Új Szó, 2018. április (71. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-28 / 98. szám
www.ujszo.com | 2018. április 28. SZOMBATI VENDÉG 117 Ikont vett a moszkvai piacon Vecsei H. Miklós: „Nagyon kevés kultúra öleli ma magához a bűnöst. A legtöbb elítéli, kitaszítja a társadalomból..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Kamaszkorában a költészetet elsősorban József Attila jelentette számára. Mondjad, Atikám! című önálló estjével a Pesti Színházban, nem messze a rakodópart alsó kövétől, a költő életútját mutatja be. Tizenhat évesen már Dosztojevszkij regényeit olvasta. Most ugyanott, ahol esténként József Attila világát eleveníti meg, ő a félkegyelmű Miskin herceg. Vecsei H. Miklós. József Attila költészete lángoló lelkű tizenévesként ragadta meg. „Megéreztem nála valami igazit, valódit azokból az érzésekből, amelyek a legszélsőségesebbek az ember életében.” Az orosz irodalmat hívő emberként szerette meg. „A művészetben is a szakralitás, a szakrális tér érdekel. Az orosz lélek magában hordozza a szakralitást. Bűnösök vagyunk és áldozatok mindannyian. Az a kép, az az emberi ábrázolás, hogy az egyik kézben balta, a másikban ikon, nagyon közel áll ahhoz, amit én az emberről mélyen gondolok. Nagyon kevés kultúra öleli ma magához a bűnöst. A legtöbb elítéli, kitaszítja a társadalomból. Hiányzik belőlük az ember iránti alázat.” Milyen művekkel lépett be az életébe az orosz irodalom? Fiatalabb koromban nem nagyon olvastam mást, csak Dosztojevszkijt. Egyszerűen rám talált. Később jött Pelevin. Az ő regényei is nagyon nagy hatással voltak rám. Majd Viripajev darabjai. Ezt a hármast régóta szeretem. Szorokin később csatlakozott hozzájuk. Többféle embertípus van. Az egyik nagyon megnyugszik a világot látva, a másik képtelen erre. Lát egy földön fekvő embert az aluljáróban, és oda a belső nyugalma. Tud mosolyogni, derűs lenni, de nem tud igazán boldog lenni. Én is ilyen vagyok. Alapvetően humorcentrikus, aki többet mosolyog, mint nem, közben pedig mindenre keresem a magyarázatot. Próbálom megérteni a bűn anatómiáját és az irányait, indítékait. Ha Dosztojevszkijt olvasunk, nem magunkat akarjuk feloldani, hanem az embert úgy, ahogy van. Hogy felfogjuk, nem vagyunk különbözők. Mindenki megérdemli, hogy belenézzünk a szemébe, és kezet rázzunk vele. Pelevinnél és Szorokinnál mit talált meg? A nyugati kultúrák egyre inkább materialisták. A valóság az, ami látható, fogható, megvehető, vagyis minél konkrétabban lehessen megfogalmazni. A keleti kultúra még jobban hordozza azt, hogy az igazi valóság mindig láthatatlan marad. És nem feltétlenül Istenről kell beszélni, hanem a ki nem mondott dolgokról. Ösztönök, energiák, hangulatok - ezek hatnak igazán az emberre. Szorokin és Pelevin megfogják a számomra is valódi valóságot. Ők nem egy materialista világban mozognak, valahogy sikerül megfogalmazniuk a 21. századi láthatatlant, mégpedig nagyon modem nyelvezetben. Tehát ha létezik olyan fogalom, hogy fogyasztható szakralitás, ami nekem nagyon fontos, akkor azt az én szememben ők, Szorokin, Pelevin és Viripajev képviselik. Szláv vonásaival még akár orosz léleknek is mondhatná magát. Szerintem a magyar lélekben nagyon sok orosz van, amit a szocializmus talán véglegesen kitörölt. Magyarországon általában a templommal szemben nyitottak kocsmát, s az emberek mindkettőt őszintén megélik. Nyilván nem mindenki, de a rosszmájúak azt mondják: egy unalmas mise után jó átballagni á kocsmába. Egyetemi éveink alatt Három nővér-gyakorlataink voltak. Én Tuzenbach bárót játszottam, de ma már Andrej lennék. Idősebb koromban pedig Csebutikin, a