Új Szó, 2018. április (71. évfolyam, 76-99. szám)

2018-04-28 / 98. szám

1__________________________________________PRESSZÓ ■ 2018. ÁPRILIS 28._______________________gj

Korona nélküli királynő

Túlszárnyalhatatlan. Akaratban, szakmai alázatban, vitalitásban egyszerűen legyőzhetetlen. Két héttel a Pikk dáma februári brünni bemutatója előtt Sona Cervenát, a világszerte ismert cseh operaénekesnőt combnyaktöréssel szállították kórházba.

A premier mégsem maradt el. A grófnő szerepében lépett színpadra. Botra támaszkodva. Ott, azon a színpadon, ahol hatvanöt évvel ezelőtt ugyanebben az operában Paulina szerepében kezdte el később magasra ívelő pályáját, most is lenyűgöző alakítást nyújt.

Világklasszis kilencvenkét évesen.

K

órházban fekszik még most is. De azon a napon, amikor előadása van, kocsiba ül, és utazik. Prágából Brünnbe. Előadást ő még nem mondott le, s erre nagyon büszke. A műtét után is csak annyit kén az orvosától, hogy amikor eljön a bemutató napja, engedje repülni. Gyógyulását is ezzel a tudattal gyorsította: a rábízott feladatot minden helyzetben el kell végeznie. ,A- csontok összeforrnak, a hangszálaim épek - mondta. - Énekelni akkor is képes vagyok, ha a mozgás nehézséget okoz.” Brünnben, a szokásostól eltérően hárman jelenítik meg az egykor könnyelmű életmódot folytató grófnőt. A Sona Cervená által megformált nő a bűvös kártya titkát megőrizve már a túlvilágról jön vissza Hermannért, a történet főhőséért. A Halált játssza el dermesztő ádényegüléssel. A Sorsot és az Időt már eljátszotta Robert Wilson rendezéseiben. Önmagát, drámai fordulatokkal teli győztes életútját, karizmatikus egyéniségét két korábbi dokumentumfilm után most mutatta meg harmadszor Olga Sommerová nemrég Cseh Oroszlán díjjal jutalmazott portréfilmjében, a Cervenában.

Karlovy Vary tavalyi fesztiválján nemzetközi közönség előtt debütált a film. DVD-változata ma már azokban a világvárosokban is megjelent, ahol az operairodalom legszebb szerepeit szólaltatta meg világhírű karmesterek és partnerek közreműködésével. Carmenként például százötvenhatszor lépett közönség elé Nyugat-Európa és Amerika leghíresebb operaszínpadain, és nem egy, hanem három nyelven énekelte a szerepet. A legtöbbször San Franciscóban, hiszen több mint egy évtizedig az ottani Operaház tagja volt, de hétszer vendégeskedett Bayreuthban, meghívták a milánói Scalába, a párizsi Operába, Barcelonába, Glyndebournbe, Edinburghba is. Händel, Gluck, Wagner operái mellett Janácek műveiben szerepelt a legnagyobb örömmel, de más, 20. századi szerzők darabjaitól sem zárkózott el. Lou Reed, Tom Waits műveiben ugyanolyan teljes értékű alakítást nyújtott, mint az utóbbi években Ales Brezina alkotásaiban.

Jó hallgatni őt. Akkor is, ha beszél, bár énekelni jobban szeret. Mély, bársonyos hangja, korát meghazudtoló tartása, külső-belső eleganciája olyan hatással van az emberre, mintha „hétköznapi királynővel” társalogna, aki észrevédenül lépi át a protokoll által előírt határvonalat, s ő maga is élvezi, hogy korona nélkül cseveghet.

És minden alkalommal ugyanaz a benyomásom róla. Hogy nincs szüksége maszkra, amely mögé bármikor elbújhatna, hogy nem ellenőrzi a kimondott szavait, hogy nem törődik évei számával, mert örömmel tölti el, hogy még mindig színpadra léphet, játszhat, énekelhet. Tizenkét éves volt, amikor először látott operaelőadást, és meg is érezte rögtön, hogy ez lesz az ő útja. Pedig, ahogy meséli, csendes, magának való gyerek volt.

