Új Szó, 2018. május (71. évfolyam, 100-124. szám)

2018-05-05 / 103. szám

www.ujszo.com SZALON ■ 2018. MÁJUS 5. 17 Szécsi Noémi Levelek a kertből Kedves Húgom! Mostantól sajnállak. S magamat dicsérem, hogy mindannyiszor nemet mondtam a világ csábításának, és a gyökereim­nél maradtam. S ez így megy a kert virulása alatt, májustól legalább október elejéig. Nem rossz ádag tizenkét hónapból ötben boldog­nak, legalábbis bizakodónak len­ni. A többi hét hónapban persze magamat átkozom, hogy nemet mondtam a világ csábításának, és a gyökereimnél maradtam. Velem egy vérből való hon­fitársaim körében, természetes, emberközeli közegben megyek tönkre, amely idegen hatások­tól mentes. Zsong a kert, ülök a napfelkelte pompáján ámulva regjei hat és hét között a teraszon egy száTpizsamanadrágban - ami olyan régóta velem van, hogy ta­lán mellém is temetik -, és akkora elmélyedéssel hallgatom a mada­rak hajnali trilláit, mintha azt da­lolnák nekem: „Lajos, ne add fel. Tavaly is befizetted az adót meg a járulékot, úgy, hogy közben a hi­tel törlesztőrészletével sem késtél, menni fog idén is”. A legszebb szavú madár kiválik a kórusból és hozzáteszi: „Másoknak ennél is szarabb az élete, Lajosom”. Mennyire így van. Ám van re­mény, lassan felveszi az utazósebes­séget megélhetésünk atombiztos alapja, a mezőgazdaság. Drága ne­jem, aranyos Editként már pörgeti a lila újhagymát a piacon, csomóját hármasával viszik, mert olyan édes, nem bántja a gyomrát a kényesebb­­jének sem. Ne kérdezd, nem tu­dom a fajtáját, a dughagymát Józsi bácsitól kaptam akkoriban, mikor még hittem Magyarország feltáma­dásában, szóval viszonylag régen. Azóta mindig megvan, és vevőtől nem jött panasz rá, pedig Józsi sírját már benőtte a borostyán, ha évente kétszer kiesz a fene a temető­be, nem győzöm irtani. Alattomos, mint az agymosás. A felszín alatt közlekedik, s mire felüti a fejét, már behálózott mindent, az ásódat se tudod belevágni. De te csak vessél snidlinget a balkonládába, ha már meg nem tetted, többféle vegyes tépősalátát meg kicsi, kerek fejű sárgarépát, ami kötött talajban, korlátozott he­lyen is megterem (ha jól emlékszem a térien tél során a községi könyv­tárban lapozgatott kertmagazin­ból, a fajta neve Paris Market vagy Parisienne), arra sírjál rá, ne nekem mondogasd. Nem én rontottam el az életed mint Vidéki Magyar, ezt kikérem magamnak, senkinek az életét nem rontottam el az utóbbi huszonkilenc évben, csak a maga­mét, azt viszont nyíltan és becsület­tel. Editke se mondana olyat, hogy elrontottam az életét, csak annyit, hogy gyenge volt, mikor nekem igent mondott. De, tudod, édes húgom, körülnézett és nem látott mást, vagy nem hitte, hogy jobbat kaphat. így hát beérte velem. De jó ember vagyok és dolgos: amíg az ősz be nem áll, akkor me­gyek csak be a házba, ha lemegy a nap, addig ültetem, amit még lehet (mondjuk a zöldbabot), és másodvetek (retket, répát, salá­tát, hagymát). Irtom a burjánzó gyomot, locsolom a szárazságtól kopogó földet, dilemmázom, hogy tök, paradicsom, padlizsán, uborka ilyen korán szabadföldbe kikerülhet-e. Naplementekor vi­szont behúzódom, mert a fiúk egy új sorozatot töltöttek le nekem: brit tengerészek