Új Szó, 2018. április (71. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-12 / 84. szám
www.ujszo.com | 2018. április 12. KULTÚRA 9 Apukák szupergruppj a A szlovák Bashavel zenekar pozsonyi lemezbemutató koncertjén jártunk JUHÁSZ KATALIN Hölgyeim és uraim: íme a Bashavel. Örömmel jelentjük, hogy végre Szlovákiának is van egy izgalmas, exportképes dzsessz-világzenei formációja, amely bárhol megállja a helyét. Csakakarédzon kiutazniuk. Mert első albumukat sem kapkodták el. Úgy is mondhatnánk, sokáig nem akaródzott felvenniük azt az anyagot, amelyen tizenkét évvel ezelőtt sokat és lelkesen dolgoztak, aztán össz-vissz tíz-tizenkét alkalommal léptek fel vele mostanáig. Vagy inkább adjuk át a lustaság korrekt megfogalmazásának nemes feladatát Matús Jakabcic gitárosnak, a hazai dzsesszélet meghatározó alakjának, aki a pozsonyi lemezbemutató koncerten elárulta, hogy két éven át rugdosta a zenészeket, amíg végre stúdióba vonultak, hogy ne vesszen el ez az anyag. A Bashavel nevű kvintett tulajdonképpen egy rendhagyó szupergrupp, hiszen két trió, aPaCoRaésaNoth ing but Swing összevonásával keletkezett - a két csapatnak Robert Ragan személyében közös a bőgőse. A PaCoRa trió fellépett a 2015-ös budapesti WOMEX-en, ők voltak az első szlovák formáció, amely szerepelt az akkor 15 éves világzenei expón, a szakma legnagyobb seregszemléjén. Vezetőjük, Stano Palúch hegedűs legalább akkora újítónak számít nálunk, mint Magyarországon Lajkó Félix, de koránt sincs körülötte akkora hírverés. A trió cimbalmosa, Marcel Comendant átértelmezte a hangszer funkcióját: úgy gondolja, a cimbalom egy tökéletes dzsesszinstrumentum, amelyen vétek lenne más zenét játszani. (Magyarországon Oláh Kálmán vagy Lukáts Miklós csinált hasonló forradalmat a cimbalom terén, de ők mindig is jobban kötődtek a népi hagyományokhoz, mint a tizennyolc éve nálunk élő moldáv Comendant.) Robert Raganról, a közös bőgősről csak annyit, hogy ő az a muzsikus, aki bármilyen formációban azonnal otthon érzi magát, sőt, szépen össze is fogja a buijánzásra hajlamos összhangzatot. Ezt csinálja a húsz éve működő Nothing but Swingben is, amelyben egy nyughatatlan zongoristával játszik együtt. Klaudius Kovác az improvizáció mestere, csak úgy ontja a zenei ötleteket, játéka leginkább Búd Powellt és Kenny Kirklandot idézi, de Herbie Hancock grúvos játékossága is megvan benne. Sokfelé hívják, játszott már Gustav Brom zenekarában, turnézott Lee Andrew Davisonnal Dél-Amerikában, és nem mellesleg nyolcadik éve tanít a brünni Janácek Művészeti Akadémia dzsessztanszakán. A dobos, Peter Solárik látszólag idomul a hangzáshoz, de két taktus között azért gyakran pörget egy gyorsat, vagy a cintányérok ellen küldi a lábdobot. Játszott már blue-grass formációban és dzsessz-rock zenekarban is, mindét kaland komoly hatással volt a stílusára. A Bashavel tavaly év végén megjelent Hoorhay című albumát 2017 legjobb a dzsesszlemezének választották a Radio_Head Awardson. A lemezbemutató koncert viszont csak a múlt héten volt, azaz ezt sem kapkodták el (mint ahogy a zenekar nevén sem túl sokat agyaltak annak idején). Az első számú szólista, Stano Palúch kezdéskor még a Malá scéna büféjében társalgóit, úgy kellett rátelefonálnia a bőgősnek, hogy fáradjon a színpadra, mert ők már ott állnak. A további fellépéseket firtató kérdésemre pedig a zenekart képviselő World Músic from Slovakia ügynökség embere csak annyit mondott, hogy szétküldték az anyagot mindenfelé, a visszajelzések pozitívak, de nem könnyű egyeztetni egy olyan zenekar kiutazásait, amelynek tagjai „már apukák”. Nos, részünkről szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik ilyen válasz hallatán. Persze, totális respekt a családcentrikus apukáknak, de azért hadd jegyezzük meg, hogy a nagypapák generációjából is ismerünk olyan pörgős, nyughatatlan zenészeket, akik évente adnak ki lemezt (igaz, gyakran teljesen feleslegesen), és hetente többször is fellépnek. A Bashavelben egyébként igazságos munkamegosztás van, senki sem tolakodik előtérbe, a más felállásban domináns zongorista például simán beáll a ritmusszekcióba, ha a cimbalmos viszi a prímet, a hegedűs pedig kérdezz-feleleket játszik a bőgőssel, ha egy szlovák népdal szétcincálása zajlik a színpadon. A népdalfeldolgozások különösen érdekesek, általában kevés marad az .eredeti dallamból, mintha csak bemutatót tartanának annak illusztrálására, mi minden hozható ki egy-egy ősi motívumból, ha széttördelik, megbolondítják, újraértelmezik. Stabil kompozíciókról van szó, ahol mindent mérnöki pontossággal megterveztek, improvizációkra viszonylag kevés tér jut, mégis sodró lendület és fölényes lazaság jellemzi ezeket a szerzeményeket, amelyek ugyanakkor kellően mélyek és összetettek is. Kívánunk ennek a formációnak sok erőt, tenni akarást és még számos ehhez hasonló kvalitású hanghordozót. MOZIJEGY Ha eltűnik minden értelem Nyilván nem az értelmet keresi az ember a Tűzgyürű folytatásában, hanem akcióorgiára van kiéhezve, az óriásrobotok és óriásszömyek csatáját akarja látni, de annyira azért mégsem kellene hülyének nézni a fizető közönséget, amennyire Steven S. DeKnight rendező teszi. Mert amit a Tűzgyűrű: Lázadásban látunk, nem több, mint amit bármelyik videojátékban megkaphatunk, csak utóbbitól valószínűleg még értékelhető sztorit is remélhetünk. Nem mintha a Tűzgyűrű első része, a 2013-as Guillermo del Toro-film akkora truváj lett volna, de abban legalább volt lendület: del Toro okosan játszott a sötétséggel, és még arra is képes volt, hogy olyan akciójeleneteket hozzon össze, amelyeket el is hitt a néző. Már amennyire persze el lehet hinni azt, hogy kaiju szörnyek és jaegemek nevezett gépek harcolnak egymással a vásznon. A folytatásban ugyanez történik, megint jönnek a szörnyek, ismét meg kell menteni a világot, csak most tíz évvel vagyunk az első rész eseményei után, és a legfájóbb, hogy Guillermo del Toro már nincs sehol, a rendezői székben Steven S. DeKnight ült. Aki láthatólag azt tekinti rendezésnek, hogy végtelenül bugyuta mondatokat ad a színészei szájába („Nem lehet várni, meg kell mentenünk a világot...”), és igyekszik az előző felvonásban látottaknál nagyobb, hosszabb és grandiózusabb akciójeleneteket koreografálni. Biztosan lesz is, akinek tetszeni fog, ahogy megy a csihi-puhi, robotok és szörnyek ugrálnak havas tájon, napfényes tájon, csakhogy a Tűzgyűrű: Lázadás minden pillanata roppant esetlenül néz ki: del Toro még tudta, hogy a fizika törvényeire is érdemes figyelni, most viszont már az egyébként nehezen mozgó, emberek által irányított jaegerek úgy ugrálnak a házak között, mintha egy balettverseny résztvevői lennének. Persze, nem ez a legnagyobb gond, hanem hogy az alkotók tényleg nem gondoltak annál többet, mint hogy a gépek és a szörnyek közel két órán keresztül harcolnak, és ennél több már nem is kell. Nincs valódi tét, ha előkerül valami magyarázat, az leginkább érhetetlen, és a karakterek legfeljebb bárgyú poénokat képesek elsütni. A tanulság sajnos megint valami olyasmi, hogy ez történik, ha egy folytatás csak a rókabőr ismételt lehúzása végett készül el. Gera Márton Tűzgyűrű: Lázadás (Pacific Rim: Uprising). Amerikai-angol-kínai akciófilm, 111 perc, 2018. Rendezte: Steven S. DeKnight. Szereplők: John Boyega, Scott Eastwood, Cailee Spaeny, Tian Jing. RÖVIDEN Felvidék tükrében - kióllításmegnyitó Párkány. Holnap 17 órakor nyitják meg a párkányi Barta Gyula Galériában Kovács Csonga Anikó Felvidék tükrében című kiállítását. A fiatal képzőművész erős szociális érzékkel ábrázol és választ témát. Minden probléma megszólítja, amelybe a mindennapokban beleütközik. Ezekről művészi üzeneteket formál különféle műfajokban - grafikai installáció, festmény- és tárgyinstalláció, szobortárgy. Párkányban hét különböző művét mutatja be, mindegyikkel valamilyenjelenkori felvidéki témára reflektál. A tárlat anyagát a megnyitón Kopócs Tibor képzőművész méltatja. Kovács Csonga Anikó kiállítása a BALART Gallery szervezésében valósul meg. A Felvidék tükrében május 4-ig tekinthető meg. (tb) Mediawave az öröm és 1968 jegyében Komárom. Több mint negyven izgalmas koncertet, száznál is több filmet, közösségi programokat kínál Magyarország egyik legszínesebb összművészeti kisfesztiválja, a Tartóshullám Mediawave Együttlét április 27. és május 1. között a Monostori erődben. „Idén két téma öleli majd át a Mediawave-et: az öröm és 1968 szellemisége. A győri Műhely folyóirat Őröm különszáma inspirálta az első témánkat, velük közösen gondoljuk tovább az öröm megnyilvánulásait a különböző művészeti ágakban; nekik köszönhetően nemcsak a film és a zene, hanem az irodalom is beköltözik az erődbe - mondta Durst György, a Mediawave Alapítvány kuratóriumi elnöke. - A nosztalgikus 1968 témakört az 50 éves évforduló adta. Minket a politikai forrongás annyira nem érdekel, sokkal inkább az az erő, amely egy máig érződő művészeti látásmódot és lendületet mentett át a korabeli szabad, rebellis szellemből.” A szervezők a hagyományos filmvetítések mellett újdonsággal, közösségi mozival is készülnek. A néző a filmeket kísérő esemény résztvevője is lesz, jobban beleélheti magát a mozgókép világába. Ilyen esemény követi majd például a Szovjet hippik című észt dokumentumfilmet, amely után a kor szellemét idéző „hippitalálkozó” elevenedik meg a helyszínen. Ahogy az évek során megszokhattuk, a hazai zenészvilág „nagy öregjei” is tiszteletüket teszik a Mediawave-en. Eljön Ferenczi György és a Rackajam, Grencsó István, Geröly Tamás, hallhatjuk a Fláre Beás Bandet, fellép a Csallóközi néptáncegyüttes, valamint a Taraf de Akácfa zenekar. A tavalyi sikeres debütálás után idén is ott lesz a fesztiválon a magyar, mongol és orosz tagokból álló DzsinnKala- Dzsi, amely április 28-tól 30-ig többször is fellép az erődben, és hagyományos mongol asztallal válj a a közönséget. (k) Klaudius Kováé, Marcel Comendant, Stano Palúch, Robert Ragan és Peter Solárik (Képarchívum)