katonaorvos. Vele tudnék a legjobban azonosulni. Érteni vélem. Ölyan, mint egy idősebb Mercutio. Nekem is voltak már ilyen „idősebb állomásaim”. Igen, voltam én már koravén. „Minden mindegy!” - mondja Csebutikin. Nem nihil ez nála. Édesapám kisebbséggel és hajléktalansággal foglalkozik élete nagy részében. Amikor velem egyidős volt, elhatározta, hogy minden hajléktalant meg fog váltani. Vesz nekik ruhát, talál nekik munkát, lakást. Ez volt a célja. Egy darabig ez ment is neki. Egyszer leült egy hajléktalan mellé, és megkérdezte tőle, miért iszik minden este. Kérte őt, hogy fogja meg a kezét, és majd kivezeti ebből az állapotból, mire a hajléktalan azt felelte: , .Nekem volt feleségem, három gyermekem, autóbalesetben meghaltak, és én voltam a bűnös. Ha szabad kémem, akkor engem most ne próbáljon meg felemelni.” Édesapámnak ez egy fordulópont volt az életében. Nem adta fel, de megértett valamit. Azt, hogy nem mindenre van válasz. És ilyen szempontból Csebutikin, aki egy idősebb Mercutio, már átélt valamit, és tényleg azt tudja mondani, hogy mindegy, és nem azért, mert sok a pénze és megteheti, hanem mert ő már egyszer meghalt, és átlát bizonyos dolgokat. Abból a távlatból pedig már valóban minden mindegy. Tavaly nyáron Moszkvában barátjával és alkotótársával, ifj. Vidnyánszky Attilával Molnár Ferenc Liliomját vitték színre Viktor Rizsakov, a jeles orosz rendező fiatal színészeivel a Meyerhold Központban. Ez volt az első moszkvai útja? Egyetemista koromban jártam először Moszkvában, Attila édesanyjánál, aki orosz színésznő. Még egy pravoszláv húsvéti misére is eljutottunk akkor. Szentpéterváron kétszer voltam, Moszkvában háromszor. Pétervárt egyébként jobban szeretem. Moszkvában már nagyon erősen jelen van a kapitalizmus, és úgy látom, rosszul áll neki. Nem illik hozzá. Ami ugyancsak meglepett: nagyon erősek az ottani karakterek. Még a tömött metró is olyan, mint egy jelmezbál. Egyelőre nem uniformizálódtak az arcok, az aurák. Én dramaturgként voltam jelen Attila mellett, értelmezni, elemezni segítettem a Liliomot. Nehéz volt. Velünk egyidős színészekkel dolgoztunk, de nem értették Molnár Ferencet. A nyelvezetét sem. A történetet igen, hiszen az nagyon egyszerű, a darab gyönyörűsége azonban a nyelvezetében van, az pedig nem ment át. Nyilván a Háború és békét is máshogy játsszák az orosz színészek, és máshogy mi, a magyarok. Az alatt az egy hónap alatt eljutott valahova Moszkvából? Vagy a darab miatt a város foglya volt? A Vörös térre is csak egyszer jutottam el. Szergijev Poszadban voltunk egy hétvégén, ami a Moszkva melletti történelmi városok egyike, az Aranygyűrű turisztikai útvonal része. Kisváros monostorral, kolostorral, gyönyörű helyekkel, Rubljovképekkel. Édesapánk szobájában a falon születésemtől fogva Andrej Rubljov-festmény lógott. A szentháromság másolata. Fent van ma is a falon. Rubljov különböző Krisztusábrázolásait gyerekkorom óta ismerem. Közel állnak hozzám, az ikonokat egyébként is nagyon szeretem. Érzem az energiájukat. Az én szobámban is van egy gyönyörű ikon. Épp a legutóbbi utam során vettem egy moszkvai piacon. Eszméletlenül gyönyörű. Színezett bőr, ezüstszálakkal átfőzve, átszőve. Százötvenkétszáz éves lehet. IJj. Vidnyánszky Attilával alakított „képzeletbeli társulatuk”, amely mégis valóságos, létező formáció, a Sztalker Csoport Andrej Tarkovszkij, a legendás orosz filmrendező Sztalker című filmje előtt tisztelegve azokat a fiatal művészeket fogja össze, akikkel együtt kezdték a színházcsinálást, és egy irányban gondolkozva, közösen tervezik a jövőt. Legfrissebb produkciójuk, a Woyzeck a Nemzeti Színház repertoárját