„Nem volt bennem semmi szórakoztató. A szüleim is túlontúl komolynak tartottak Apám neve Prága egykor híres kabaréjával, a Vörös hetessel forrott össze, neki köszönhetően állandóan művészek jártak hozzánk, anyámtól azonban meglehetősen távol állt ez a világ. Egyáltalán nem örült, amikor bejelentettem, hogy énekesnő leszek Ő ezt nem találta értékes hivatásnak. Neki sokkal fontosabb volt, hogy jól menjek férjhez. Csakhogy én

Carmen akartam lenni. A legjobb Carmenek egyike.”

A férjhez menést mégsem kerülte el. Ma már erről is könnyű szívvel beszél. „Csokoládégyáros volt a férjem, az akkori rendszer megítélése szerint burzsoá elem. Amikor közeledett az államosítás, úgy döntött, elhagyja az országot. Hívott, könyörgött, hogy tartsak vele, de én már akkor énekeltem, és kötött a szerződésem. Végül azzal búcsúztunk egymástól, hogy valahol, valamikor találkozunk a nagyvilágban, de már soha többé nem láttuk egymást. Egyikünk sem gondolta, hogy a kommunizmus évtizedekig fog tartani. A férjem emigrálása miatt sokáig üldözött a rendőrség. Apámat értelmiségiként Terezínbe deportálták, politikai állásfoglalása miatt anyámat koncentrációs táborba hurcolták. Amikor megjött Ravensbrückből, börtönbe zárták. Engem állandó megfigyelés alatt tartottak, lehetedenné tették, hogy Prágában bárhol is énekeljek. 1948 a legsötétebb év az életemben. A titkosrendőrség állandóan a nyomomban járt. A börtönben anyámat három hónapig folyamatosan kihallgatták, gyötörték, kínozták. Az éj leple alatt csempésztem ki a holttestét egy kórház boncterméből, és titokban temettem el, nehogy bajba keverjem az orvost, aki kiadta.”

Mivel Prágában nem állhatott közönség elé, Brünnbe szerződött, ám ott is csak rövid időt töltött, mert Berlinbe hívták, az ottani Operaházba.

„Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe természetesen sokkal rövidebb volt

az út, mint Prágából Brünnbe, de sokkal veszélyesebb. Még ma is hallok olyan véleményt, hogy: - Neked könnyű volt, mert elmentél! - Pedig nem volt könnyű. Örökre elmenni borzasztó nehéz. Nem is sejtettem ugyanis, hogy miből fogok megélni, mit fogok csinálni Nyugat-Berlinben, és abban sem reménykedtem, hogy egyszer majd hazajöhetek Mintha egy mély szakadékba ugrottam volna. Életemben akkor szöktem először. 1962 januárjában megtudtam, hogy lezárják az átkelőhelyet Kelet- és Nyugat-Berlin között, hogy nincs időm hosszasan gondolkodni. Ha megyek, akkor azonnal, ha maradok, akkor örökre. Vacsorázni készültem, hagytam mindent úgy, ahogy volt, beültem a kocsiba, és pár perc múlva már egy kiskatonának könyörögtem, hogy engedjen gyorsan tovább, le fog robbanni a kocsim, a város nyugati felében tudják csak megjavítani, egy óra múlva már jövök is vissza. Nem jöttem. Úgy terveztem, majd kitanulok egy új szakmát, kalapos leszek vagy valami más, de a sors szerencsére közbeszólt. Herbert von Karajan, a világhírű karmester, aki Kelet-Berlinből ismert, szerepet kínált Salzburgban, és annak köszönhetően szerződtetett a bécsi Staatsoper. Boldog voltam, de nem sokáig maradtam. Bécs annyira hasonlít Prágára, hogy egyszerűen nem találtam a helyemet a városban. Három hónappal később már ismét Nyugat-Berlinben voltam, ahol aztán egymás után kaptam az operairodalom legszebb szerepeit.” Nyugat-Berlinből hódította meg

aztán a világ legnagyobb operaházait. Köln, Hamburg, Dortmund, München, Frankfurt, Stuttgart újra és újra visszahívta. Majd jött egy hosszú évekre szóló szerződés San Franciscóban.