feneklettek meg a jégben az Északi-sarkon száz­hetven évvel ezelőtt. Hol vérengző jegesmedve vegzálja őket, hol a ka­pitánynak kampó, hol skorbuttól és ólommérgezéstől döglenek, mi­közben fogy a készletük és befagy a seggük. Azt mondják, nálunk forgatták, az etyeki stúdiókban, csodálom is, hogy az állam nem sugározta minden felületen fizetett szpotokban, hogy lecsillapodjunk egy csöppet mindannyian. Mert annak a szép szavú madárnak iga­za van: másoknak sokkal szarabb az élete. Szerencsére enni mindig van mit, csak meg ne haljunk, szoktuk mondani drága Editkémmel, ne­künk megváltás lenne, de a fiúknak nem, még iskolába járnak mind a hárman. Addig úgysem fordulok föl, míg ki nem fizettem a kocsi hitelét. Meg szerencsés is vagyok. Mikor hajnalban felülök az ágyban, hogy szorít a mellkasom és nem ka­pok levegőt, az sosem infarktus. Ezt úgy hívják manapság: pánikroham. Kimegyek a konyhába, ha találok pálinkát, azt iszom meg, ha Editke esti citromfűteájából maradt, akkor meg azt. Fél óra se kell és győz az erős fizikum. Neked is hasonló jó­kat, drágám, csak egészség legyen. Ölel szerető nagybátyád, Lajos LAPAJÁNLO Kalligram 2018/4 Az április Kalligramban Kemény István, Markó Béla, Kürti László, Tatár Sándor, Komán Zsombor és Veres Erika versei olvashatók; továbbá három novella, Harag Anita, Lipcsey Emőke és Béres Tamás tollából. Ugyancsak három regényrészlet van a lapban: Sántha József Csatos cipő, Tallér Edina Lány a város felett, Szalay Zoltán Faustus kisöccse. Hannes Böhringer esszéje, A szállító Tillmann J. A. fordításában jelent meg; Almási Mik­lóstól pedig Ez-az a digitális társada­lomban címmel közöl esszét a lap. Jéga-Szabó Krisztina Jöjjetek a kertembe! Női történelem­konstrukció a Lesznai-sagában és Lengyel András Vágy, cenzúra, szim­bólum: A szim­bólum-funkció magyarázatá­hoz tanulmá­nya követi az esszéket. A kritikablokk­ban Dómján Edit Szeifert Natália Az altató sze­rekről című könyvéről, Halmai Annamária Mizsur Dáni­el Adriáról, Bollobás Enikő Arany Zsuzsa Kosztolányi Dezső életércA, Kolozsi Orsolya Roberto Bolano 2666 regényéről és Zelei Dávid Túri Márton Rejtekutak a puszta­ságban. írások a huszadik századi és kortárs orosz prózáról című tanulmánykötetéről írt. Az április számot Bán Zoltán András esszéje zárja, két könyvről ír: Arany Zsu­zsanna Kosztolányi Dezső élete és Szilágyi Márton „Mi vagyok éné”. Arany János költészete, (sz) Művészet és g FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Időszobrok - Petíínské skalky (A szerző felvétele) I dén tavasszal is megújult a Laurentziberg (Petiin) természeti dizájnja, az őszülő levelek matt pom­pája már csak az emlé­keimben él, friss rügyek, levelek magasodnak a zöld minden ár­nyalatába a lenti lankák virágzó almafái közé. Gyalog vágok neki. Később az éhségfal (kiadóvá zed) egyik kapujánál pihenve, li­hegve ocsúdok. VI. Károly várfa­láról úgy tartja a legenda, az éhség idején építtette, s munkásait éle­lemmel jutalmazta cserébe. A falon túl különös sziklákra leszek figyelmes. Függőleges falaikba nevek, szivecskék, üzenetek karcolva. A homok­kő szikla puha, elég csak meg­­) kapargatni, s máris mállik. Por szitál a körmöd