Új Szó, 2018. április (71. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-14 / 86. szám
8 I KULTÚRA 2018. április 14.1 www.ujszo.com Búcsú az illúzióktól David Byrne 65 évesen már nem lázad, inkább gondolkodásra serkent új albumán RÖVIDEN Ma kezdődik a Virtuózok új óvada Budapest. A Duna Televízióban és azM5 csatornán ma 19.30-kor kezdődő Virtuózok komolyzenei tehetségkutató felvezető műsorában a zsűritagok mellett az előző évadok tehetségei is felidézik a számukra fontos pillanatokat. Az idei zsűri tagjai: Miklósa Erika operaénekes, Batta András zenetörténész, Kesselyák Gergely karmester, Balázs János zongoraművész és Várdai István csellóművész. A Virtuózok negyedik évadában április 20-án a tinik válogatója kerül képernyőre. Utána a kicsik és a nagyok válogatói, a korcsoportos elődöntők, majdjúnius 1- jén a döntő június 8-án a finálé következik. Az előző széria abszolút győztese a fiatal komáromi operaénekesnő, Kristóf Réka lett. (MTI, juk) Múzeumot kapott A muzsika hangja Salzburg. A muzsika hangja című musical saját múzeumot kapott Salzburgban. A tegnap megnyílt Sound of Music World bemutatja a turistáknak a Trapp család „valódi” történetét, míg a helyieket a filmhez igyekszik közelebb hozni. Az 1965-ös film a világ egyik legsikeresebb moziprojektje. Bár több országban kultuszfilmmé vált, Ausztriában soha nem keltett nagy visszhangot. A film színhelye Salzburg, ott is forgatták, ami évente 600 ezer vendégéjszakát jelent a városnak. A múzeumban eredeti fotók is szerepelnek az éneklő családról, amelynek története erősen eltér a filmben ábrázoltaktól. (MTI) JUHÁSZ KATALIN David Byrne új lemezóvel bebizonyította, hogy hiába hagyott ki tizennégy évet, véitozatlanul ő az egyre fogyó igazodási pontok egyike a semmibe vezető úton. Sokaknak még mindig a Talking Heads jut eszébe e név hallatán, pedig a New York-i új hullám legendás zenekara 1974 és ’91 között működött. Viszont most látjuk igazán, mekkora hatást gyakoroltak a műfajra. Ráadásul olyan dalokat írtak, amelyektől az irodalmároknak és a szociológusoknak is leesett az álluk, a „klipforradalmi” vizuális megoldásokról nem is beszélve. Később Byme, a zenekar fő fejese már egyre kevésbé tudta a csapaton belül kifuttatni a társművészetekhez és a világzenéhez kötődő terveit, ezért szólópályára lépett. A Beszélő Fejeknél megszokott okos funkyval elegyített new wave-re ráeresztett némi szambát, később egy kis triphopot is, a Morcheeba támogatásával. Egy időben beleszeretett a vonósokba, majd felfedezte magának a szolidabb rockzenét. Teltek-múltak az évek, és amihez csak nyúlt, arannyá vált a keze alatt. Ezt az albumot jóval nehezebb stilárisan körüljárni, mint Byme előző szólólemezeit. Nem is pop-, nem is rock-, nem is kortárs, nem is világzene - és nem is érdemes a besorolásán görcsölni. Az American Utópiát a hosszú „retardáció” miatt hatalmas várakozás előzte meg. A fogadtatásból is érezni ezt: Byme idén márciusban, 65 évesen ért legmagasabbra a Billboard 200-on, az album ugyanis a 3. helyen nyitott. (Jegyezzük meg, hogy a Talking Heads a 15. helyig tudott felkapaszkodni ugyanitt, az 1983-as Speaking in Tongues lemezzel, vélhetően a megasláger Burning Down the House-nak köszönheően.) A kritikusok a cím alapján kicsit több aktuálpolitikát vártak, ennek hiánya miatt sokan lepontozták a lemezt. Az amerikai könnyűzene ugyanis a vietnami