„Sosem okozott gondot a költözködés. Mentem városról városra, országról országra, Európából Amerikába és vissza. Bárhol kaptam is szerződést, mindenütt gyorsan beilleszkedtem. Egyvalami volt igazán fontos. Hogy víz, folyó vagy tenger mellett lakhassak Ha tovább kellett mennem, csak a legfontosabb dolgokat vittem magammal. A leveleimet, a könyveimet és a zongorakivonatokat. Elég volt két koffer, hogy bepakoljak. Férjhez menni másodszor nem akartam. Nem is lett volna időm rá. De harminc éven át volt egy barátom, a világ leghíresebb zenekarait menedzselte. O is, én is rengeteget utaztunk Egyikünk sem akart gyereket, a hivatásunknak éltünk 1998-ban maradtam magamra. Amszterdamban van a sírja.”

Robert Wilsonnal, korunk egyik leghíresebb színházi mágusával Hamburgban ismerkedett meg, ott kezdődött az együttműködésük Harminc év után, amikor Sona Cervená visszatért Prágába, nulláról indította hazai pályáját. Hetvenhét évesen újrakezdett. De már a Cseh Nemzeti Színházban, ahol korábban sosem énekelhetett. Elsőként Milada Horákovát, a kommunisták által kivégzett jogásznőt formálta meg, majd a Sorsot Janácek operájában, de már Robert Wilson rendezésében. Ezt követte A Makropulos ügy Elinája, majd az első világháború kitörésének 100. évfordulójára három ország, három színház (a prágai és a pozsonyi Nemzeti, valamint a budapesti Vígszínház) összefogásával létrejött 1914, amelyben az Időt formálta meg.

„Senki nem ismert, amikor végleg hazajöttem. Még a régi hangfelvételekről is letörölték a nevemet, miután elhagytam az országot. Sokáig úgy éreztem magamat itthon, mint egy messziről jött idegen. Aztán a város és a Moldva minden sebet begyógyított a lelkemen. Most Lorca Vérnászában játszom a Nemzetiben, és jött a Pikk dáma Brünnben. Hosszú távú terveim nekem már nem lehetnek A következő évadnál előbbre nem látok. Mindenért hálás vagyok, amit kapok, de már csak arra a felkérésre mondok igent, amelynek százszázalékosan eleget tudok tenni.”

Krónikusan derűs alkat, állítja magáról. És valóban: mindenben a jót, a pozitívumot keresi. Nem engedi, hogy bármi is borússá tegye a napját. Szorgalom, alázat, megszállottság - ez az ars poeticája. A kíváncsiság és a türelmedenség csak velejárója mindennek. Fáradtnak, megtörtnek sosem érzi magát. Magánemberként a csend asszonya. Órákon át képes lakása ablakából figyelni a Moldván úszó hattyúkat, és a víz felett repkedő népes madársereget. „Társként mindig ott volt a zene és a színház, a legteljesebb szabadság” - közli meggyőzően. Az estéket ritkán tőin otthon. Ha nem játszik, moziba, hangversenyre, kiállításra, színházba jár. Társaságba ritkán. „Nem vagyok party girl” - kacag fel kórházi ágyán. Párnája alól kikandikál egy könyv, keze ügyében gépelt szöveg. „Naponta százszor is képes vagyok felmondani” - hiteti el velem. Mert nincs megállás, még nem jött el az ideje. Volt, ami volt, de már a sors is kegyes hozzá. Régóta kényezteti.

Szabó G. László