gazdagítja. Célunk, hivatástudatunk része a szakrális tér megidézése, amivel Tarkovszkij is kísérletezett. Az Andrej Rubljov az egyik kedvenc filmem, de szeretem a Sztalkert, az Aldozathozatalt és a Nosztalgiát is. Mint Nyikita Mihalkovtól az Oblomovot vagy A szibériai borbélyt, vagy Zvjagincev Leviatánját. Ez utóbbi is univerzális, örökérvényű alkotás. Jób történetét helyezi a kortárs orosz viszonyok közé. Leviatán, a tengeri kígyó az Ótestamentum szerint magát a Gonoszt jelenti. De vissza a színházba: Mikolkát játssza a Bűn és bűnhődésben, Miskint A félkegyelműben. A klasszikus orosz drámairodalom fontos alakjai ők. Mikolka mások bűneit vállalja magára, Miskin a jó ember idealizált típusa, okos, naiv, megbocsátó, kedves, gyermekien tiszta. Michal Docekal rendezésében Mikolka Porfirij, a rendőrbíró embere. A regényben más a figurája, a mi előadásunkban azt nem lehetett végigvinni. De szívesen azonosulnék egy olyan karakterrel, aki átveszi mások bűneit. Dosztojevszkijnél gyakran megtörténik, hogy hősi szerepet kap egy nem hősi alkat. Mikolka is ilyen, ami nagyon szép. Miskin még izgalmasabb feladat. József Attilához kanyargós út vezet, Miskinhez nem. József Attilához lefelé kell menni, Miskinhez felfelé. De nagyon hasonló magból kell elindulni. József Attila végig, lépcsőről lépcsőre elég sokat kanyarodik, viszont végig követni lehet, hogy mi történik, át is lehet élni, el is lehet játszani. Miskin állításokkal találkozik, amelyeket kezdettől fogva elutasít. A végén pedig belezavarodik, mert rájön, hogy nem biztos, hogy igaza volt. Más hatással vannak rá olyan dolgok, amelyekről korábban másképpen gondolkozott. Ezt eljátszani nagyon nehéz. Ezek nem konkrétumok. József Attila szavakban megfogalmazható, hiszen ő maga leírta az érzéseit. Ha Miskin írt volna verseket, talán közelebb lennénk hozzá. Dosztojevszkij sem ad pontos képet róla, csak érzi őt. Az áll ezzel kapcsolatosan a naplójában, hogy tudja, mit akar írni, de nem tudja megfogalmazni. Azt sem írja le, hogy Miskin miért választotta Nasztaszja Filipovnát. Mint ahogy azt sem, hogy miért mondja Miskin, hogy Rogozsin az egyetlen, akit szenvedéllyel tud szeretni. Ezek a szavak elhangzanak a történetben, de hogy belül mi történik a regényben, azt Dosztojevszkij sem tudta mindig végigvezetni, inkább csak megsejteti. A konkrétat jó játszani, ha minden pillanatban tudod a színpadon, hogy miért vagy ott, mi a célod. A félkegyelműben ki kell tölteni a hézagokat, csak nem biztos, hogy jó döntéseket hozol, mert a léleknek kell megadnia a választ arra, hogy mi a hézag. Vannak tíz-tizenöt perces részek, amikor meg sem szólalok, de ott vagyok a színen. Minden este a lelkem segít a helyzet megoldásában, hogy éppen akkor mi játszódik le bennem ezekben a néma jeleneteimben. József Attilaként már akkor tudtam, mit és hogyan akarok csinálni a színpadon, amikor elkezdtem a próbákat. Miskinnel nehezebb dolgom volt. És ma sem könnyebb a feladat. Zárjuk a beszélgetést egy gasztronómiai kérdéssel. Mire szavaz az orosz levesek közül, a borscsra, a scsíre vagy a szoljankára? A borscsot nagyon szeretem. Sokat ettem Moszkvában. A húgom volt ott velünk, ő főzött ránk, és minden este hússal töltött tésztával várt bennünket. Egész nap nem ettünk semmit, de mire hazaértünk, kész volt a nagy adag pelmenyi ecettel, tejföllel, uborkával. Megittunk hozzá két sört, és jól éreztük magunkat. A vége persze az lett, hogy öt-hat kilót felszedtem a Moszkvában töltött egy hónap alatt. „Szívesen azonosulnék egy olyan karakterrel, aki átveszi mások bűneit..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele)
