Új Szó, 2018. április (71. évfolyam, 76-99. szám)

2018-04-16 / 87. szám

6 I KULTÚRA 2018. április 16.1 www.ujszo.com Sbohem, Mistfe! Milos Forman a közép-európai és az amerikai filmművészet egyik legnagyobb mestereként távozott (TASR/AP felvétel) JUHÁSZ KATALIN Nyolcvanhat éves korában elhunyt Milos Forman Oscar­­díjas filmrendező, a cseh újhullám egyik legfontosabb alakja, aki később az Egyesült Államokban lett az egyetemes filmművészet meghatározó alkotója. Élete is mozivászonra kívánko­zik. Annyira bővelkedett izgalmas, vidám, szívfacsaró, szürreális ese­ményekben, hogy ki sem kellene színezni a forgatókönyvet, csak je­lenetekre tagolni a remek dramatur­giai érzékkel megírt emlékiratait (Milos Forman, Jan Novák: Fordu­latok, Kalligram, 2008). A film egyik fele Csehszlovákiá­ban játszódna, a másik az USA-ban. Látszatra két egymással összeha­sonlíthatatlan világban követhet­nénk egy érzékeny, tehetséges, ki­tartó és lelkes művészember harcát a boldogulásért, vagy épp a puszta létért. Megtudhatnánk belőle, ho­gyan veszítette el a szüleit alig tíz­évesen, milyen meghatározó élmé­nyek hatására lett forgatókönyv­íróból rendező, mi nem tetszett a kommunistáknak a filmjeiben, és mennyi kitartás kellett ahhoz, hogy a tengerentúlon is megtalálja ön­magát. És persze az is kiderülne be­lőle, hogy a csehek legalább olyan találékonyak, mint a magyarok, csak talán hamarabb felfedezik a hu­mort a szorult helyzetekben. Forman érkezése előtt az amerikai filmgyártásban nem igazán létezett a cseh filmekre jellemző, komikumot és tragikumot vegyítő stílus. Vi­szont akkoriban, a hetvenes évek elején jelentek meg azok az alko­tások, amelyekben a környezetük által csodabogárnak, különcnek, rebellisnek tartott egyének fordul­nak szembe a társadalmi konven­ciókkal, illetve az elnyomó hata­lommal. Ezt az attitűdöt Forman otthonról hozta - fiatalon épp ele­get hadakozott az elvtársakkal ah­Milos Forman (1932 - 2018) hoz, hogy lázadó filmes váljon be­lőle. Már első nagyjátékfilmje, a Feke­te Péter (1963) hőse sem az a tipikus szocialista mintafiatal, úgy vergődik a „felnőtt” életben, hogy naivitása felér a lázadással. Ugyanez a tiszta, őszinte naivitás jellemzi az Oscar­­jelölt Egy szöszi szerelmei hősnőjét is. Itt szintén központi szerepet kap a bizalom kérdése, valamint a fiatalok és szüleik világának ütköztetése, amely később az Elszakadásban lesz igazi vezérszál. Az ugyancsak Oscar-jelölt, balul sikerült tűzoltóbálról szóló Tűz van, babám! pedig nem más, mint a hat­vanas évek Csehszlovákiájának vit­­riolos kritikája. A híres tombola­jelenet a szocializmus „minden kö­­zös”elvének működésképtelensé­gét szimbolizálja - a filmet be is til­tották, méghozzá „örök időkre”. De nem csak a kommunista párt magas rangú elvtársai ismerhettek maguk­ra, manapság is elég ütősen hangzik a felszólítás, hogy „Aki lopott vala­mit, az adja vissza! Nem pedig for­dítva!” Ezt a filmet meghívták Cannes-ba is, ahol végül nem mutatták be, mert az 1968-as diáklázadások a feszti­vált is elérték. A prágai tavasz miatt emigrálni kívánó Formánnak azzal kellett szembesülnie, hogy a vörös zászlók alatt maoista jelszavakat ki­abáló fiatal francia filmesek épp olyan ideológiák mentén akarják megváltani a világot, amelyek elől ő menekülni szeretne.. Aztán első Amerikában forgatott filmjével (Elszakadás, 1971) el­nyerte Cannes-ban a Zsűri Nagydí­ját, a következőért pedig (Száll a ka­kukk fészkére, 1976) rendezői Oscar-díjat kapott. Ez a Ken Kesey azonos című regényéből készült, el­megyógyintézetben játszódó film máig a hatalom működési mecha­nizmusainak legkegyetlenebb pél­dázata az amerikai film történeté­ben. Forman emlékirataiban leírja, milyen nehezen kapta meg a forga­tási lehetőséget, mivel a producerek nem hitték, hogy egy kelet-európai rendező megérti ezt a szerintük ízig­­vérig amerikai történetet. Ő azonban a kommunizmus paraboláját látta meg benne, amit akkoriban nála job­ban kevesen ismertek. A Hair című musical megfilme­sítésének jogát mesébe illő módon, jókora szerencsének (is) köszönhe­tően kapta meg 1979-ben. Ekkor már véget ért a hippikorszak, ezért a vi­rággyerekek szerepeltetése tulaj­donképpen csak körítés volt- a film az elveszett illúziókról szól. Talán ez az alkotás mutatja meg leginkább Forman dramaturgiai érzékét. Az eredeti musicalben ugyanis alig ta­lálunk valamicske történetet, a hangsúly az amúgy tényleg kiváló dalokon van. Milos Forman viszont úgy bővítette társadalmi tablóvá, hogy egy kicsit saját magát is bele­csempészte. Oklahoma zárt világá­ból a nyüzsgő nagyvárosba érkező fiú, Claude ugyanazt a szabadságot tapasztalja meg, amit