nyomán. Benne mélyedések, vájatok nyúlnak el hosszan lefelé. Csak később jövök rá, hogy eredetileg csak lábat támasztó mélyedések voltak, amelyek a használat századai alatt nyúltak lejjebb és lejjebb. Felületükre az esőtől, levegőtől kioldódó ásvá­nyi anyagok színárnyalatokat festenek. A sziklák csoportokat alkotnak, kész hobbitvárost a lombok alatt. Egy hasadéknál titkos lépcsőkre leszek figyelmes. A fokokat századok lábai gyalul­ták simává. Nincs mit tenni, fel kell másznom. A szírt odafenn sima, fű, bokor nő rajta, lehul­lott juharfavirág sárgít, három­­embernyi magasságból kémlelek. Lábamnál egy sziklává vájt arc: leginkább az amerikai filmekből vett földönkívüliekre hasonlít. A meredély szélén egy másik fara­gott arc: archaikusnak tűnik, iga­zi műremek, de a korát lehetetlen megsaccolni. A várfal egy bástyá­jából ablak nyílik, bámul rám az illető. Semmi kétség, az eróziótól való megóvás miatt szigorúan tilos a sziklákra mászni, vagy be­léjük vájni. Jobb, ha odébbállok, bár mire a zsaruk megérkeznek... Egy meredő sziklán gyanú­san archaikus jelek: egy címert vagy állatbőrt formázó keretben kacskaringós R. S. monogram), mellette a francia királyok és Bosznia címeréből is ismerős Anjou rózsa (fteur de lis, zlatni ljiljan). Neruda állítólagos vése­­tét nem találom, talán lemosta az idő. Évszámokat gyűjtök: 2007, 2005, 2017, 96, 1962, 811, 88, 1927, 1870, 1918, 46, 2001. De idővel minden évszám lemállik, a krónikát megeszi az erózió, ahogy egy homályos Krisztus­arc is egy másik sziklacsoportnál, vagy egy arctalan dombormű egy másiknál, melyhez már csak kép­zelhető a kor, s a rokokós vagy romantikus stílus tetszés szerint. Egy másik falba két sziklaalapból kinövő fatörzs között egy elmo­sódó imádkozó embernagyságú alak mered föléd. Egy vésett já­ratból nyíló apró udvarban egy hajléktalan alszik a napon. Az egykor több petííni és stra­­hovi kőfejtővel együtt innét is a középkori Prága építkezésére vág­tak köveket. E sziklafal testvérei talán ma is egy román kori vagy gótikus boltív alatt pihennek. A sziklatömbök a várfalon túl való­színűleg védelmi szerepet is ját­szottak, talán a katonák vésték fel a címerszerű jeleket, a kőarcokat unalmukban, hisz az ellenség nem talált jönni. Ma már nehéz meg­mondani, a mállás ideje mindent felemészt. A kelták is mászhatták és mállaszthatták már e köveket, sőt, már a kőkori lakosok. Itt vol­tak már az ember előtt, de még a dinoszauruszok előtt is a kövek: az üledékes homokkő kőzet az ordovícium korában keletkezett, több mint 400 és fél millió éve. Ekkor keletkezett a kőolaj meg a földgáz. A Gondwana őskonti­nensen ekkor még csak gombák meg mohák nőttek, a tengerben mindenféle herkentyűk: csigahá­zas polipok, lábasfejűek, tengeri­liliomok, pörgekarúak, trilobiták. Az idő formálta e kőszobrokat, kezében csak eszköz az ember. Málló porszem. A jelek, a nevek, a betűk, a számok, a-szivecskék - mind eltűnnek, előbb, vagy utóbb, mint a trilobiták. Száz Pál T A mellékletet szerkeszti: Sánta Szilárd. E-mail: szilard.santa@ujszo.com . Levélcím: DUEL-PRESS s.r.o., Uj Szó - Szalon, P. 0. BOX 222, 830 00 Bratislava 3

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom