Új Szó, 2018. április (71. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-07 / 80. szám
www.ujszo.com I 2018. április 7. KÖZÉLET I 3 „Nem segít mirajtunk senki!" Magyarország legszegényebb falujában sem a Fidesztől, sem az ellenzéktől nem számítanak segítségre A választási kampány csak néhány tépett újságon jut el Csenyétére (Somogyi Tibor felvételei) FINTAMÁRK A választási kampány finisében vettük a nyakunkba Magyarországot, hogy megtudjuk, hogyan látják az emberek a politikai csatározást az ország eltérő adottságokkal és lehetőségekkel rendelkező sarkaiban. Másodjára Magyarország legszegényebb szegletébe néztünk be. Piszkos szőrű, fehér kutya les ránk a kátyús Kossuth utca végén, az egyik faluvégi, romos ház szinte nem létező kerítésénél. Talán nem tetszenek neki az idegenek, s olyan felsőbbség van a tekintetében, hogy egy kicsit el is bizonytalanodom, főleg, hogy a polgármester asszony figyelmeztetett, vigyázzunk az itteni kutyákkal. Egy kicsit még nézzük egymást, aztán az eb megfordul, és elballag. Úgy tűnik, megkaptuk a jóváhagyást, hogy belessünk ebbe a zárt világba, Magyarország legszegényebb falvának, Csenyétének életébe. A zárt világ kifejezés talán nem teljesen pontos, mert a helyiek egyébként nagyon nyitottak - az ajtó nem az ő oldalukról van bezárva, inkább a külvilág csukta rájuk. Az elfelejtett kifejezés sem fedi pontosan a valóságot, hiszen Csenyétéről rengeteg szocioriport készült már, viszonylag gyakran tévednek ide újságírók, stábok - a fehér kutya belépési engedélyét így valószínűleg tucatnyi sajtómunkás kapta már meg. A legpontosabb kifejezés erre a kis Borsod-Abaúj-Zemplén megyei településre talán a mellőzött, szőnyeg alá söpört. Kirakatba tett nyomor Mert ahogy Budapest felől Borsod megye felé megyünk, és Miskolcot elhagyva a foútról ráfordulunk a csereháti dombvidék kanyargós útjaira, úgy lesz egyre kevesebb a választási plakátból. Míg Nyugat-Magyarországon minden lámpaoszlopra két plakát is jutott, addig az itteni falukon keresztülhajtva alig egyet-egyet látunk. Csenyétén pedig egyet sem. Magyarország legszegényebb falujában a GKI gazdaságkutató 2016- os adatai szerint az egy főre jutó vásárlóerő 230 ezer forint/év - ez kevesebb mint tizede a riportunk előző részében szereplő, papíron a leggazdagabb falunak számító Magyarföld vásárlóerejének. Furcsa módon Csenyétére mégis jobb út vezet, mint az őrségi „gazdag” kisközségbe. Ahogy a domb tetejére érünk, a völgyben elénk tárul a pici falu: néhány rikító színű, régi házacska, kicsit odébb egy magányos templom. Csak közelebb érve látszik, mennyire romosak az épületek. A falu szélén álló közösségi házba igyekszünk, ahol a polgármester asszonnyal váltunk néhány szót. Kelletlenül fogad minket, mint megtudjuk, nagyon elege van az újságírókból. Nem is szeretne nyilatkozni nekünk. „Annyi hülyeséget összeírtak már rólunk. Mindig mi vagyunk a negatív példa” - mondja. Szavaiból kiérezni a keserűséget, nem is csoda. Az ő szemszögükből visszásnak hathat, hogy az újságírók eljönnek ide a kényelmes városi szerkesztőségekből, drága kamerákkal és fényképezőgépekkel fotóznak, majd kirakatba teszik a nyomort, amit senki sem mutogat szívesen. „Ezek az emberek tényleg nem tehernek róla, hogy ilyen helyzetben vannak” - mondja. A faluról azért mond néhány szót: több mint ötszázan lakják, a lakosság több mint fele 18 év alatti, száz százalékuk roma származású. Munkahely nincs, közmunkában időszakosan 60 embert tudnak foglalkoztami: kisebb mezőgazdasági munkákat végeznek, termesztenek eztazt, felszámolják az illegális szemétlerakatokat, felújítják, amire tudnak pályázatokon keresztül támogatást szerezni, de ez sincs mindig. „Menjenek le az emberek közé, kérdezzék őket. Nem zárkóznak be. Csak a kutyákkal vigyázzanak” - küld tovább minket. A harangot is elvitte a pap Váratlan vendég, egy környezetidegen csillivilli sportmotoros száguld át a falun, aztán vissza is fordul a végén, és eltűnik ott, ahonnan jött. Csenyéte zsákfalu, csak egy út vezet ide, a Rákóczi út a semmibe vész. Az első igazi tavaszi napot a patak partján élvezik a helyiek, néhány idősebb ember és rengeteg gyerek - kemény volt a tél, a völgyben -20 fok alá is süllyedt a hőmérséklet. Két kislány a romos buszmegálló tetején pózol a fényképezőgépnek. A helyi, apró iskola udvarán is sok gyerek játszik, az egyik házból hangosan szól a mulatós, egy srác egy gumik és nyereg nélküli biciklit tol. A hátteret a régi református templom uralja, de ott már régen nem szól az ige. „Még a harangot is elvitte a pap, zsivány pap volt az. Most ha valaki meghal, nem harangoznak érte. Úgy megy el ebből a faluból, mint a kutya” - mondja egy idősebb asszony. A falut már régen otthagyta az egyház, a templom kifosztva tátong. Állítólag valamelyik kisegyház, talán a Hit Gyülekezete ide-idelátogat, de nem túl gyakran. Itt nem vidámak a vasárnapok. Kukatúra Kassára Mikor a helyiek megtudják, hogy Szlovákiából jövünk, felderül az arcuk. „Mi is járunk Kassára kukázni, ott mindig találni valamit” - meséli egy másik nő. Ötezer forintért viszi el őket oda valaki, azt nem tudjuk meg, kicsoda. Az az ötezer forint sem szokott könnyen összejönni. A falu a 90-es években egy szociális kísérlet terepe volt, egy modellt próbáltak ki magyar és holland szakemberek, melyben a lakók magukon segítenek. Nem jött be, és lassan mindent eluralt a nyomor, a motiválatlanság, a munkanélküliség, a reménytelenség, a bűnözés. Generációk nőnek fel úgy, hogy nincs munkájuk, és nem is lesz. Közmunka nélkül havi 22 ezer forintból élnek. Közmunkával együtt 70—80 ezerből. „Ebből kell enni adni, pelenkát venni a gyerekeknek. Semmi se marad” - mondja az egyik asszony. Ha valakinek gyógyszerre van szüksége, azt is ebből fogják le. Ha nincs közmunka, nincs gyógyszer sem. Csenyétén korán halnak az emberek. Melyik adja a pénzt? A politikusok messzire elkerülik a falut, mint megtudjuk, legközelebb a 20 kilométerre levő Forró településen volt valamiféle lakossági fórum. Szórólapok és kampányújságok azonban ide is eljutottak. Elsősorban Demeter Zoltáné, a Fidesz jelöltjéé. Amikor arról kérdezzük az embereket, elmennek-e szavazni, szinte mindenki azonnal rávágja, hogy igen. „Maga mit gondol, kire szavazzak?” - kérdezi egy férfi. „Melyik adja a pénzt? Az MSZP?” - kér segítséget a mellette ülőtől egy nő. „Nem, a Fidesz. Az Orbán” - kapja a választ a szomszédjától, aki egy összehajtott újságot vesz elő valahonnan, és kihajtja. A narancssárga lap azt hirdeti, hogy a Fidesznek Magyarország az első. Végül kiderül, valószínűleg szinte mindenki a Fideszre fog szavazni. Egyszerűen azért, mert őket ismerik, a Fidesztől remélik a közmunkát. Az MSZP és a Jobbik neve még mond valamit az ittenieknek, a többi párt teljesen ismeretlen. „A Jobbik az ne legyen” - mondja egy szemüveges férfi mondván, tőlük félnek. „Megígérnek azok mindent, de semmit se hoznak. Nem segít mirajtunk senki” - mondja a politikusokról a falu másik végén, a Kossuth utcában egy kerítés mellett álldogáló fiatal férfi. Közmunkás, azt mondja, szívesen dolgozik, a pénz óriási segítség. Arról érdeklődik, Szlovákiában mi a helyzet, úgy tudja, az egy gazdag ország. Arról kérdezzük, nem akar-e valahogy elmenni a faluból. ,dióvá menjek, Miskolcra hajléktalannak? Nincs szakmám, nem venne fel senki még segédmunkásnak se” - mondja, hozzátéve, a lakosság nagy része ilyen. Itt legalább néha van közmunka. „Az is nagy segítség, bárcsak több lenne” - sóhajt fel. A politika egyáltalán nem érdekli. „A mi szavunk semmit se számít” - mondja. Amikor arról kérdezzük, mit vár a politikusoktól, azt mondja, a legfontosabb az lenne, hogy biztosítsa valaki az áramot meg a vizet a házakban, mert itt folyó víz szinte egyáltalán nincs a romos épületekben, villany is csak imitt-amott. „Nem tudom, kinek a hibája, hogy így élünk. Lehet, hogy a kormányé, lehet, hogy a polgármesteré. Lehet, hogy a miénk is. Látja, közmunkában is valamit megcsinálunk, rendbe teszünk, mások meg szétverik”—mondja. Migránsveszóly Az ittenieket nem érdeklik a politikai programok, sem a polgári társadalom állapota, a demokrácia eszméi. Az Órbán-kormány menekültellenes kampányai, melyek a legegyszerűbb emberi ösztönöket célozzák, azonban eljutnak ide is. „A migránsok azok nagyon veszélyesek, hallottuk a híradóban” - mondja a kerítés mellett álló fiatalember. így gondolják a Rákóczi utcában is. „Azok ne jöjjenek ide, maradjanak otthon” - mondja az idősebb nő. Fiatalabb társa rákontráz. „Minek akarnának azok idejönni? Mi van itt? Innen mit vinnének el?” - kérdezi. „Szegények azok, mint mi” - mondja csendesen egy addig hallgató idősebb férfi, de sokan nem figyelnek rá. A többiek attól tartanak, hogy ha valaki beengedné a menekülteket, akkor nem lenne segély és közmunka sem, és hibátlanul visszamondják a tévéből hallható egyik kormányszlogent, miszerint ha Magyarország beengedné a menekülteket, minden pénzt rájuk kellene költeni. Az iskola aznapra bezár, a tanító beül a Suzukijába, és hazamegy a környező falvak egyikébe - egyébként a polgármester asszony sem Csenyétén él. Elindulunk mi is, a helyiek intenek, ahogy elhaladunk mellettük. Miskolc és a fővárosba vezető autópálya felé vesszük az irányt, vissza az óriásplakátok világába, ahol „Magyarország az első”. Csenyéte pedig ki tudja, hányadik a sorban. Talán az utolsó. Buszmegálló még van, a templomban már nincs harang