háború óta nem volt ilyen politikus, mint mostanában, a Trump-korszak kezdetén, amikor a közélet tálcán kínálja a témákat a lázadó zenészeknek. Byme viszont már nem lázad, csupán konstatál, gondolkodásra serkent. És igenis, állást foglal azzal, hogy az elveszett értékeket helyezi fókuszba, illetve úgy csinál, mintha minden a legnagyobb rendben lenne az amerikai társadalomban. Ez sokkal finomabb, cizelláltabb hozzáállás, mint a zúzós kritika. A lemez hangulata a Talking Heads utolsó albumát (Naked, 1988) idézi, amely tele van kifordított, első látszatra érzelgős, valójában szívszorító nosztalgiával. Nem helyzetjelentés, hanem egy ideális (utópisztikus) állapot vázolása, úgy, hogy mindenki érzi rajta a túlzott reménykedést. Aktuális közéletiség csak két dalban bukkan fel (Dog's Mind, It’s Not Dark Up Here), a többiben buzog az optimizmus, a szövegek és a dallamok terén egyaránt. Nekünk, idősebbeknek léleksimogató visszahallani a régi, „talkingheadses” harmóniákat, akkordmeneteket és hajlításokat - az otthonosság érzése kerít hatalmába minket, ami pompás kapaszkodó. Az alapok viszont legtöbbször elektronikusak. Ez pedig egy másik „öregember”, bizonyos Brian Eno érdeme. A lemezről első fecskeként kiadott Everybody's Coming to My House című dalból még nem igazán tudtuk elképzelni, mennyit lendíthetett a mester David Byme dalain. Érzékeltük ugyan a szokásosnál valamivel dominánsabb elektronikát és a kevesebb rakoncátlan ritmusgitárt, de persze egyetlen szám alapján nem sejthettük, milyen lesz a teljes album. Nos, ez egy ravasz, becsapós húzás volt. Mert tényleg nincs több „sláger” a lemezen, hacsak az Every Day Is A Miracle nem számít annak a maga fogós, együtt éneklős refrénjével. Brian Eno a többi dalban alaposan kiélhette magát, csak úgy lüktet, áramlik a finom, cizellált elektronika, akár a rádiók is játszhatnék ezeket a dalokat. De persze nem fogják, főleg tájainkon. Tényleg fiira, hogy két viszonylag idős úr kollaborációjából született meg az év eddigi legfrissebb poplemeze. David Byme zeneileg azt kínálja, amihez a legjobban ért - mondhatnánk is, hogy nincs új a nap alatt, ha nem éreznénk a többletjelentést ebben is, mint a túlzottan optimista szövegekben. Nem csak rajongóknak ajánljuk a lemezt; ismerkedéshez is tökéletes. Aki pedig élőben szeremé látni ezt a kivételes zenészt, június 26- án a bécsi Museumsquartierben találkozhat vele. David Byrne: American Utopia, Nonesuch Records, 2018 íme, a legvidámabb Barak Pozsonyba jön a Cechomor Pozsony. Az idén harmincéves Cechomor holnap a pozsonyi Ateliér Babylonban lép fel egy jubileumi best of válogatással, amelyet a nemrég megjelent Nadechnutí című album dalai egészítenek ki. Ok a cseh-morva Ghymes, alapjában véve ugyanazt csinálják, mint Szarka Tamásék, bár ők népdalokra hajazó saját szerzemények helyett a népdalfeldolgozásokat részesítik előnyben. Valaha lakodalmakon játszottak, aztán lassacskán kezdték megtölteni a klubokat, kultúrházakat, majd a sportcsarnokokat is. Jókora lökést adott nekik a 2002-es Rok d’ábla című bizarr áldokumentumfilm, amelyben Jaromír Nohavica is szerepelt, és amelyből kiderül, hogyan reagálnak az emberek, ha szembe találják magukat a megmagyarázhatatlan csodával. Ebben a tuméfilmben szerencsére nemcsak színészkednek a Cechomor tagjai, hanem jó sokat zenélnek is, és tájainkon is rengetegen csodálkoztak rá erre