket az emelvény a mikrofonokkal, a sok műanyag székkel, és a gondosan beállított kameraállványokkal. Ki is jelentették minden kétség eloszlatásának szándékával, hogy idén ők döntenek, nem a Svéd Királyi Akadémia, az idei győztes pedig nem más, mint néhai Markos József, alias Alfonzó, aki azokkal a sokat idézett soraival érdemelte ki a posztumusz elismerést, hogy „Itt van, megjött Bagaméri, aki a fagylaltját maga méri”. Ekkor a vecsési savanyúságos bódéból ismert egyén bekiáltotta a nézőtérről, hogy azokat a sorokat nem is Alfonzó írta, hanem más, de a szervezők gyorsan a fülébe súgták, hogy épp most derült ki, hogy ő nyerte a sorsoláson az XXL csomagolású szatmári szilvalekváros, tejbevonós Túró Rudiajándékcsomagot, és elvezették egy irodahelyiségbe, a dolog hivatalos oldalát elintézendő. Közben a pótdíj bejelentésének hírére az emberek arcán a tompa opálosságot felváltotta a reményteljes határozottság magabiztos félmosolya. Felcuppantották izzadt ülepüket a műanyag székek lapjairól, és elindultak a helyükre, ahol már várta őket a dolguk. A vásárlók ismét vásároltak, az árufeltöltők töltötték az árut felfelé, a pénztárosok hangosan és érthetően közölték a végösszegeket, persze csak azután, hogy megkérdeztek a vevőt, van-e klubkártyája, és kér-e táskát. Csak a Vecsési savanyúságos bódé nem nyitott ki. Még jó, hogy nem árult semmi romlandót, a savanyítás ugyanis a tartósításnak az egyik legősibb, szinte minden tájegységen elterjedt módja a Kárpát-medencében.