Forman érzett, amikor először járt New Y orkban. A hippivezér Berger pedig az egyik legtipikusabb formani hős lett - olyan, mint Fekete Péter, McMur­­phy a Száll a kakukkból, Mozart az Amadeusból, Valmont, Andy Kauf­man az Ember a Holdonból vagy ép­pen Larry Flynt. Hozzájuk hasonló­an ő sem fogadja el a társadalmi kon­venciókat, ezért a társadalom kiveti magából, erkölcsileg mégis ő a győztes. A második rendezői Oscar-díjat hozó Amadeus (1985) ebben az ér­telemben szintén személyes állás­­foglalás, illetve minden igazi művész nevében íródott manifesz­­tum. Amely azt a kérdést is fesze­geti, hogy el lehet-e vonatkoztatni a művet a művész személyétől. For­man ezzel a filmmel ért a csúcsra, de sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a forgatásnak köszönhetően végre el­juthatott Prágába — tizenöt év után, immár amerikai állampolgárként. Persze neki sem teljesülhetett minden vágya, néhány filmterve du­gába dőlt. Nagyon szerette volna például megfilmesíteni Márai Sán­dor: A gyertyák csonkig égnek című regényét Sean Conneryvel, Klaus- Maria Brandauerrel és Winona Ry­­derrel. Aztán 2004-ben, két hónap­pal a forgatás előtt kiderült, hogy ez mégsem jön össze. Vajon milyen lett volna az „igazi” James Bond az idős generális szerepében? Milos Forman közel hatvan évig készített filmeket. Látásmódja, történetmesélési módszerei és a filmjei által közvetített filozófia generációk gondolkodására, életére volt hatással. A csehek és az ame­rikaiak egyaránt a magukénak tart­ják őt. És remélhetőleg mi, magya­rok is büszkék vagyunk rá egy ki­csit... Milos Formánról mondták Forman és Courtney Love (Képarchívum) Politikusok, filmkészítők és filmsztárok emlékeznek Milos Formánra hivatalos fórumo­kon, illetve a közösségi oldalakon. Az alábbiakban ezekből idézünk. „Rendkívül egyéni módon volt képes látni az emberi életet, annak változásait, hányattatásait, abszur­ditásait, színeit és szépségeit mes­teri módon tudta ábrázolni” - hang­súlyozta Ilja Smíd cseh kulturális miniszter a világhírű cseh rendezőre emlékezve. „Nagyon szomorú va­gyok. Forman alkotásait nagyon szerettem, emberként nagyon nagy­ra tartottam, csodáltam humorát, bölcsességét és ötleteit” — fogalma­zott a miniszter. Andrej Babis ügyvezető cseh kormányfő a Twitteren a többi kö­zött arról írt, hogy Milos Forman ha­lála nagyon érzékenyen érintette. Szerinte Forman a cseh filmművészet legmeghatározóbb és legsikeresebb személyisége volt. „Milos Formán az az ember volt, akit igazán becsültem. Szerettem a hat­vanas években készített filmjeit, természetesen a Tűz van babámot, vagy a későbbi Amadeust is. Mint szinte mindenki” - írta bejegyzésé­ben az ügyvezető cseh kormányfő. Éva Zaoralová, a Karlovy Vary-i nemzetközi filmfesztivál korábbi művészeti igazgatója, kijelentette: Formánnak nagy érdemei vannak abban, hogy a fesztiválra a világ filmművészetének nagy csillagai is ellátogattak. „Sokukat Forman győzte meg, hogy érdemes eljönni Karlovy Varyba. Számomra egyike ő a cseh filmművészet, illetve a vi­lág filmművészete legnagyobb ren­dezőinek”. Larry Karaszewski amerikai producer a Larry Flynt, a provokátor című filmen dolgozott együtt a ren­dezővel: „Egy személyben volt a barátom és a tanárom. Olyan mes­ter, aki nem kérkedett tudásával és nem is tanított a szó hagyományos értelmében, csak ellesni lehetett tőle dolgokat. Olyan apróságokat, ame­lyekről később derül ki, mennyire fontosak. Minden vele töltött nap különleges kaland volt számomra. Milos imádott élni. Hiányozni fog a nevetése”. Az elsősorban énekesnőként is­mert Courtney Love szintén a Larry Flynt-filmben kapott komoly színé­szi feladatot Formántól: „Milos, te voltál az első igazi férfi a szemem­ben. Olyan, aki az árral szembe megy, aki reménytelen helyzetekből is fel tud állni. Jó filmet csinálni mindig öröm, de te élvezetessé is tetted a munkát. Végig úgy bántál velem, mint egy hercegnővel, pedig nem is érdemeltem meg.” Edward Norton színész a követ­kezőket írta róla: „Személyes hőse­im egyikét veszítettem el. Nemcsak a nagy rendezőt tiszteltem benne, hanem az emberek felé feltétlen bi­zalmat árasztó humanistát is. Cso­dáltam a javíthatatlan optimizmu­sát, csodáltam, hogy akkor sem ve­szítette el a hitét, amikor úgy tűnt, minden elveszett. Sokat tudok az életéről, azt is, hogy fiatalon szinte kafkai helyzetekbe került, egy el­nyomó hatalom béklyójában kellett művészetet csinálnia. Mindaz a sza­badság, mindazok a jogok, amelyek bennünket születésünktől fogva megillettek, számára egyáltalán nem voltak természetesek. Igazi mento­rom volt, nem csak filmes értelem­ben.” (MTI, Variety)

Next

/
Oldalképek
Tartalom