a cseh és morva folklórt rockzenével ötvöző, friss, betyárosan furfangos muzsikára. Öt évvel később már övék volt az év albuma Csehországban, dalaik egyre bátrabb hangszerelési ötletekkel lettek tele. Tudatosan keresik és gyűjtögetik az elfeledett népdalokat, amelyeket aztán a maguk gyönyörűségére formálnak, alakítanak át, gyakorta belenyúlva a szövegbe és a melódiába is. Nem elsősorban a hagyományőrzés a céljuk, hanem az, hogy maivá, szélesebb rétegek számára is fogyaszthatóvá tegyék ezeket a régi kincseket. Az évek során körbezenélték a fél világot Dél-Amerikától Kínáig, hazájukban pedig nagyszülők, szülők és unokák együtt járnak Cechomor-koncertre, ami hatalmas dolog. Ez az ügyes zenei keverék élőben hallgatva ellenállhatatlan, muszáj mozogni rá. A két alapító tag, Karel Holas népies hegedűjátéka és Franta Cemy rockos gitárja jól kiegészítik egymást, kétszólamú énekük pedig mindig hibátlan. Bőgő, tangóharmonika, duda és dob egészíti ki a hangzást, de gyakran társul hozzájuk cimbalom és brácsa is, az autentikus és a modem stílus békés egymás mellett élése jegyében. Újabban egy vendégénekesnővel, Martina Pártlovával lépnek fel, őt holnap Pozsonyba is magukkal hozzák. A kezdés időpontja 20 óra. (juk) Dunaszerdahely. Annál vidámabb már nem nagyon lesz Barak László, mint a csütörtökön bemutatott verskötetében, amelyben sok a poén, de legalább annyi a szomorúság is. A Kalligramnál megjelent kötet címe Én nem menni lakni külföld. Van benne egy vers, amely Domonkos István nagy avantgarde költeménye, a Kormányeltörésben parafrázisa. Olvasva is erős, de Gál Tamás előadásában maga a sírva vigadós borzongás. A Deszka díjas színművész ellopta a show-t, pedig nyilván meg senj fordult a fej ében, hogy ez az ő műsora, csak baráti szívességből volt jelen a könyvbemutatón. Néhány verset meg is zenésített, amitől a sorok plusz töltetet, sajátos ízt kaptak - akár egy önálló est alapját is képezhetnék, mondom halkan, ám határozottan. A bemutajó helyszíne a New York nevű vendéglátóipari egység volt, nem véletlenül, hiszen Barak László imádott városáról nevezték el, amely szerepel is a könyvben. Egyébként egy egész ciklust tesznek ki a személyes élményen alapuló városversek, amelyekben nem a klisészerű .máshol jobb” érzése fogalmazódik meg, hanem ugyanazt a lepukkantságot veszi észre a költő, amely otthoni életterét is uralja. Vida Gergely irodalomkritikus, költő, a kötet szerkesztője és az est műsorvezetője a közéleti költészet mai szerepének meghatározására kérte Barak Lászlók akit mindig is foglalkoztatott az őt körülvevő világ. Barak szerint a vers a legszubjektívabb műfaj, minden költő alapvetően saját magával foglalkozik. „De kérdem én, mi nem közélet? Minden gesztusunk, minden megszólalásunk abból a társadalomból sugárzik ki, amelyben élünk. Ebben az értelemben minden, ami művészetnek tekinthető, egyben közéletinek is tekinthető.” Jó kortárs költészet persze nem létezhet hagyományok nélkül. Barak számára Petri György az egyik etalon, a hazaiak közül pedig Zs. Nagy Lajos hatott rá leginkább. De kikéri magának a „kisebbségi költő” besorolást, mert ez esetben minden, amit csinál, giccs lenne. Szerinte nincs értelme, ha valaki csak azt úja le, amit személyesen megélt, a közélet által generált érzelmekből viszont igazi művészet születhet. (juk) GálTamás,BarakLászlóésVidaGergely (Nagy Erika felvétele)
